"leszáll egy busz
tetejére,
(annak is az
elejére)
ám az ajtó máris
csattan, a sofőr
hopp,
előpattan
halkan mondja, de
egy szuszra:
'Varjak nem szállhatnak buszra!'..."
ICA interkulturális mesesorozatában Erdős Virág írását közöljük.
Pimpáré és Vakvarjúcska
"A további áldozatok emlékére"
Ez egy mese,
ő a hősöm.
Királylány.
Az ismerősöm.
Hogyha van egy lazább
hetünk,
elég gyakran beszélgetünk,
én kérdem,
ő válaszol:
ez a mese
róla szól.
Szép az orra,
szép a szeme,
Pimpáré a
keresztneve,
aranyhaja copfba
fonva,
(hogy ne legyen
boglya-
forma)
ajka rubin,
bőre márvány,
(pici fogkrém van az
állán)
családja is egész
király,
megkap mindent,
amit
kiván,
békében él,
szeretetbe',
jó dolgoktól
jó a
kedve
szóval ez a kicsi
felség
szimpatikus egy jelenség:
valóságos tünemény!
Pont olyan, mint te
meg én.
Egy baj van csak: éppen
alszik.
Ha felkeltjük, megharagszik!
Takargassuk be a vállát,
s lessük meg
– mit szólsz? –
az álmát!
Hú,
de pompás tájat látok!
Szelíd lankák, vad
virágok
fent a kék ég, lent a
páfrány:
szívmelengető a látvány!
S odasüss: Pimpáré éppen
ott kószál az
erdőszélen.
Fű, fa, bokor: minden klappol,
Pimpáré is vígan
trappol
neki bókol minden virág,
meg kell hagyni:
szép a világ!
Bár egy fokkal még szebb lenne,
ha varjú nem lakna benne!
Nézd az ágat, ott tanyázik!
(Királylányokra vadászik?)
Nem nyugszik egy percre sem,
le-föl sétál
peckesen
gyilkos szemmel méreget:
most vesz rólad
méretet!
Azt susogja még a lomb is,
azt visszhangozza a
domb is:
ne vacilálj sokat rajta,
fogj egy nagy követ, és
rajta!
Pimpáré, lám,
le is hajol, nem vacilál,
nem vacakol
látott idefele jövet
éppen elég
pofás
követ
választ egy szép markosat,
jó éleset,
sarkosat
s tovább nem is bonyolítja,
meglódítja,
elhajítja:
"Hogy szakadna rád a bánat!
Hess el innen, rusnya állat!"
miközben a követ
dobja
ezt veri a szíve
dobja
*
Az
se búsítja, hogy nyomban
valóságos bomba
robban:
szétrebbenő levelek,
véres tollak,
egyebek
s míg a sok toll mind
aláhull,
(egy a vállára is
ráhull)
Pimpáré csak áll, és
bámul.
Előbb-utóbb persze
ráun:
nagy a világ,
kár is lenne, ha tovább nem
menne benne
ám ahogy most egyet
lépne,
megbicsaklik, jaj,
a térde
magasba lendül a karja,
(pedig nagyon
nem akarja)
és ahogy körülnéz, nahát!
őrült furcsán
érzi magát
szörnyen
meg is ijed tőle:
olyan, mintha szárnya
nőne
lába moccan,
de magától!
ellöki magát az
ágtól
mert már nem a földön
trappol: hát ez az!
már ez se klappol!
fenn
a fán gubbaszt, egyedül,
vajon ki
elől menekül?
rekedt hangon
panaszkodik,
hopp, most el is ru-
gaszkodik
felröppen a hideg égbe,
onnan néz le a
vidékre
látja minden kedves
táját,
jegenyefa-
palotáját
a lefordult kicsi
fészket:
bár ne látná az
egészet!
*
Földre hull a könnye
gyöngye,
most érzi csak, milyen
gyönge
utolérik mind a
bajok:
sérült szárnya szörnyen
sajog
fáradt, űzött, tanácstalan,
fél szemére
világtalan
azt se tudja, hová legyen,
merre menjen, mit is
tegyen
arra fut egy kisfiúcska:
"Hová repülsz,
Vakvarjúcska?"
nem felel,
csak pillog
bután,
s elindul a
csőre után
*
Estére ér a határba
földre tálalt
vacsorára
s mivel nem talál
kukacot: kikapirgálja a
magot.
