"a hetykeség, amivel régen mindezt néztük, 
lassan oda. a gyerekkori barát 
temetése, egy szülő kézfején az elburjánzó szemölcs lila 
szedergömbjeiben lappangó halál. és elfehéredett ujjad, ahogy 
a telefonkagylót szorítja, míg a patológus 
matat a kartotékok közt, szuszog,
és újra kérdezi születési helyed: ketten is 
várnak ugyanis ezen a néven arra, megélik-e 
még a nyarat." 

A mai versvasárnapra Magyari Andrea verseiből válogattunk. 
 

Egy szerelem nyomai

1. (egy szerelem nyomai)


1.

ujjal tapogatni, úgy felfedezni
a domborulatot a papír testén, vagy
a benyomódást kapargatni körömmel, szem
nem is kell, nincs tinta úgyse, nincs színbeli eltérés:
szárazpecsét.


2.

persze jobban látszódna úgy, ha eleve
valami porszerű felület borítana be mindent, ahová még
elérhetünk a másikban: újévkor
például leesett a hó, meghökkentő
volt látni a rajzolatokból, milyen sok kis állat
(főleg madarak) mászkál napra nap
a sugárúton.


2 . (nagyítás)

és vannak akkor még különböző más nyomok is, amik nem
látszanak, nem is érezhetők, de egy nagyon nagy
teljesítményű nagyító azért meg tudná
mutatni, hol. a karcolás, amit egy szőrszál hagy a borotva élén, egy fotel
kárpitján az átrendeződött textúra, és ugyanez a szőnyegen, ha
éppen a földön, vagy
egy fogkefe másként meghajló sörtesora, egy megszáradt
törölköző, mi is még, mondjuk, egy bizonyos reggelen a kulcs-
forgás a zárban lehet, hogy akkor máshogy akadt meg, hogy szorult
valami, máshonnan kopott, és akkor még nem is
beszéltem egyéb, ennél szomorúbb kis belakásokról, amik,
azóta kiderült, ideiglenesek voltak.

3. (a szúrás)

nagyon szúrta valami a szemét miközben a másik
azt a dolgot válaszolta, szó szerint
szúrta, ki kellett volna vennie a jobb kontaktlencséjét és
lemosni, de hát a másik épp arról beszélt, miért nem jön
soha vissza, ez mégse az a pillanat. nagyon fájt a szeme, alig várta,
hogy menjen el a másik, akit valamilyen értelemben utoljára látott, és
igyekezett megjegyezni
hogy néz ki, bár tudta, úgyse fogja tudni, ugye, most nem
fogsz (itt nekem) sírni, mondta a másik, mert látta a könnyes jobb
szemét, aztán végre elment, ami fájt, de
akkor lemosta a lencsét, csitult egy fájdalom legalább, a szavakat
próbálta előhívni, ahogy helyezte vissza.

(biopszia)
 

a hetykeség, amivel régen mindezt néztük,
lassan oda. a gyerekkori barát
temetése, egy szülő kézfején az elburjánzó szemölcs lila
szedergömbjeiben lappangó halál. és elfehéredett ujjad, ahogy
a telefonkagylót szorítja, míg a patológus
matat a kartotékok közt, szuszog,
és újra kérdezi születési helyed: ketten is
várnak ugyanis ezen a néven arra, megélik-e
még a nyarat. (ki főzi be a sok gyümölcsöt.) ha
elkezdődik, sosincs vége, legyint egy hájas, izzadó
cigányasszony a váróban. sorolja: két éve
az ura, aztán a fia, egyik menye, jó, az legalább
öngyilkos lett, sose
volt normális, éjjel sikoltozva ébredt, húsklopfolóval támadt
a fiamra, képzelheti. de a legkisebb is. húsz éves se volt, szép,
mint a nap, a csontját ette fel a méreg. nekem meg, ha
leveszik a mellyem, milyen asszony
leszek, mondja meg. kinek kellek. arréb húzódsz a csípős
szagtól, míg elmorzsolja a könnyeket
a szemében. a táskájából
kinderszeletet csipked lopva, markában tompítja
a papírcsörgést. mintha baj volna, hogy még eszik. a novemberi
kórházkert, hazafelé, szinte dühítően
ártatlan: mit tudja a fa, hogy a kilépőnek
hogy szúr a szívébe látni, ahogy sárga lombját ledobja.
 

a tied. az enyém.

„Csak sztori.
A tied. Az enyém.”
Ted Hughes: A látogatás (Születésnapi levelek)

1. (a sztori )

kinek a története tulajdonképpen. az én sztorim. a te sztorid. az én
sztorija, az énünké, ahogy változott, ahogy kimaródott
az arcod helye a retinámon, vagy hogy a túlsó oldalán akár
kimutatható lenne egy miniatűr dombormű. én hol vagyok meg neked? a nyelv, a nyelv az nem sok, hidd el, a hajamba kellett volna túrnod, álmodban rátekerni az ujjadra. mutatni, hogy szereted a mellem, szereted a kávét, amit főzök. miért a szemrehányás, most
már. az én sztorim ez. az énemé, nem a rakosgatás fáj, nem is
az összevegyülni képtelen emlékek szilánkossága, hogy
szorosságukban sem tudják lecsiszolni egymást: hány apálynyi
időt kell ahhoz még kivárni. inkább a kedv a nyugalomhoz,
az hiányzik. a folyómeder fogalma. vagy éppen egy hold,
eligazodni. mert egyik hold sem a hold többé.


