Idén is megrendezésre került a Nemzetközi Felnőttbábfesztivál, 2010. AUGUSZTUS 23-28-ig számos nagyszerű előadás volt látható Pécsett.

DÍJAZOTTAK:
 

- A legjobb előadás díja: Bitódalok (Budapest Bábszínház)
- A legjobb művészi koncepcióért és megvalósításért: Yael Rasooly (Paper cut)
- A legjobb rendező: Veres András (Bitódalok)
- A legjobb látvány: Silvan Omerzu, bábkészítés: Žiga Lebar, Iztok Hrga (Tiltott szerelmek)
- A legjobb zene: Spilák Lajos (Vakkacsa tojások)
- A humánus színház üzenetért: La Compagnie du Coin Qui Tourne (Akiket magammal viszek)
- A legjobb társulati összjátékért: Stúdió K (Vakkacsa tojások)
- Színészi alakítási díj: Szabó Tibor (János Vitéz (52), Ibusár)
- Színészi alakítás díj: Kocsis Rozi (Kádár Kata revü)

UNIMA különdíja: Yael Rasooly (Paper cut)

Fidelio díja: Budapest Bábszínház, Stúdió K.

Magyar Bábművészek Szövetsége díj: Kuthy Ágnes
 

A zsűri elnöke: dr. prof. hab. Henryk Jurkowski
A zsűri tagjai: Stanislav Doubrava, Sándor L. István, Harangi Mária, Palocsay Kisó Kata és Csató Kata.

Gratulálunk a résztvevő alkotóknak és díjazottaknak. Az Irodalmi Centrifuga oldalán ma Bogdanov Edit beszámolóját olvashatják a fesztiválról.

Kicsi rongyemberekék produkálták magukat az elmúlt héten Pécsett. Úgy mozogtak, egyszer épp olyan finoman, máskor meg épp olyan sután, mintha húsból és vérből valók lennének. Szomorúak és vígak voltak, és eljátszott történeteik nyomán mi is szomorúak meg vígak lettünk. Felnőttbábszínház. Ami nem csak felnőtteknek szólt. Gyerekek is jöhettek bátran, és jöttek is, ráadásul nekik előadás közben rendre nyitva is volt a szájuk.

A kulturális fővárosi ranghoz méltóan kiglancolt szépséges város terein a legkülönbözőbb paravánok, építmények, kukszlik emelkedtek ezen az augusztus végi héten. Hol a Nemzeti Színház előtti téren, hol a dzsámi előtt vagy a Ferencesek utcájában, máskor a Dóm melletti Kultúrkertben vagy a Minerva Parkban botlott az ember egy előadásba. De kőszínházi keretek között is zajlott a bábozás, például – természetesen – a Bóbita Bábszínházban.
 

A bő választékból a strassbourgi La Compagnie du Coin qui Tourene társulatának Akiket magammal viszek c. előadása volt az egyik legmegragadóbb. Az 55 perces, néma bábjáték egy modern kori Odüsszeiáról szól. A főhős kénytelen elhagyni otthonát, gyermekét és feleségét, mert politikai üldözött. A tengeren túlra kell menekülnie, egy hajón potyautasként húzza meg magát.

La Compagnie du Coin Qui Tourne - Akiket magammal viszek

Az Újvilágba való megérkezésekor elcsigázott, nincstelen és elhagyatott. Ismerős, pénz és otthon nélkül tengődik. A körülötte lévő űr szívbe markoló. A teljes magány állapota egy állatka közeledésével kezd oldódni. A férfi eleinte még nem tudja, hogy támadni akar-e a – feltehetően – kutyus, aztán hamar kiderül, hogy inkább barátkozni. Itt nincs szükség közös nyelvre, a kölcsönös kedvesség, a szeretet iránti igény hamar legyőzi kettejük között a bizalmatlanságot. A környék lakói eleinte csak távolról figyelik az utcai padon alvó férfit, majd akad egy vállalkozó, aki megmutat neki egy hotelt. A magányos szobában az egyetlen bőröndből előkerül a legfontosabb: a családi fotó. Ettől könnyebb is, nehezebb is elviselni a távollevők hiányát.

Odüsszeusz kenyérkereset után néz, eleinte még ügyetlenül és türelmetlenül, majd egyre flottabbul készíti a hamburgereket. Közben lassacskán emberi kapcsolatok bontakoznak körülötte: barátja lesz az utcai harmonikás. Pénze komótosan gyűlik, amikor már elégnek tűnik, beteszi egy kis dobozba, rá két repülőjegyet, a tetejére pedig egy macit és postára adja az otthoniaknak. Hamarosan már minden nap gyötrelem számára, amint munkából való megérkezésekor válaszlevél nélkül találja postaládáját. Csalódottságát egy idő után már nem képes féken tartani, és egy kétségbeesett tivornyázást követően elpanaszolja bánatát barátjának. Ekkor megnyílik a harmonikás is, elmeséli élete tragédiáját, hogy valamikor nagy és ünnepelt zenész volt, majd karrierje kerékbe tört, és most az utcán kénytelen zenélni. A férfi átérzi, hogy a másik sorsa is nehéz. De egyszerre csak a hotel felől tétova lépések zajára lesz figyelmes. Valakik, egy nő és egy gyerek bizonytalankodva keresgélnek egy házszámot. Ahogy a gyerek meglátja az apját, boldogan rohan feléje, az apja pedig fölkapja. Aztán a két ember, a férfi és a nő közelítenek egymáshoz, elfogódottan, reszketve, lassanként győzve le a távolságot, amit a hosszú idő ékelt közéjük, hogy végül forrón összeölelkezzenek.

