Örök divat a nő kezében, főleg kánikulában. Bárkit elegánssá varázsol és visszarepít az időben, ha csak arra a pár percre is, míg kinyitja és legyezni kezdi magát. Ezzel a mozdulattal hirtelen kínai vagy japán császári paloták hangulatát idézi, bálokat, Tolsztoj hősnőket, akárhol is zötykölődik éppen trolin vagy villamoson. Legyezők az elegancia elengedhetetlen tartozékai.
Flabellumról, napernyőkről, hűsítő és élesztő legyezőkről már Ovidiusnál szó esik, de jóval korábban Egyiptomban is éltek a luxussal, főleg a rabszolgák „privilégiuma volt”, akik légkondicionálóként funkcionáltak, pálmalevelek, strucctollak szorgos rázogatásával. Természetesen az afrikai törzsfőnökök ugyanígy élvezték az úri kényeztetésnek a fent említett formáját.
A középkorban már szakrális cselekedet számba ment a legyezés. A miseáldozat részévé vált, hogy megóvják az oltári szentséget különböző szennyeződésektől és rovaroktól, így a profán tárgyból egyszerre szent lett.
<
A divattörténetből ismert kecses, könnyű legyező Távol–Keletről, a Nagyfalon túlról érkezett Európába. 1450–ben portugál hittérítők hoztak egy ládányit Lisszabonba. Kuriózumnak számított. A félkör alakú, kinyitható–összecsukható legyező az arc hűsítésére és elrejtésére egyaránt alkalmas volt, okkal nevezték „a szemérem spanyolfalának”. Rokokó hölgyek vetekedtek érte, nem beszélve XIV. Lajosról, a Napkirályról, aki egyszerűen imádta ezt az új divat–különlegességet. Nem egyszer próbálkozott saját festménnyel ékesített változatot létrehozni.
Esterházy Fényes Miklós 1772-ben zajlott Vígasságairól, Bessenyei György ragyogó tudósításában olvashat az utókor. A több napon át tartó fényűzés, egyik főszereplője a hölgyek legyezője volt. A kastélyt körülölelő francia park labirintusában könnyen eltévedhetett bárki, aki Cupidó nyilaitól sebzetten titkos légyottra igyekezett. A hölgyek tájékozódási képességét már az XVIII. században is megkérdőjelezték néhányan. Azért, hogy a gyengébb nem képviselői ne tévedjenek el a park útvesztőiben, finom gesztusként legyezőket kaptak ajándékba Herceg Esterházytól, melyeken a kastély kertjének, ligeteinek, térképe szolgált díszítés gyanánt. Hogy mire használta még a XVIII. század arisztokráciája „a szemérem spanyolfalát”? Nonverbális kommunikációra.
A fehér színű legyező ártatlan kedélyeskedést, a fekete szomorúságot, gyászt, a piros örömöt és szerencsét, a lila őszinteséget és igazságot, a kék állandóságot, hitet, hűséget, a sárga visszautasítást, a zöld reményt, a szürke lemondást, a barna változó szerencsét, az aranyhímzésű gazdagságot, az ezüsthímzésű szerénységet, az acélgyöngyös erős akaratot, bizalmat szimbolizált.
A dáma, vagy szende hercegnőcske púder poros parókával fején, rizsporral orcáján a legyezőt két kezével hirtelen kinyitotta és azon nyomban be is zárta, azt üzente aktuális szeretőjének, akár a szalonba, legnagyobb társaságban, árgus szemek kereszttüzében, hogy nem teljesítheti kívánságát, ha a zárt legyezőt egyenesen az ég felé tartotta, ezt rebegte szavak nélkül, örökké hű leszek hozzád!
Szeretlek szólt az üzenet és jobb kézben tartott legyezőjét szívéhez szorította, annál nagyobb öröm nem volt, mint mikor a sóvárgó férfi látta, hogy hölgye nyitott legyezőjét lapban összecsukta, ez annyit tett, szívesen leszek arád.
De jaj volt, ha a bájos teremtés zárt legyezőjét, mint kardot illesztette oldalára, óvakodj bosszúmtól, jött a hadüzenet. Jer lábaimhoz csalogatott a kedves, és zárt legyezőjével lábaira mutatott. Számtalan formációról, rafinériáról tudnának beszélni a selyemből, vékony pávatollból, elefántcsontból, teknőc páncélból, bambuszból készült műremekek.
A XIX. században már nem számított luxusnak a legyező. Nappali és báli változatát jegyzi a művészettörténet. Polgárlányok és az előkelőség egyaránt megengedhették maguknak, természetesen az árkategóriák azért itt is meghatározták a minőséget.
Lotz Károly festőművész lányának Lotz Cornéliának mikor betöltötte 16. életévét és bálozni kezdett, minden mulatságra saját kezűleg egy–egy legyezőt festett. Spanyol táncosnő legyezővel 1895-ből, Lotz Cornélia udvarlókkal 1900-ból, Legyező Lotz Cornélia születésnapjára 1900-ból. A századelőn a legyező ajándékozásnak óriási divatja volt. A fiatal urak tánciskolai partnerük legyezőit emlékkönyvi versikékkel írogatták tele az ügyesebbek rajzoltak is rá.
Németh Ványi Klári
A CSILLAGOK ÜZENETE DI ANGELO SZÖVEGE
Dvorak szláv tánc zenére: A legyező
A hold lenéz az égbolt díszes ablakán, szikrázik a sok csillag fényből szőtt haján. Egy festett legyezőt lát szűk szobám falán, a fiú hódító és szép a lány.
Az ifjú kék szemén, száz néma költemény. Épp táncra kéri párját, oly könnyedén. Egy művész leste el a múló perc-varázst! Örök színekbe zárt egy látomást.
A sötét éjhomály, a földre most leszáll. A magány csendes álma már rám talál. A múltba ér a lélek, más korokban jár. Fényes terembe lépek, áll a bál.
Fáklya lobog,szoknya forog, járja sok karcsú láb. Ring a derék, tánc ütemét úgy érzi át. Selymek alól, vágy szava szól, elrejtett vallomás. Vállra simul, éget az ujj, bársony parázs
A herceg megcsodál, egy bókkal táncra kér. Arcomra piros rózsát rajzol most a vér. A pillanat megáll, a szívünk összeér! A történet egy csókban véget ér.
A hajnalfény vidám, a szűk szobám falán. Az ébredés nem fáj, eltűnt a magány. Tudom, a legyezőn én voltam az a lányka, és valahol a herceg vár már rám!
