"s mellesleg ha nagyon
érdeklődöm, akkor elárulhatja,
hogy egész nap az asztal
alatt dugott, és most hagyjam,
de ezek után már nem hagyhattam,
még hogy izékélt ott, nélkülem,
s ez fájt, de tényleg fájt,
aztán Lilla elmosolyodott..."

Kiss Mirella már nem ismeretlen ICA régi olvasói között. Kötetéről, a Lilla és a Prof-ról recenziót közöltünk Debreceni Boglárkától, s néhány verset is közreadtunk belőle. Most sem kell nélkülöznünk a főhős Lillát és kalandjait: a szerző új versesköteten és egy meseregényen dolgozik. Előbbi folytatja az előzőleg megkezdett történetet és a Tévelygések vagy Kalandozások alcímet viselheti majd. Néhányat a szerző rendelkezésünkre bocsájtott a készülő kötet verseiből.

A dühös Lilla

Annyira kedvem lenne
káromkodni ebben a
pillanatban, közölte Lilla
miután durcásan becsapta
maga mögött az ajtót.
Na mi van már megint
Lillácska? Semmi!
válaszolta, de ezt a semmit
én már nagyon jól
ismertem, ahogy őt is,
és hiába mondtam, hogy
na tessék, káromkodj csak,
fújd ki a mérged, a dühöt,
ami felkavart, de ő nem
és nem akart káromkodni,
pontosabban valami okból
nem jött ki a száján egy csúf
szavacska sem, pedig
talán jobb lett volna,
inkább hadonászott a kezével,
hogy majd ő megmutatja,
piff és puff, majd egy nagyot
lendített a lábával a
levegőben, hogy majd ő
fenéken rúgja, őt és mindenkit,
aki figyelemre sem
méltatja egy nagyot rúg
majd a hátsó felébe,
mert vegyék tudomásul,
mindenki vegye tudomásul,
hogy ő mégsem levegő,
bár néha úgy közlekedik,
olyan könnyedén, mintha
tényleg csak levegőből volna,
de ez most más, most
elege lett, mert vannak néha,
tudja, igazán csak néha,
de vannak olyan dolgok
is ebben az általunk kreált életben,
amit tényleg, de tényleg,
komolyan kell venni,
különben nem fenntartható,
néztem Lillát, akinek egyre
vörösebb volt a feje a dühtől,
néztem, mert ilyenkor
egyszerre taszító és kívánatos,
néztem, ahogy boksz-
mozdulatokat imitál, ahogy
a nagy szólama alatt egy
hatalmas rúgás közepette
finom lábfeje az asztalnak
nem ütközik.

Munkahelyi dugás

Lilla hulla fáradtan esett be
a lakásba, szédelegve valahogy
elvánszorgott az ágyhoz, és egy
hatásos mozdulattal, amit még
a színházban is megirigyeltek volna,
levetette magát az ágyra.
Mi van Lillácska, csak nem?
De-de, vágott közbe Lilla,
mielőtt befejezhettem volna a
mondatot, közölte velem,
hogy nagyon elfáradt ma a
munkában, és hogy bújjak el
előle, mert most látni sem akar,
mert én biztos nem robotoltam
annyit, amennyit ő, mert Ő
sokkal, de sokkal többet dolgozik,
vegyem tudomásul, mint én,
mert ő több nyelven csinálja,
nem csak ám úgy, ahogy én,
és ma különösen sokat kellett
csinálnia, nem mint nekem,
néztem Lillát, s nem tudtam,
most valaki útközben esetleg
megkínálta dilisütivel, azért
fecseg megint össze-vissza,
bár alapból sem igazán százas,
ezt persze kikéri magának,
néztem, mert tényleg nyúzott
volt ebben a pillanatban,
aztán megkérdeztem Tőle,
hogy mit is kellett csinálnia,
de ő ismét csúsztatott,
s közölte, sosem a mit a jó
kérdés, hanem a hogyan, mert
az tudja elfárasztani az embert,
s mellesleg ha nagyon
érdeklődöm, akkor elárulhatja,
hogy egész nap az asztal
alatt dugott, és most hagyjam,
de ezek után már nem hagyhattam,
még hogy izékélt ott, nélkülem,
s ez fájt, de tényleg fájt,
aztán Lilla elmosolyodott,
hogy higgyem el, muszáj volt,
néha ott, az asztal alatt
dugni kell, mert ez így van
rendjén, és azt csakis az
asztal alatt lehet, hisz annak
a fránya telefonfeltöltőnek
a dugókájához való tökéletes
lyukakkal rendelkező konnektort
oda bújtatták el a főnökök.

