A Százados úti művésztelepen a bejárat egyben kijárat. Ki az időből, az idő által uralt térből, a kapun belül enyhe nosztalgia fog el, mintha gyerekként, a nyolcvanas években járnék egy művésztelepen, legalábbis így képzeltem, mert gyerekként nem jártam művésztelepeken. A házakat benövik a fák, a kertben szobrok. Várnagy Ildikó háza előtt egy macska fogad minket, (állatorvos lánya hagyta rá, amikor elköltözött), ő maga a másik úton indult a kapu felé, elkerültük egymást, de rövid várakozás után összetalálkozunk.
Akkor is szeress, ha éles vagyok, mondja a hat késből álló szobor a konyha falán, minden szó másik késen. Éles nyelve van, magyarázza mosolyogva Gábor Éva Mária szobrászművész, a barát és alkotótárs, aki elkísért minket Ildikó műhelyébe. De minket most nem fog bántani, nyugtat meg nevetve.
Valóban nem, sőt. Bor, keksz, ropi kerül a hatalmas műterem asztalára, a padlón Ildikó méteres pálcikaemberei anyagból, egy készülő mű (még mindig kövér a szobor, nem tudok belőle eleget elvenni, ötlik fel bennem Várnagy Ildikó könyvéből egy részlet, ahol Giacomettit idézi). Egy dobozban a „vasbabák”, hosszasan turkálunk köztük, mint egy second-hand shopban, első osztályúak viszont. Találgatjuk a jelek jelentését, jelturkáló, jegyzi meg valamelyikünk, és tényleg, tele a doboz a világgal, alig bírjuk abbahagyni. Végül úgy döntünk, kimegyünk a kertbe mégis, a kertben kövekre is lehet ülni, amiket Ildikó megfaragott, megkarcolt, pontosítja, a kő-ülőkék felületén újabb jelek, vésetek, szemben velünk a naparcú szoborlány fekszik.
Várnagy Idikó Csepelen nőtt fel, édesapja pszichológus, édesanyja tanár volt. Nagyon korán és nagyon tudatosan döntött amellett, hogy szobrász lesz. Négyévesen már mintázott mindenből, ami a kezébe került: sárból, tésztából, szurokból. Korán felismerte azt is, hogy a férfiak férfias művészetet csinálnak, s vállalta, hogy nő marad, a női látásmódot érvényesíteni. Lehet azt mondani, gyakran halljuk, a művész neme nem számít, az ember a lényeg. Ez így nem pontos, nem lehet igaz.
A művész biológiai és társadalmi neme ugyanúgy hozzátartozik a művéhez, mint a kor, amelyben él, és földrajzi meghatározottsága; ha kiragadjuk minden kontextusból, a műalkotás elnémul, hiába rázzuk, nem szólal meg a zenedoboz. A férfi nem jobb, a nő sem jobb, a kettő együtt jó, együtt érvényes. Várnagy Ildikó már pályája legelején rájött erre. A szakma és a ’70-es évek rám kényszerítették a választást. Úgy döntöttem, nő maradok, és megpróbálok formát adni ennek a női oldalnak. A nő itt már nem múzsa, modell, menedzser vagy samesz, hanem szabad, önálló, igazmondó ember – írja. És tovább: Mik vagyunk még azon kívül, hogy szerelmek tárgyai vagyunk, és melleink a világ gyermekeit szoptatják? Erre keresett választ Ildikó már a diplomamunkájában is. Az Éva menekülése a paradicsomból azonban megmaradt agyagban, soha nem öntötték ki. A négykézláb menekülő, életéért küzdő alak nem lehetett még legitim, ilyen helyzetben legfeljebb Ádámot lehetett ábrázolni. Ezt nem öntjük ki, szólt a magyarázat, indoklás nem volt. Ildikó diplomamunkája végül egy ülőszobor lett.
Elfogadtam, hogy háromszor annyit kell dolgoznom, mint egy férfinak, mondja, ha el akarok érni valamit. Nem a férfiak ellen, hanem a férfiakért is való kritika ez azonban: nehéz egyszerre beszélni és a másikra figyelni, de lehetséges, írja. S hogy abban hisz, nem két félnek kell egymásra találnia, hanem két egész örömteli találkozása az, ami meg kell történjen. Minden ember önálló egész. Nincs csodálatosabb, mint két önálló egész találkozása és egymást megértése. (…) Nem felek szaladoznak a világban, akik sosem találják meg a másik felület, hanem egészek, akik próbálják megérteni a másikat.
Sokszor nevezték kisplasztikusnak, mondja Ildikó, pedig fontos volt, hogy láttassa, nagyban is tud alkotni. Ezt mutatta meg sárga vasszobrában, a Jeanne D’Arcban.
Azt mondja, sose akart tudatosan mester, tanító lenni, bár megtalálták olykor tanítványok. Arról beszélünk, mennyire fontos ez. Első mestere apja volt, nem könnyű súly. S ekkor valami meglepőt mond: hogy van valamiféle sámán-tudata. Miért lep meg? gondolkodom el. Talán azért, mert végig érzek valami letisztultságot. Mióta itt vagyunk, mióta nézem élőben is az apró és nagy szobrokat, a kisplasztikákat, mióta ismerkedem vaskos könyvéből a szobraival, köztük az Éva, ami már első pillantásra belém költözött.Na, talán itt foghatom meg a dolgot, gondolom, talán az volt a baj, hogy az én fejemben a sámánok nem elég „letisztultak”? Gyanús leszek magamnak. A sámánok felelősségéről kezdünk beszélni, a többiek iránti felelősségről, ahová az ember egy bizonyos életszakaszban eljuthat. Átvenni, valamennyire megszenvedni a többiek szenvedését, mondja Ildikó. Eszembe jut a műteremben látott szőrfészek, benne szőrtojások. A megvédés, a védve levés.
Kifelé menet találunk még egy faragott szobrot a ház előtt. Nem „karcolás”, állapítja meg valamelyikünk nevetve, s ez jár eszemben, ahogy másnap egy vonaton ülök. Nem karcol, alakít. Az a vidámság van bennem, mikor ráalszom egyet a jóra. A napraforgókban kőarcot látok.
Magyari Andrea
(Fotók: Györe Gabi)
A dőlt betűs idézetek Várnagy Ildikó Utazás befelé című könyvéből valók. (Kijárat kiadó, 2005)
Várnagy Ildikó kiállítása ezen a nyáron Sopronban látható, a Hajnóczy-Bakonyi házban, augusztus 31-ig.
