Finy Petra verseinek faluját, versvilágát hátborzongató misztikum hatja át: valami bujkál a háttérben, valami borzongat, s a végén kiderül, nincs külső hatalom, maguk a faluban élők építették így fel az életet. (Akárha M. Night Shyamalan filmjében járnánk.) Még pontosabban: maga az emberi természet, az emberi kapcsolatok hátborzongatóak, s nem azért, mert a falulakók kivételesek lennének. Finy Petra készülő második kötetében épp arra irányítja figyelmünket, ami mellett – ösztönös védekezésből talán – egyébként elmegyünk: gallyra (szögre?), sőt agancsra akasztott félelmeinkre, be nem vallott szorongásainkra, mindennapi vízióinkra. Szorongat, vigasztal. Kár lenne elmenni mellette.
Pedig úgy
A szarvasok már készülődnek
Jég repesztette patáikkal pépesre tapossák
A sárga téltemetőket
A virágok szirmai szakadt karként
Integetnek az ázott földön
De a vezérszarvas sehogy sem tudja megvívni
Szokásos tusáját
Pedig úgy harcolt volna
Ám az agancsaira akadt
Bíbor csipkebugyi
Az összes hímet elijesztette
Hiába toporgott kihívóan turkálva lábával
A penészillatú avart
A vidám hentesnő
A vidám hentesnő részletesen elmesélte mindig
Hogyan pakolták ki testéből a méhét
A szülését követő műhiba miatt
Precízen megnevezte a művelthez használt orvosi eszközöket
És a mozdulatok lágyságát, keménységét
Gyorsuló és lassuló ritmusukat
Derűsen kitérve a hangokra is
Melyek a lágy és kemény,
gyors és lassú mozdulatokat kísérték
De mindezt olyan derűvel és magabiztossággal
Mintha nem is róla lett volna szó
Hanem mondjuk egy pulykáról
Egy karácsonyi, töltött pulykáról
Melynek előkészítése zajlik épp szavai által
És ő egy ínycsiklandozó receptet hadar el hamarjában
Rendszerint nagy zsíros melleit is megrázta a történet végén
Rátette őket a mérlegre
Majd a kért húst is, hogy azért a munka is haladjon
És mosolyogva közölte:
„Két kiló negyven”
Majd beletörölte kötényébe a kezét
Pont abban a magasságban
Ahol a méhének kellett volna lennie
Béla szemei
Van egy nyiladék a gyertyánok
Ezüstbőrű törzsei alatt
Ott mindig omlós a föld
És annyira puha, mint egy paplan
Az erdész ott lelt rá a kéttucat
Nyákos gumióvszerre
Nem tudta, hogy irigykedjen
Vagy undorodjon inkább
Az egyik kondom egy arra turkáló
Vaddisznó szemére tapadt
Aki minden fának vakon nekirontott
És ilyenkor a nyakcsigolyái úgy nyekkentek
Mint a kerti hintaágy
Ha alkonyatkor fáradtan belezuhan a szél
Egy nyugdíjas
Kiránduló csapat idős hölgytagja mellett is
Eltrappolt a vaddisznó
És az asszony lebegő tekintettel jegyezte meg:
„Jé, a kaucsuk pont úgy szorul
Az állat ijedten lüktető szemgolyóira
Mint a csillogó szürke hályog szegény
Bélám megfakult szemeire”
Aztán egy szajkó
Az erdőben bármi megtörténhet
Főleg, ha köd csorog le a fenyőfák
Grafitfekete törzseiről
És minden körvonalat kiradíroz
Most is itt lépkedünk a folyékony fehérben
Látszólag ketten
De valójában egyként
Érzem, ahogy a véred a testemben forog
A te szemeddel látom a levélcsontvázakat
Melyekről az eső leette a húst
Az én kezemmel tapintod a szikla ölében a mohanyákot
Lábnyomból is már csak annyi van
Mintha egy ember sétálgatna csak
Aztán egy szajkó vészhangja belevág a levegőbe
Áthasítja a ködöt
Minket is félbetép
És mi ismét ketten vagyunk
A saját bőrünkben
Mely ezután mindig bő lesz kicsit
Pont annyira félreszabott
Hogy ne essen benne jól az élet
Karácsony
Diót hámozok
Törékeny héja kezemben
Loccsan szét
Zavar a karácsony,
Zavarsz te is,
És a tárgyak, amikkel feldíszítettük életünk
Tekintetem ide-oda turkál
Mibe köthetnék bele
Kezdem is a veszekedést
Te csak nevetsz
Bár mosolyod olyan halvány
Mint egy fehérívű hókifli
Jókedved feldühít,
Dióval kezdelek el dobálni
Egy téltől éhes mókus csodálkozva
Néz be az ablakon
Nem érti, hogyan
Hajíthatom el ilyen könnyedén
A kincset érő termést
Sylvia Plath a párnába nyomja az arcát
jó háziasszony vagyok
sülthúsaim remegve
omlanak a tányérra
mint tüdőbeteg asszony keze
a vesetálra
miután vért köpött
