"Ma – szerintem a fejlett világban egyedül – Magyarországon nincs nők elleni erőszak áldozataival célzottan foglalkozó intézmény, nem tanítják a fogalmat, a problémát sehol az egyetemeken, nem kutatják a jelenséget a szociológusok (mert nem kapnak rá megrendelést, nem írnak ki rá pályázatokat), a bűnügyi adatokat nem tartják úgy nyilván (nemek szerint ALKALMASAN bontva), hogy ki lehessen mutatni a családon, partnerkapcsolaton belül, vagy bárhol elkövetett erőszak nemi alapú jellegét. Kérdés: ilyen körülmények között meddig számíthatjuk még magunkat a fejlett világhoz tartozó országnak? Azért hordok cipőt, hogy ne látsszon a patám. Azért vagyok nadrágban, hogy ne lógjon ki a farkam. Reggelente a tükör előtt kis körömreszelővel reszelgetem a szarvacskáimat, hogy észre ne vegyék. Én vagyok a feminista. Betlen Anna írását a szoc.szakma listán olvastuk.
– Pata jelenti Szarvnak –
A XV. Kerületi MUFTI workshopot rendezett „Családon belüli erőszak a rendszerszemlélet tükrében” címmel. A workshopra, amelyet Hegedűs Ibolya klinikai szakpszichológus, család- és párterapeuta, a II. ker. Gyerekjóléti Szolgálat korábbi vezetője tartott, egy TÁMOP-os program keretében, a kerület és a környék iskolai szociális munkásaiból és pszichológusaiból, családsegítő, gyermekjóléti szolgálatok, nevelési tanácsadók munkatársaiból, védőnőkből, óvodai, bölcsődei dolgozókból álló hallgatóság előtt került sor.
Hegedűs Ibolya a programot a családon belüli erőszak fogalmával, meghatározásával kezdte, s nagy szerencsémre – senki nem vádolhat tehát, hogy én találom ki, ami most következik – ki is vetítette előadása vázlatát.
A családon belüli erőszak fogalmát és kezelésének módjait, mint mondta, több féle szemléletben lehet tárgyalni, ilyenek a „nőmozgalom ideológiája” (mi lehet az?), a radikális feminizmus, a gyermekvédelmis szakemberek, valamint a középutas megoldás. (Ez annyira abszurd, hogy megengedem, hogy rosszul jegyzeteltem. De hiszen írásban megvan az előadónak, remélem, még nem törölte ki, nem javította át azóta…)
Előadónk az egyszerűség kedvéért két főbb csoportba rendezte a sok különböző irányzatot: megismertetett bennünket a családon belüli erőszak feminista és rendszerszemléletű megközelítésével.
A feministák szerint a családon belüli erőszak egyértelműen azonos a „klasszikus nőbántalmazással” (ez HI fogalma, még eddig másutt nem hallottam; mit takarhat vajon az, hogy „klasszikus”?), ezzel szemben a rendszerszemléletű megközelítés ideérti a gyermek-, férfi-, fogyatékos-, idősbántalmazást, sőt, egyesek az intézményi erőszakot is ide szokták számítani.
A feministák kizárólag a büntetőjog eszközével kívánnak élni a családon belüli erőszakkal szemben, míg a rendszerszemléletűek tudják, hogy sok jó eszköz van még ezen kívül is, és előbb mindenféle mást meg kell próbálni, mielőtt a végső fegyverhez, a rendőr kihívásához folyamodunk. Nem így a feministák! Ők persze rögtön rendőrért kiáltanának. Szerintük a bántalmazót egyszerűen el kell távolítani a közös otthonból.
A feminista megközelítés szerint családon belüli erőszak esetén tilos a pszichológia alkalmazása, mert a „pszichologizálás” felelőssé teszi az áldozatot is. A rendszerszemlélet ezzel szemben bölcsebb, tudja, hogy a bántalmazó is áldozat valahol, miáltal igenis van létjogosultsága a pszichológiának.
A feministák szerint a mediáció tévút, mivel áttolja a felelősséget az áldozatra, és veszélyes is lehet, hiszen útban hazafelé a bántalmazó akár meg is ölheti az áldozatot. A rendszerszemlélet azonban tudja, hogy az erőszaknak sok formája létezik, „nem a klasszikus nőbántalmazásról beszélek” (szó szerint idéztem), viszont miért is ne lehetne leültetni őket (kiket – kérdezem én –: a klasszikusokat, vagy a bármilyen más erőszakesetek szereplőit?) egy asztalhoz, amikor egy ágyban alszanak (és akik nem? Akik válnak? Akik közül a nő a gyerekekkel elmenekült?).
