A mai Műhely rovatban Iván Viktória mutatkozik be.
Március 14-én születtem, éppen apám születésnapi bulijának előkészületeibe. Azóta is görcsösen igyekszem nem lemaradni semmiről, amit fontosnak tartok. (Az a buli persze elmaradt.)
A nővérem inkább a könyveket választotta, minthogy velem játsszon. Az én kezembe hiába próbáltak könyvet adni tízéves koromig, én barátokat akartam, és utáltam a betűket. De a város összes helyesírási versenyét megnyertem.
Bölcsészkarra jártam, Eötvös-kollégista voltam: azt hittem, így készül az értelmiségi. Angol reneszánsz doktori programra akartam jelentkezni, amikor eszembe jutott, hogy ha felvesznek, attól fogva nem látok majd élő embert. Helyette inkább újságíró-iskolába mentem. Szerkesztő lettem, és megint csak szövegeket látok.
De már szeretem a betűket.
Az Irodalmi Centrifuga Műhelyében minden héten csütörtökön egy olyan felfedezett szerző, tanítvány, hátrányokból induló író tehetség szépirodalmi szövegét közöljük, akikre szerintünk érdemes odafigyelni. A válogatás egy – a hagyományosnál nyitottabb – irodalmi kódrendszer szempontjait tükrözi. A sorozat elsősorban tanulási, fejlődési fázisok eredményeivel ismerteti meg a közönséget. A megjelenő szövegeket és/vagy szerzőket a közléssel párhuzamosan ajánljuk a velünk együttműködő neves irodalmi, közéleti lapok szerkesztőinek, így a Holmi, a Kalligram, a Műút, az Élet és Irodalom, a Nők Lapja, az ELLE magazin munkatársainak. Az együttműködők körét folyamatosan bővítjük, a szövegeket havonta összegyűjtve küldjük a szerkesztőknek.
Célunk, hogy felpörgessük és felfrissítsük az irodalmi életet, esélyt adva olyan tehetségeknek, akik helyzetüknél fogva nem feltétlenül férnek hozzá a közlés, megjelenés és a kritikai visszajelzések lehetőségéhez. A rovatot Bódis Kriszta válogatja. A téma még mindig a tükör.
Tejbajusz
Csak úgy odavetette, bele a levegőbe, ahogy szokta, hogy húzdkimagad, nelóbáldalábad meg töröldmegaszád. Most is inkább tudta, semmint látta, hogy a kisfiú szája fölött jókora tejbajusz kunkorodik. A kisfiú gépiesen körbenyalta a száját, és folytatta a láblógatást. A bajusz nem tűnt el; ami megmaradt belőle, a kisfiú szája sarkában ült szemtelenül.
Nem is a hanyagság zavarta, hanem ahogy a kisfiú rámosolygott. Pedig olyan jól indult ez a reggel, még arra is volt ideje, hogy a konyharuhákat kivasalja.
A kisfiú aligélt szemébe, homlokára, arcának gödreibe beköltözött a múlt, amelyet az nem is ismerhetett; valaki, akit öntudatlanul magában hordoz, elbitorolta az arcát.
Történeteket írt a kisfiú vonásaira - azt, ami volt, és azt is, ami lesz. Hogy a szája szögletét ugyanolyan kandúrosan fogja felhúzni, ha a női számonkérik rajta a hazugságait, vagy ahogyan ez a tejbajuszos száj ítéletet fog mondani mások boldogsága felett.
Utálatos volt az arc, amely a kettőjükéből lett összerakva. Ettől lett még ijesztőbb, ahogyan a vonások összekeveredtek: hogy a saját szemeit látta, de a nézése az ő nézése volt, neki adta a szája formáját, de ahogyan ajkait biggyesztette, vagy kényesen félrehúzta, az nem az övé volt.
Emlékezett, mit hallott orosz nagyanyjától, hogy aki nagyon szeret egy férfit, annak arcát a gyermekben visszakapja.
Ő mégsem így képzelte el azt, hogy elválaszthatatlanok lesznek egymástól.
Iván Viktória