jó feleség vagyok
fülbe búgó sikolyaimmal
úgy ölelem át férjem testét
mint lebénult férfi az ápoló nyakát
aki fürdetni viszi
jó anya vagyok
szavaim puhán érintik
gyermekeim szívét
mint májzsugoros férfi puffadt ajka
a borosüveg nyakát
jó író vagyok
mondatokba műtött képeim
úgy terjednek szét
az olvasók lelkében
mint sugárkezelt nő
agyában a daganatvirágok
azt hiszem ma mégis
a párnába nyomom az arcom
Maria Callas kimegy az erdőbe
már sikoltani sem tudtam
így a rémület is belémragadt
még kínlódva ugyan felharákoltam egy nyögést
odaköptem egy bokor alá
de egy árva szó sem jött ki a torkomon később
elhagyott a hangom
az erdőbe mentem hát
hogy a nedvek beszéde
a fülembe égjen aztán
azonnal a nyelvemre
hogy a madarak hörgése
és a rókák fuldoklása is
számban sűrűsödjön hanggá
a rothadó levelek buggyanásait
nem említve a lábujjaim között
szánalmasan meztelen voltam
megfosztva a hangomtól
de az erdő neszfátylat terített rám
úgy hatottam
mint a szomorú menyasszony
aki tudja, férje egy közönséges tolvaj
és az életet rabolja el tőle csókjaival
elkeseredtem
de a torkomból nem jött fel más
csak a némaság
gondoltam, ágakból zajt rakok
de akkorát, hogy a szomszéd hegyen is meghallják
ezért körmeimmel fűrészeltem csupaszra a fákat
ez legalább hangos volt
az erdő mégsem neheztelt rám
csak nézett
gyengéden és tisztelettel
ahogy dühöngő haldoklóra szoktak
Anyabörtön
Minek meséljem el a testemet?
Kit érdekelnének a méh híg lucskai?
Vagy a sejtek zihálása, ugyan
Ahogy a csigolyák egymást nyelik el
Felemésztve bennem a csontot és meszet
A végén, majd figyeld meg
Úgy festek, mint egy túlfújt guminő
A mellkasig érő daganat
Nevezzük hasnak
Mely egyre többet fal be tüdőmből
De tudom, hogy szívemre éhezik
És a végén az eszem is majd elveszi
A párában még néha a bőr felragyog
Ám egy sóhajtással szétmállik
És nem marad más
Belőle csak combom márványosra hasadt bőre
Ágyékom borostabokrai,
És akkor még a vádlimon tekergő kék kígyókat nem is említettem
Mondhatnám rájuk, hogy visszér, de minek
Vegyem el tőled a kedvem
Így sem tudom, hogyan lesz majd ez
Egyszer csak kifúrod magad belőlem
Megjelensz
Én meg azonnal szeresselek
Azért ezt te sem gondolhatod komolyan
Hisz miattad torzulok el
Miattad haldoklom, hogy élhess
Már a fogaim is a levesbe hullajtom
Mert egy szép napon bennem sűrűsödtél önmagaddá
Itt gombolyítottad le gerincoszlopodat
Itt húztad vissza úszóhártyáidat ujjaidba
Hányszor próbáltad már elharapni a köldökzsinórt
Nehogy azt hidd, hogy nem tudok róla
Mégiscsak az anyád vagyok
És hiába volt olyan csontkemény az ínyed
Mégsem szakadtál el tőlem
Az utolsó pillanatban mindig tátva maradt a szád
Magad sem érted miért
Talán megláttad a tekintetem
Az összes bőrrétegen keresztül észrevetted, hogy nézlek, és ezért
Így lebegsz most véremben-vizemben
Hónaljba fúrt karokkal, mint egy beragadt szárnyú sirály
Minden vágyad ellenére mégis
Bennem maradtál
Én pedig körülötted
Hát jó, leszek még a börtönöd
De azt tényleg nem értem, hogyan
Lehet neked olyan szűkös ott benn
Ha én ekkorára nőttem
Rekviem egy anyáért
Terhes vagyok
A hasamat látva a faluban mindenki szüléssel kapcsolatos
Történeteket mesél
Amikor az emberi történetekből már kifogytak
Jönnek az állatokról szólók
A legszebb a kecsketestvérek esete
Akik egyszerre akartak megszületni
Az anya két lába között nyolc láb tűnt fel négy helyett
Amit a nőstényállat nem bírt
Megszakadt a szülésben
Amikor a mesélők látják
Holdra vált arcomat
Vidáman hozzáteszik
Hogy felvidítsanak:
„És mivel nem volt a környéken kecske,
Aki szoptassa őket
Tehéntejet kaptak a kis gyilkosok
Nem is tudtak később mekegni -
És itt rám kacsintanak -
Csak azt mondani: mú.”
Majd habosan felnevetnek
És zubog belőlük az ezüst takony
Mint a gejzírekből a hab abban a furcsa országban
Végül elköszönnek
És közönyös arccal végigmérik
A pocakomat
Mintha csak a hátsóudvar egyik kopasz dombját
Mustrálnák
Amire mindig kiáll reggelente a ragyás nyakú
Zöldkakas
