Egy korabeli, olvasási szokásokat vizsgáló felmérés szerint az 1962-ben, a Móra Kiadónál indult Csíkos könyvek sorozat olvasótáborát a kamaszlányok mellett a 40-50 év közötti betanított munkásnők tették ki. Nem tudom, pontosan milyen adatokat kapnánk, ha az egyes kötetek olvasottságát vizsgáljuk; arra azonban jól emlékszem, hogy Kertész Erzsébetnek a híres nőkről szóló könyvei nemcsak nekem, de a nagymamámnak és a barátnőinek is kedvelt olvasmánya volt. Mellette még a Brontë-nővérek rúghattak legfeljebb labdába. Jane Eyre és Hugonnai Vilma tehát nem is állnak olyan távol egymástól.
„Apám és nagyanyám fiút vártak, helyette egy sovány, sűrű fekete hajú, síró-rívó kislány jött a világra 1909. szeptember 29-én. (…) Apám este jött meg, és nagyanyám már a kapuban fogadta azzal a lesújtó hírrel, hogy a várva várt trónörökös helyett újra lánya lett. Apám önkéntelen mozdulattal visszafordult, néhány lépést tett, aztán megadóan bejött a házba. Anyámat megölelte, talán rám is vetett egy röpke pillantást, de egy szót sem tudott kipréselni magából. Olyan mély volt a csalódása.”
Kertész Erzsébet kilencven évesen írt önéletrajzának első bekezdése mintegy csírája a szövegnek: minden ebből, az apa lánygyermeke felett érzett csalódásából nő ki. A kötet címe is ez lett: Fiút vártak, lány született, s Kertész Erzsébet 10-20 oldalanként vagy újrameséli saját születésének történetét, vagy egy hasonló élményt megélő barátnőről, rokonról vagy hősnőről beszél. Maga az írás is a szeretet zálogává válik: "Talán azért lettem író, mert bizonyítani akartam. Megmutatni apámnak, hogy nem olyan nagy szerencsétlenség, ha nincs fia.” Az apa aztán a nehézségek elől az öngyilkosságba menekül, igaz, azt még megvárja, hogy lánya letegye utolsó vizsgáját az egyetemen. 1933 április 27-e, a diploma megszerzésének napja így az apa halálának napja is Kertész Erzsébet életében; innentől kezdve a nők, ő, anyja és nővére egyedül tartják a frontot. A kezdődő zsidóüldözések miatt vegyészként sehol nem kap állást, végül egy könyvtárban helyezkedik el, ahová egyszer belátogat Márai Sándor, és felfigyel a művelt, jó ízlésű fiatal lányra:
„– Ismerős az arca. Honnan is?
– A szerkesztő úr egy versemet közölte. Magam vittem el, s a vasárnapi mellékletben hozta le. – Majd akaratlanul buggyant ki belőlem: – Azt is tetszett mondani, hogy belőlem soha nem lesz író. Pedig az akarok lenni.”
Így kerül Kertész Erzsébet a Magyar Hírlaphoz, ahol újságírói munkát kap, majd a Dolgozó Asszonyok cÍmű lap segédszerkesztője lett. 1935-ben pedig megírja első ifjúsági regényét, a Gyönyörű nyárt. Házasság dr. Bratmann Pál ügyvéddel, lánya, Szonja, majd a háború alatt fia, Misi születése; közben férjét munkaszolgálatra viszik, zajlik a háború, de csodás módon mindenki megmenekül, s a felszabadulás után, az Újpest Rakpart 7. szám alatt (ma emléktábla áll a házon) együtt a család. Majd ’56-ban a férjnek menekülnie kell, soha többé nem tud már hazatérni Angliából. Az életrajz még elmeséli a gyerekek és unokák további sorsát, de a cselekmény meglehetősen felgyorsul, így pont arról az időszakról, amikor Kertész Erzsébet legfontosabb s legnépszerűbb könyveit írta, nemigen olvasunk semmit. Annyit elmond, hogy kedvenc hősnője Szonya Kovalevszkaja, az orosz matematikusnő, akiről a Szonya professzor című könyvet írta, s hogy róla nevezte el lányát is. Keveset tudunk azonban arról, hogyan választotta ki hősnőit, milyen források alapján dolgozott. (Érdekes adalék az írónő személyiségéhez az, amit Rigó Béla, Kertész Erzsébet egykori szerkesztője elmesél: ezek szerint az írónő Jenny, Laura, Tussy című könyve, amely Karl Marx három lányának (tragikus) sorsát meséli el, fennakadt a lektori rostán, Kertész Erzsébet ugyanis, először Magyarországon, megírta, hogy Marxnak volt egy házasságon kívül született fia a házvezetőnőjétől, akit Engels nagylelkűen magára vállalt, s csak a halálos ágyán mondta el barátja lányainak, hogy van egy öccsük is. A lektor húzni akart, az írónő viszont, aki hálásan fogadta a stiláris és szerkesztésbeli jótanácsokat, ebben nem alkudott. A mű végül egészben jelent meg, s valahogy átsiklottak fölötte az ellenőrök. )
