Anarcs, 2010. szept.20.

Lejegyezte: Németh Ványi Klári

 

Épp eleget fecsegtem már neki, édes Bob! Eleget ahhoz, hogy megkérjem erre az apró szívességre. Sose híttam, mégis mindég eljött. Majdnem minden éven, télen, tavaszon, nyáron, és egyszer emlékszem még az őszön is itt járt. A tükröket kereste.  Láttam, ahogy bemászik az ablakon, azt is tudtam, hogy fél. Tőlünk fél. Nézegette a falakat, kopogtatta a beépített, szárnyas ajtók helyét. Sokszor kísérte a Takács Gyurka. Hallod Bobikám, miféle idők járnak? Volt cselédeink vezetik körbe udvarházunkban a nyikhaj kölyköket, akik utánunk kíváncsiskodnak! Ilyen scénát! ’45 óta nem igen történt ilyen a birtokon. Azt gondolod, érdekli őket, hogy valaha tekintetes asszonyok voltunk? Te ráuszítnád a vérebeket! Mindétiglen jót mulatok ezen a tükör histórián.  Bolond fehércseléd! Nem tudja, hogy mindent elhordtak innen a kommunisták, meg a csőcselék? Pont a tükrök maradtak volna meg!  Neki semmit sem mutatnának úgyse a régi időkből.

 

Bob, élnek-e még emlékeidben azok a csendes estvéli órák itt az anarcsi kertben, amikor el-elsétáltam Margitka tanárnővel? Igazán kedveltem őt. 1937-ben volt egy érdekes diskurzusunk az utolsó verseskötetemről. Te is szeretted ezeket a verseket, Bob, talán a legjobban valamennyi közül. Szegény Zsiga már nem olvashatta, hol volt ő már '14-ben... Tükrökről, szobákról,  mennyit szöszöltem ezzel az alcímmel! Mondogatta is Margitka, Bárónő, itt találta meg a legeredetibb, legegyénibb hangját, a misztikus sejtelmességű, lírai lágysággal átszőtt, nőies finomságot. Ez a tanárnő intellektus volt, érzékeny, fogékony. Milyen örömet jelentett nekem évekkel később, mikor megküldte dissertációját költészetemről, néztem magamat benne, mint egy megifjító, megszépítő tükörben. Nem is sejtettem, hogy ez a megifjító tükör lesz a vesztünk! Mit gondolsz, nem a kezébe akadt, ronggyá olvasta, összehúzogatta, mindenfelé magával hurcolta, mint valami imádságos könyvet. Ott figyelt fel rád! Akaratom ellenére elbájoltam, megbűvöltem, megfertőztem! Onnantól nem volt megállás. Ezek ketten Takáccsal bejárják a parkot! Megmássza a padlást, ahun hajdan a műtermed volt.  A jány úgy karolja az öreg Gyurkát, mintha a nagyapja volna. Akaratlanul is hallom, mit suttognak, rólad suttognak, téged emlegetnek. Nem hagy már békét. Gyurka váltig állítja, hogy Zsigmondot szerettem, hogy mi ketten szeretők voltunk, de a halál elragadta őt tőlem, így mondja, ilyen patetikusan, a hajdani béreslegény, hogy folyvást kacarászom, ezek meg azt hiszik, zörög a lábuk alatt az avar, vagy a szél játszik az anarcsi platánok lombjai közt. Ostobák én nevetek ilyen édesen, Bob! A jány meg csak rázza a fejét és konokul, olyan elnyújtott, affektált hanghordozással, ahogy a pesti zsidók, egyre hajtogatja, a Büttner, a Büttner! Még a sírhoz is od mennek, ketten, egyedül sose merészkedik egyik se. - A Büttner is itt nyugszik a Minka nagysága mellett? - kérdezi, Takács meg bólint.

 

Ez a nyafka pesti, modern nő hogy szeretne belenézni a kis alabástrom szelencémbe! Akkor nem érdekelnék többé a kastély óriási tükrei. Ha tudná, mit rejtett egy magamfajta vidéki úrasszony csecsebecséje, az a míves kis limlom! A nyomára sehol nem lel, odaveszett a román katonával együtt, aki elhordta a családi ékszereket, szegény anyám, Gróf Vay Evelyn függőit, gyűrűit, gyöngyeit! Az átkozott beleveszett Záhonynál a Tiszába, és vele pusztult mind, ami csak nála volt. A szelencét is elvitte a víz. Sose bukkannak a nyomára.

 

Ültem Mándokon, a kastély teraszán, háttal Forgáchnak és a többinek. Elza és Miri még javában táncolt, ahogy a társaság nagy része. Fáztam Mándoktól! A férfiak hosszú órák óta csak a lóról és az asszonyról beszéltek. Elektronikus világítás, empiere ruhák, a már tíz év óta koptatott mosolyok, tekintetek, valami szomorú, mosolygó üresség. Forgách élcelődve megjegyezte, való-é asszonykézbe a toll? Zsigát vártam, de ő messze járt, talán Indiában. Szerettem volna, ha mellettem van és megmenekít Forgách kellemetlenkedésétől. Nem volt. Zavaromban kinyitottam a kis alabástrom púdertartó szelencémet, mintha csak magam akarnám egy aprócskát megcifrítani, bámultam a miniatűr tükröcskébe, csak hogy Forgáchra ne kelljen néznem, ahogy felkaptam a fejem már előttem álltál. Szabad?- kérdezted,  és elkérted a púdertartót, megnézted benne magadat te is. Ekkor találkoztunk először. Arcaink az üvegen egymásba mosódtak – Ez itt a kis Büttner, aki a vadásztársaságot festi! – hencegett Forgách. 1893-ban történt, ugye? 

 

 

Hiszed, Bob, hogy egy darabka tükör is lehet elalvó, csillámló rétegű, sötét mélyvíz, múlt idők bejárata, ami láttatja távol, kik voltak régen? Sokszor elnézegettem az alabástrom szelencét. Felpattintottam a tetejét, és vizsgáltam az üveget csak hogy újra kirajzolja arcodat.  Szőke, rövid hajad és a lenyűgöző kék pillantásodat. Akár egy lengyel gróf, édes Pipikém! Most, hogy a pesti csitri sorra olvasta magánlevelezésünket, miközben préselt virágszirmok hullottak az elsárgult borítékokból kezére, kikérdezte a megvénült Takácsot, nincs miért szégyenkeznünk, hisz már nem is létezünk, legenda vagyunk csupán. A púdertartó szelence tükre őriz csak minket, meg a múltidő. Mégsem elégedett meg mindezzel, tükröket akart, hogy felidézze sokak számára szörnyű, szégyenteljes szerelmünket, mint valami századelős szenzációt! Helén Büttner férfias volt, néha ijesztő, öltözete, tartása, hangja sem volt nőies. Gyakran láttam őket együtt lovagolni. Helén lovaglónadrágot, pászos kabátot viselt, Minka ekkor is bő, nőies ruhát – mesélte neki a hajdani Gyurka gyerek. Nem tudta tartani a száját, ez a kis fúria mindent kiszedett belőle. Szegény tanárnő, drága Margitka, hiába írta, hogy sírig tartó, plátói barátság kötött véled össze!

 

Zaklatottak a soraim, igaz-e, Meine Liebe? A kézírás se az enyém, nem is lehet, hiszen diktáltam, neki mondtam tollba, ennek a tapintatlan, pesti vászoncselédnek, tükrözze szerelmünket így az utókornak, a többi szóra sem érdemes!

 

Örök barátságban és szeretetben a síron túl is:

Minka