Nem is mag az,
csak a héja,
meg se látszik tán a
híja
jó nagy cirkusz lesz belőle
pedig jól se lakik
tőle.
Fut a gazda, öklét rázza,
belekékül,
úgy gyalázza
előkapja a kereplőt,
teker rajta egyet-
kettőt
Vakvarjúcska tipeg-topog,
szíve a torkában
dobog
csuklik egyet,
felrepül:
hanyatt-homlok
menekül
*
Röpköd aztán ide-
oda,
nem túl boldog
(nem is csoda)
hol az éhség kerülgeti,
hol a könnyét
törülgeti
napokon át ázik-fázik,
vagy tucatszor bőrig
ázik
elképzel egy jó nagy kályhát,
annál szárítja a
szárnyát
*
Azt se tudja, merre járhat,
melyik táján a
világnak
elindul hát toronyiránt,
(lent az ország-
út ad irányt)
jaj, de fáradt, alig szuszog,
erre járnak pont a
buszok,
s ha már itt-ott
megálló van,
megpihen egy
megállóban
leszáll egy busz
tetejére,
(annak is az
elejére)
ám az ajtó máris
csattan, a sofőr
hopp,
előpattan
halkan mondja, de
egy szuszra:
"Varjak nem szállhatnak buszra!"
Vakvarjúcska nem vitázik,
inkább odébb
csalinkázik
visszabeszél, de csak
belül
s szégyenszemre
tovább repül
*
Mígnem harmadnapra kelve,
betéved egy szép nagy
kertbe.
Na, itt aztán minden ragyog,
még a törpe
fák is
nagyok
aranyalma ring az
ágon,
nem is egy, de mindjárt
három
mosolyog a kopasz
barack:
"Éhes vagy, mi? Az is
maradsz!"
csak a szóló
szőlő hallgat,
(úgy látszik, hogy ilyen
alkat)
jön a kertész, settenkedik,
vajon miben
mesterkedik?
felkapja a szegély-
vágót,
a rablókat kupán-
vágót
"Megrágtad az uborkámat?
Hordd el innen az irhádat!"
Vakvarjúcska odébb ugrik,
ahogy szokott,
nagyot csuklik
aztán felröppen egy fára,
a leg-
vastagabbik
ágra
onnan
(egy kis résnek hála)
pont rálát a
palotára
*
Látja minden ékességét,
ezer
ablak fényességét
mind a harminc-
három tornyát
(sokkal szebb, mint
ahogy mondják!)
színaranyból
két szép pillért
(éppenséggel
nem
két fillér!)
valóságos varázslat:
külön szárny a
garázsnak!
s ott a cifra
ívű balkon!
(pont a felé
eső sarkon)
ilyen szépet ugyan
hol lát?
(ezüstből van a vas-
korlát!)
s a korlátnál ki áll?
Né!
A király, s a király-
né.
Vállukon szép
piros palást,
kezükben kis
darab
kalács
s miközben így eszegetnek,
mindenfélén
veszekednek
aztán gyorsan
abbahagyják,
(másnapra hagyják a
nagyját)
s most valamit
nagy kevélyen
kukkerolnak
fenn az
égen.
Mit láthatnak arra vajon?
Vakvarjúcska fülel
nagyon
s fél szemével arra
kutat,
amerre a kezük
mutat
*
"Nézd csak, drágám, azt a felhőt!
Ott, az ormok közt
kerengőt!
Sose láttam ilyen nagyot!
Beárnyékolja a
napot!
Suhan
nehéz szárnyalással,
éjsötét, vad illanással,
millió szem-
villanással
ráadásul
nem
esővel,
(jólesővel)
van tele, de
károgással!
az lendíti,
az lohasztja,
az dagasztja és apasztja
így hát, kincsem,
legyél résen,
ne maradjon rés a
présen
mert szerintem
az a felhő
ott,
az ormok közt kerengő
tollas-faggyas-fényes,
– akármilyen rémes! –,
nem lehet más eleve,
csak a varjak
serege!