Thetare du Rugissant-Moby Dick

Ezt az egyszerű és szép emberi történetet a társulat végtelen gráciával, és érzékenységgel adja elő. Szavak nem hangzanak el, az érzelmeket és hangulatokat a figurák mozgatásával és tangóharmonikán játszott nagyszerű zenével, valamint különböző zajokkal és zörejekkel érzékeltetik. Az előadásban meghatározó szereppel bíró zenét Yves Béraud szerezte és adta elő. A bábok mögött teljes életnagyságban, tetőtől talpig feketébe öltözve látszanak a bábozó színészek (Céline Bernhard, Galaad Le Goaster és Michael Prica) – nem paraván mögötti kézibábjáték előadást láttunk tehát –, de érdekes módon egy idő után „eltűnnek”. Nem lényeges többé ugyanis, hogy jelen vannak, csak a figurák élnek. A díszlet kedves és időtlen, pontosan nem lehet eldönteni mikor is játszódik a történet, bár valószínűsíthető, hogy a XX. század folyamán. Az előadás technikai sajátossága a video használat, azaz, hogy a mesében kiemelni kívánt részeket, mint például a családi fotó többszöri felmutatását, egy video-kamera segítségével nagyítják és vetítik projektorra.

Konrad Fredericks-Punch és Judy
 

A medialitást integráló, zenei és más különleges hangeffekteket használó komplex és érzékeny előadásnak szinte tökéletes ellentéte Konrad Fredericks Punch and Judie Show-ja. A főhőst, Mr. Punch-ot magyarul Paprika Jancsinak hívnánk, az angol Punch and Judie Show jelentése pedig egészen egyszerűen „bábjáték”. Vagyis itt a bábszínház (ős)eredeti verziójáról van szó, a tradicionális londoni utcai színház felelevenítéséről, melyben a színészek (bábok) mulatságos és a nép igényeinek megfelelő vulgáris történeteket adtak elő. A tónus ennek megfelelően harsány, a témák sikamlósak, sőt mi több durvák. Paprika Jancsi (Mr. Punch) cinikus és gonoszkodó, mindenki eszén túljár, mindenkit kelepcébe csal, átver, megver, kiröhög, sőt némelyeket kicsinál (értsd: megöl !), egyszóval botrányosan viselkedik, ami megfelelően előadva kétségtelenül mulatságos tud lenni.
Mr. Frederik pedig abszolút megfelelően prezentálta show-ját: a civilben kifogástalan angol úr (magas, szikár, elegáns) csak az előadást megelőzően és annak befejeztével volt látható, egyébként kis dobozkájába bújva bravúrosan mozgatta kézi bábjait, Mr. Punch-ot, feleségét, Judie-t és a többieket. Az előadás interaktívan folyt: a művész egy krokodil képében alteregoját is szerepeltette, aki folyamatosan kommentálta a „nézőtér” eseményeit (a nézők a Nemzeti Színház lépcsőin ültek), utasításokat adott, válaszokat provokált, pimaszkodott és nevettetett. Vagyis a játék elsősorban Mr. Frederik improvizációjára épült, aki nem nyugodott bele az előadás kőszínházba való passzív befogadásába, hanem kikényszerítette a vele szemben ülőkből – ahogy az egy utcai színházhoz való is – a véleményalkotást. Ennek folyományaként rohant el felháborodva egy anyuka a kisfiával, amikor Mr. Punch a két lába között kajánul egy kolbászt kezdett el lóbálni.

 Theatre du Rugissant-Moby Dick

Megint más műfajt képviselt a fesztivál egyik fő műsorszáma, a Moby Dick című. A darab részben szabad, részben zárt térben játszódott, ami úgy lehetséges, hogy az utcán kezdődött, és ott is ért véget, a kettő között azonban egy szekrény-színházban folyt. Az előadás két társulat, a Théâtre du Rugissant és a Chiffoniére Company közös munkájának eredménye. A rendező, tervező Christoph Mora Melville-nek a fehér bálnáról szóló híres regényét adaptálta (báb)színpadra. Az előadás nagy hibája volt, hogy a két társulat túl sok mindent akart ebbe az egy lehetőségbe beleszuszakolni. Nem volt elég a főhős Ismaël talányos vállalkozásának megfejtése, hogy vajon mi hajthatja arra, hogy bálnavadászatra induljon, vagy a másik főszereplő, Ahab kapitánynak a bálnával – és egyúttal persze magával – folytatott elkeseredett és vesztésre ítélt küzdelmének ábrázolása, de ennél többet, nagyszabásúbbat, infernálisabbat akartak. Nem volt elég Melville, de a produkciónak szándékában állt a lélek még feneketlenebb mélységeibe való alászállásnak, valamint az ebben rejlő abszurditásnak a megmutatása. A szekrényszínház nézőtere egyszerre számított hajónak, csodák boltjának, Pandora szelencéjének és persze színháznak. Mindez egyszerre sok volt, nagyon sok. A színészek (Steffie Bayer, Stéphane Boireau, Tamara Incekara, Elsa de Witte, Arnaud Vidal) jelenléte nem volt diszkrét, idővel sem „tűntek el” úgy, mint a strassbourgi társulat művészei. Épp ellenkezőleg, olykor már szinte zavarónak hatott a bábokkal szembeni domináns jelenlétük.
Sodrás helyett a sodrás akarása, lefegyverző játék helyett a néző lefegyverzésének minden áron való akarása volt kitapintható.
 

Az előadás végén, visszatérve a szabadba gyönyörű augusztus végi napsütés aranyozta be a Felsőmalom és a Király utcát. A városlakók, turisták és fesztiválozók csak úgy hömpölyögtek rajtuk, a kávéházak, éttermek, cukrászdák mind tele voltak. Várták az emberek a következő előadást.

 Bogdanov Edit