A csúcson

El akarsz velem jutni a Csúcsra?
kérdezte Lilla Tőlem, kacérkodott
megint, incselkedett, mintha nem
tudta volna a választ, hogy igen,
Vele, minden alkalommal a csúcsra
törünk, fel-fel, a legmagasabb pontig,
ahol eláll a lélegzet, ahol megszűnik
a külvilág, a tér, olyan magasságokba,
fagyos és forró csúcsra, ahol fellép
az oxigénhiányos állapot, és az emberből
segélykiáltásként feltör, hogy Jaj!
Lilla nevetett, látta arcomon, amit
gondoltam, nevetett, mert ismét
többértelmű volt, amit mondott,
röhögcsélt az én furcsa képemen,
mert nem értettem, mire is gondolt,
vagyis értettem, de csak az
egyik felét, a másik feltárásra,
megfejtésre várt, ecsetelte Lilla nekem,
hogy persze az a csúcs is számba
van véve, minden egyes alkalommal,
s ezt nekem is tudnom kell, de most
egy másikról beszélne kivételesen,
arról, amit igazán meg lehet
hódítani, egy nagyon magas csúcsról,
vagyis a legmagasabbról, ami
itthon található, mert most szerveznek
egy futást oda, csak felfelé,
Micsoda Lillácska, ez nem gondolod
komolyan, hogy mi oda, csak felfelé?
De-de, bólogatott Lilla, hogy ez az
igazi kihívás, mert ott aztán meg
tudjuk mutatni, hogy mi igazi
belevaló csajok vagyunk, ha
elfáradnánk, akkor majd Viktor
húz felfelé, és beleegyeztem,
mint ahogy máskor is, hogy
eljussak Lillával a legmagasabb
pontra, ami itthon létezik,
fussak, izzadjak, szenvedjek,
lihegjek a csúcs felé vezető
úton egy órán keresztül csak
Vele, mert az oxigénhiányos
gyönyör állapotáért meg kell
küzdeni a test minden
porcikájával.

A papagáj

Egyik este Matrózka beállított
egy papagájjal, nézzétek, mit
hoztam Nektek lányok, s nagy
lelkesen emelte le a kendőt
a kalitkáról, amiben a színes
csodamadár csücsült, legalábbis
őfelsége ezt állította róla,
néztük Lillával az új lakót,
az új szerzeményt, de nem
tudtuk hogyan kell bánni egy
ilyen jószággal, mert eddig csak
Viktor, a hím volt nekünk,
meg néhány majom, vágott
közbe Lilla, és kacsintott
egyet, de Matrózka nem vette
a lapot, mert el volt foglalva
az ő csodaszép ajándékával,
velünk már nem is törődött,
nézegette helyettünk is,
aztán kinyitotta a kalitkát, mert
szerinte ez a madár szabadságra
vágyik, ahogy ő is, neki is szabadnak
kell lennie, Lillával egymásra
néztünk, reméljünk, azért a nagy
szabadságban nem tojja össze
az egész lakást, mert külön
takarítóbrigádot mégsem
bérelnénk, Lilla nevetett,
mert a nagy beszédem közben
a mi Viktorunk kergetni kezdte új
riválisát a szobában körbe-körbe,
aki végül a szekrény tetejére
menekült, Lilla kacagott, majd
odabökte a pacáknak, hogy
biztos azért hozta ide ezt a
repülő izét, hogy kémkedjen,
mert ez a beszélő kém elfecsegi,
amit mi mondtunk egymásnak,
ha Ő nincs itt, de majd nézhet
nagyokat, ha ez a csodalény
végül ugatni tanul meg, aztán
viheti a cirkuszba! és Lilla
folytatta volna még mondókáját,
de sem én, sem a pacák már
nem bírta tovább, hallgatni se,
nem bírtuk tovább, mert a viszont-
látás öröme mégis nagyobb volt,
birtokba vettük Lillát, egymást,
és nagy birtokbavétel közepette
egyszerre csak Matrózka
pucér fenekére repült az ő
csidi-csudi madara.

Hall-ucináció

Képzled, becsukom a
szemem, és téged hallak,
kiáltott fel Lilla hirtelen,
mikor végre, egy hosszú nap
után, leojtottam a villanyt,
igen Lillácska? ez roppant
érdekes, mivel épp itt fekszem
melletted, és te pedig épp
arra kényszerítesz, hogy a
hangomat hallassam, de Lilla
újra megismételte mondatát,
hogy ő becsukja a szemét, és
igenis engem hall, de nem úgy,
mert nem akkor csukja be direkt
a szemét, amikor megszólalok,
hanem, amikor nem, kezdtem ismét
elveszi Lilla kacifántos eszme
futtatásában, és fáradt is voltam,
hogy egy újabb bolondos filozófiai
rejtélyt fejtsek meg, de ekkor
Lilla felhívta a figyelmemet,
hogy vegyem végre egyszer
komolyan, de tényleg komolyan,
mert igazán hallja a hangom,
valószínű azért, mert egész nap
mellette fecserésztem, és ő, ha nem
vettem volna észre, most kivételesen
jó kislányként viselkedett, és hagyott
szóhoz jutni - na ez tényleg igaz -
de azért ez a becsukom a szemem
mégsem volt annyira világos,
csak Lillának, nekem nem,
mondtam is neki, lehet hogy
hall-ucinál, erre ő megsértődött,
mert ő nem üdődött, csak van
hatodik érzéke, ez olyan, mint
amikor egész nap a tegberben
úszkálsz, és este, ha lefekszel,
hullámzik az ágy, és egyébként is,
miért nem örülök, hogy ő
megkettőzött engem, vagyis
nem ő, hanem a belső hallása,
mert ez a kettőzés nagyon
érdekes dolog, ahogy filmekben
is szokták, miért is ne, olyan
mint egy tükör, de ez hangból van,
s Lilla csak mondta tovább, és az
sem érdekelte, ha ebben a bizonyos
tükörben én jelennék meg, akkor
miért nem hallom saját magam,
de ő csak folytatta tovább,
míg egy váratlan pillantban
kopogásra nem lettem figyelmes,
hallod Lilla? mit? hogy kopognak?
nem-nem, de én hallom, feleltem
Lillának, s még azt is tudom,
ki kopog az ajtón, Lilla elhallgatott,
majd odabújt hozzám, s én a
fülébe súgtam, hogy az ajtó
mögött az alteregója kér az
ágyunkba bebocsájtást.