A híres nőkről (többek között Teleki Blanka, Kossuth Zsuzsanna, Florence Nightingale, Elisabeth Barrett Browning, Szendrey Júlia, Zrínyi Ilona) írott könyvek közül több kezdődik úgy, hogy a hős már születésekor „elkövet egy hibát”: történetesen azt, hogy lánynak születik. Az életrajz ismeretében érthető, miért érzékeny az írónő erre az élményre, s az is, hogy olyan maximális azonosulás érezhető azokban a szövegrészekben, ahol a hősnő azt bizonyítja, hogy a patriarchális társadalomban egy nő is képes elvégezni az eredetileg férfiakra kiszabott feladatokat. Sőt. A férfialakok sokszor gyengék, elesettek, vagyonuk elúszik, isznak, tunyák, értetlenek és agresszívek, vagy éppen nem tudják kihasználni az előttük álló lehetőségeket. De szó sincs férfigyűlöletről: közelebbről nézve ezek az alakok inkább sajnálatraméltók, akik ugyanúgy szenvednek egy társadalomban, ahol nem tudnak megfelelni – holott egy kevésbé „macsó” világban esetleg jól helyt állnának – ,mint a „férfiasnak”, „bolondnak” titulált nők, akik „akarnak valamit”. És a tevékeny nőfigurák mellett ott vannak azok is, akik szintén furcsállják a hősnők felforgató viselkedését, és nagyon jól elvannak az adott kor keretei között, kiszolgáltatottságukat vagy fel sem fogják, vagy elfogadják, s a maguk módján trükközve megpróbálnak egy élhető életet élni. Nincs szó tehát fekete-fehér figurákról, ezért is lehetett üdítő Kertész Erzsébet „lányregényeit” olvasni. Az erős-gyenge ellentétpár áll legfeljebb meg, a szereplők árnyalása pedig egyes helyeken imponálóan kidolgozott. (Egyik kedvenc figurám Hugonnai Vilma, az első magyar orvosnő férje, gróf Szilassy György figurája. Iszik, kártyázik, szeretőt tart, két hónappal az esküvő után már unja folyton olvasó feleségét, de elengedi Zürichbe tanulni, élete végén, válásuk után pedig rajongva szereti volt felesége második házasságából született kislányát. Elő-előtörő kisebbségi érzései néhol még meg is indítják az olvasót.) A legerősebbek közé tartoznak azok a részek is, ahol a hősnő, kiszabadulva a hagyományos női szerepek közül, iskolába kerül: azt hiszem, ezek lehettek a nagymamámhoz hasonló okos, de tanulásra lehetőséget nem kapó nők kedvenc fejezetei. Amikor kiderül, milyen szűk a tér, amelyben addig mozogtunk, s világossá válik, hogy lehetne más a világ.
Most, ahogy újraolvastam Kertész Erzsébet néhány regényét és mellette önéletrajzát, felfigyeltem még egy dologra: az írónő egészen szokatlanul bánik az időkezeléssel. Ami életrajz és önéletrajz esetében nem feltétlenül érdemel dicséretet, legalábbis a „hagyományos” felfogás szerint. Hiszen egy teleologikus, döccenésmentesen előrehaladó történetmesélést várnánk, ehelyett azonban a szöveg hol rettenetesen lelassul, hol eszeveszetten felgyorsul. Fékezés, majd rá a gázra, és teljes gőzzel előre megint, aztán újra stop. Kicsit kavarog a gyomor, autóban legalábbis, mert a szövegeket olvasva, sőt összeolvasva mindez indokolhatónak tűnik, s nagyrészt, ha nem is mindenhol, sikerül kiküszöbölni a hiányérzetet. Újragondolva ugyanis a hősök élettörténetét, egyszer csak érthetővé válik, miért tart a Vilma doktorassszonyban az első csókjelenet egy oldalon keresztül, ahhoz képest, hogy aztán évtizedeket ugrunk át. A stílust ugyan lehet kritizálni, de egy közeli szövegvizsgálattal egész érdekes dolgokra juthatunk:„Vilma felelni akart. De mielőtt egyetlen hangot is kiejthetett volna, Szilassy György újra az ajkára hajolt, és csókolta, csókolta a beteljesülés boldogságáva. Csókolta mindaddig, amíg Vilma ajka is megnyílt, és sután, ügyetlenül, szégyenkező pirulással, de visszaadta a csókot.”
Így végződik a fenti említett csókjelenet, és ha itt vége lenne a szövegnek, még el is húzhatnánk a szánkat. Hátra van azonban még egy mondat:
„De a szavak, a szerelmes, simogató, szép szavak, amelyeket költeményekben és regényekben olvasott, s amelyeket szomjasan, vágyódva várt, elmaradtak.”
A mondat megváltoztatja a feljebb lévő szöveg jelentését is, s úgy olvasható, mintha Vilma írná a szövegbe azokat a szavakat, amiket regényekből olvasott ki, azokat, amiket hiányol. Ennek a hiánynak a kimondása pedig természetesen előrevetíti az életút következő állomásait is. Külön írást érdemelne egyébként az is, hogy amellett, hogy Kertész Erzsébet nőfigurái sokszor gazdag családból származnak, megvan mindenük és agyonehetik magukat, folytonos szellemi és nyelvi kielégítetlenség gyötri őket. Sohasem azt hallják, amit hallani akarnak: vagy mérhetetlenül unatkoznak, vagy hiányérzet gyötri őket a mellettük lévő férfi beszédét hallgatva. A pozitív férfit (mert azért előbb-utóbb megérkezik a várva várt lovag) épp az jellemzi, hogy a hősnő „issza” vagy „habzsolja” a szavait.
A 2000-es évek elején több kiadó is újra kiadta Kertész Erzsébet műveit. Amikor tizenegy évesen először olvastam a Vilma doktorasszonyt, elkezdtem én is „nyers koszton” élni, mint Vilma a zürichi tanulóévek alatt, mindenféle vitamin-meg vegakor előtti időkben. Biztos azt hittem, majd én is okos leszek tőle, vagy mindegy, mit is, mindesetre valami erős hatás érhetett, ami ezt váltotta ki belőlem. Most, hogy újraolvastam, néhány napig megint csak „nyers kosztot” kívántam. Úgy látszik, Kertész Erzsébet még mindig időszerű.
Magyari Andrea
Idézetek: Kertész Erzsébet: Fiút vártak, lány született. Móra kiadó, 2000.