 
2. (a rózsaszín hímzett)


                 „Mielőtt bármi bepiszkolt volna bármit.”
                Ted Hughes: A rózsaszín kötött ruha (Születésnapi levelek)

átszellemültem, karcsún, újonnan, meztelen –
hajlékony, nedves orgonaág. reszkettem, sírtam
az örömtől, óceánmélyem színültig isten.
azt mondtam, látom a kincsek záporát a megnyílt
égből ránk lesni készen. álltóhelyedben lebegtetett egy másik
igeidő: a megbűvölt jövő.* a rózsaszín, hímzett ruhát viccből
legjobb barátnőm próbálta fel aznap este. két év múlva
halott volt, azt mondtad, sosem volt az, aki. mit láttál,
amit én nem, mit a templomban, mit
a barátnőm szemében, milyen jövőben exponált képek
jelentek meg a retinádon, mintha egy szellem, ami
olga chatova kijelzőjén tűnt elő**, miért
nem értettem mégsem.

* a dőlt betűvel szedett idézetek Géher István fordításából valók

** ”Halálra rémült egy orosz turista, amikor meglátta a londoni Szent Pál
katedrálisban készített fotóját. Olga Chatova a katedrális főhajóját fényképezte,
és - ahogy azt a The Sun című bulvárlapnak elmesélte - senki nem állt a padok között,
amikor a fotót készítette. Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor a letöltött
fényképen egy fehér ruhás alak elmosódott képe rajzolódott ki. »Nem akartam
hinni a szememnek«- mesélte az újságíróknak a 21 éves lány,
aki meg van róla győződve, hogy egy 16. századi papot fényképezett le a mise alatt.” (újsághír)

(vénlány)
 

azt hiszik, unikum vagyok. pedig a hiány, amit magamban
őrzök, ismerős mindnek. mégse
szívesen ülnek le velem kávézni, se vásárolni nem jönnek, a nőorvos
telefonszámát sután palástolt fölénnyel adják meg, mintha próbababa
volnék, akinek a két lába közé a sekély
vágatot ha bekarcolják, legfeljebb viccnek hat. mit tudják, hogy idebenn
a vénáimban miféle mákony áramlik néha. hol vannak ők ettől. és
pont ettől. ez az én fölényem, amit rendszeresen
nem éreztetek, annyira
meghatározott a helyzetem úgyis. a koordinátarendszer
egyetlen pontján jut csak hely, kijelölni precízebben
már nem is lehetne, mit erőlködnék, ha egyszer
az övék a színskála minden tartománya: a megcsalásokra (kettő kicsi,
a harmadikat még szoptattam), a hajhullást okozó hanyagolásokra
(építkeztünk, napi tíz óra munka után még ment ki a telekre) adott,
kötelezően választható magyarázatok: a felnőttélet
minden kelléktára őket illeti. a hajlatok
és egyéb titkos testi helyek mélyén bújó szagfelhalmozódás, amit,
úgymond, irigyelhetnék. és persze minden panasz végén az én nevem
sóhajtják, hogy legalább nem úgy, mint én. egyszer
egyiküknek elmeséltem, miért vagyok így. azt hittem, ért majd,
elég sokat ittunk, akkor vált el, gyerekkel, megalázva. vérében,
látszott, folyik még a méreg, a feledni nem tudás áfiuma. megölelt,
úgy sírtunk együtt, a gyerek felébredt, nyöszörgött, jószagú
izzadságába, puha kis nyakába fúrtam az orrom. két évig
nem keresett utána, egyszer a könyvesboltban
futottunk össze, bemutatta új barátját, szájon puszilták egymást
előttem, ahogy elmondta, nyáron összeházasodnak. irtózott
tőlem, mint valami hideghasú békától. láttam a szemén. azóta
hallgatok. hiányom, tudom, lassan felemészti magát.
de addig: nekem jár csak ez a
meghosszabbított öröklét. ikrekről álmodom, s a férfi
egyedül az enyém. nincs matéria, ami
megcsúfolna, ragyogok, mint a nap, át a homályos,
karcos üvegen: elkoszolódott szerelmi történetek.

(lady l. a kórházi ágyon)

            „Nekem épp ez a műfajom.
            Én ezt pokolian tudom.”
            (Sylvia Plath: Lázár kisasszony)

miért miért ez ül mindnek a szemében miért
látom a szembogarukban körülfolyja a képmásomat ami
bennük tükröződik miért ott a ház a gyerek bíbor fehér
cínea málna a kertemben meglátja megbünteti

majd az isten kedves kántálja a rossz szagú néni a szomszéd
ágyon ekcémás kezéről marja egész nap a bőrt darabokban
jut el az agyamig minden egész el hogy is volt az a sor-
minta egy sima egy fordított pedig régen még tudtam tudtam

a szúnyogot igen ezt akartam elmondani még de csak néznek
rám mintha bolond lennék mért jövök szúnyogokkal ropog a párna-
héj olyan friss a fejem alatt február van különben is pedig úgy volt az új
csípéstől fájt megint minden régi ahogy aktivizálta

a hisztamin újra mert ami egyszer fájt bennem nem szűnik meg fájni sosem
lesz vége kiújuló fekély minden tavasz nyár azért mert egyszer volt
azóta könnyebb csak megint megteszem tízévenként megteszem újra
minek kezdeni vakarni ugyanazt mindig ottmaradt holnemvolt

(Forrás: Magyari Andrea: Sztori. Parnasszus, 2010.)