Ők vonulnak most az égen,
ezerannyian, mint
régen
nem köszönnek:
mért is!
elveszik a
fényt is
télen-nyáron
tavasszal
tele
vannak
panasszal
mindenféle bajt
ránk
hoznak,
aztán persze "saj-
nálkoznak"
annyit mondanak, hogy kár,
bármekkora is a
kár
szárnyuk is van,
(ez is fura!),
szállnak, de ki tudja,
hova...
Nagyon
mások ők, mint mások,
ráadásul van sok
más ok,
ami miatt csak jobb lenne,
ha belőlük egy se
lenne!"
"Édes párom, ne légy mamlasz!
Ennyire mulyának
tartasz?
Nem vagyok én olyan nyuszka,
tudom mire jó a
puska
van királyi fővadászunk,
majd mindet jól
levadásszuk!
Egy-két trükköt bevetünk,
legközelebb:
lövetünk!"
*
Cickóró és
macskavirág!
Hová jutott
ez a világ!
Vakvarjúcska majd leszédül,
(épp hogy csak megússza
végül)
kettőt csuklik, úgy
megijed:
Ugyan ki hallott már
ilyet!
Jobbnak látja odébb állni,
egyetlen percet se
várni
jaj, dehogyis néz itt széjjel!
Nem játszik az
életével!
Villámgyorsan lependerül,
a palota
mögé kerül
jaj,
mi ez a kopogás?
talán puska-
ropogás?
Elkapja szegényt a pánik,
fenn, a tornyok közt
cikázik
azt se tudja, hova bújjon,
támadjon?
vagy meglapuljon?
fejét
vesztve
menekül,
s egy ablakon
berepül
*
Ó, itt végre nyugalom van!
(meg is nyugszik tőle
nyomban)
csak a szellő
fuvolázik,
(meg a lába
citerázik)
meg a huzat
hegedül...
Pedig nincs ám
egyedül!
Persze hogy nincs!
Hogy is lenne!
Ott egy ágy!
Ki alszik benne?
Vakvarjúcska odasandít,
lát az ágy alatt egy
szandit
s ahogy tovább vizsgálódik
hátrahőköl,
megrázkódik
mert a puha
pamlag mélyén,
egy királylány alszik
mélyen
gyöngyvirágos
nyoszolyán szuszog
szépen, szaporán,
előbb kicsit sietősen,
aztán lustán,
pihegősen
(ki ismerné fel, ha
ő sem?)
aranyhaja copfba fonva,
(hogy ne legyen boglya-
forma),
ajka rubin,
bőre márvány,
(ott a fogkrém is az
állán)
Vakvarjúcska ámul-
bámul,
kisvártatva persze
ráun,
elmélázik,
visszazökken,
aztán hipp-hopp:
odaröppen.
Félve emeli a
lábát,
össze ne gyűrje a
párnát
szárnya
súrolja a vállát,
úgy nézi Pimpáré
álmát.
*
Ó,
de pompás tájat lát ott!
Szelíd lankák, vad
virágok
fent a kék ég, lent a
páfrány:
rettentő pazar a
látvány!
Az árnyékból
frissen, szépen,
Pimpáré most lép ki
éppen
fű, fa, bokor: minden klappol,
Pimpáré is vígan trappol
neki bókol minden virág,
nagy,
kerek és
szép a világ!
Bár egy fokkal még szebb lenne,
ha varjú nem lakna benne!
Felzengenek, ím,
a lombok,
ráfelelnek mind a
dombok:
ne vacilálj sokat rajta,
fogj egy nagy követ, és
rajta!
Pimpáré, lám,
le is hajol, nem vacilál,
nem vacakol
választ egy szép markosat,
jó éleset,
sarkosat
s tovább nem is bonyolítja,
meglódítja,
elhajítja:
Hogy szakadna rád a bánat!
Hess el innen, rusnya állat!
ezt veri a
szíve
dobja
s miközben a követ
dobja, szellő kél,
huss,
feléled, ő
megmoccan,
és felébred.