Előadónk itt szükségesnek tartotta megjegyezni, hogy az érzékeny, rugalmas, különféle szempontokat figyelembe venni is képes rendszerszemlélettel szemben feminizmus szerint csak egyetlen helyes út van, s ráadásul a feministák ebbéli álláspontjukat erőszakosan képviselik.
Megtudtuk még, hogy hiába kutatták, nem lehetett a bántalmazó egységes személyiségvonásait leírni, mindenesetre a tipikus bántalmazó érzelmileg gyenge, gyenge az impulzuskontrollja is, sokszor pszichiátriai zavarokkal küzd, esetleg alkoholista, nem egyszer ő maga is bántalmazott volt. Az a baj a bántalmazóval, hogy a rossz mintát követi, nincs megfelelő mintája a konfliktusok kezelésére, érzelmileg elszigetelt, nincs empátiája stb. A bántalmazással együtt élő családra jellemző, hogy elszigetelt, nincsenek megfelelő külső támaszok, megjelenik a munkanélküliség, alkoholizmus, szegénység, túlterheltség, kimerültség…
(Ha esetleg valakinek nem tűnik fel, itt muszáj megjegyeznem, hogy a fenti bekezdésben ócska közhelyek sorakoznak, kábé a sarki fűszeres szellemi szintjén, s egy csöppet sem visznek közelebb a probléma megértéséhez.)
Hegedűs Ibolya a következő gondolatát már az ún. „klasszikus nőbántalmazásról” szóló kutatások ismertetésével folytatta: megtudhattuk, hogy ezek a kutatók (tisztesség ne essék szólván: feministák, nem győzök bocsánatot kérni) írták le az erőszak ciklikusságát (megjegyzem, ők a partnerkapcsolati erőszak ciklikusságát írták le; azok a tulajdonságok, amelyeket az előadó előadásában ismertetett – lásd lejjebb –, nem igazak pl. a bullyingra vagy az idősek elleni erőszakra, nem jellemzőek még a gyermekbántalmazásra sem, nem jellemzőek az iskolai erőszakra, hanem kifejezetten a párkapcsolati erőszak – a felsoroltak között is a legtömegesebb – sajátjai): növekvő feszültség – erőszak-kitörés – megbánás/megbocsátás – nászút – növekvő feszültség… (Hegedűs Ibolya ezt a ciklust olyan szavakkal írta le, mint valami fizikai folyamatot, mint olyasvalamit, ami mintegy magától van: fel sem merülhetett, hogy a bántalmazás ciklusa nem természeti törvény, hanem egyszerűen egy közismert és jól bevált stratégia.)
Az előadó, miután bemutatta a feminizmus és a rendszerszemléletű megközelítés főbb sajátosságait, áttért a kezelés módozataira. Kijelentette, hogy a segítő nem maradhat semleges, és a terápia, ill. a segítség csak addig jogosult, amíg nem követnek el bűncselekményt. A bántalmazás bűncselekmény, fűzte hozzá határozottan, még akkor is, ha netán nem vonatkozik rá büntetőjogszabály. (Tökéletesen egyetértünk. Bár alig fél órával korábban, az előadás elején még fennen kárhoztatta a feminista vadakat, amiért nem kívánnak egyensúlyozni bántalmazó és bántalmazott között, nem járnak élen a bántalmazók lelki gondozásában, mindjárt rendőrért kiáltanak, ha bűncselekményt – mert ugye, a bántalmazás=bűncselekmény – észlelnek.) A segítő kompetenciája a bűncselekményt megelőző folyamatra vonatkozik, amint az bekövetkezett, meg kell állnia. (Remek. Vita most már – a feminizmus megítélésén túl – csak abban lehet, hogy meddig tart a folyamat bűncselekményt megelőző része, és mettől fogva beszélhetünk bántalmazásról.)
Egy kitérő keretében az előadó visszaemlékezett az évekkel ezelőtt kísérleti jelleggel az éppen őáltala vezetett II. kerületi Gyerekjóléti Szolgálat és a kerületi rendőrség között létrejött együttműködésre is, amelynek keretében – kapaszkodjanak meg! – a rendőrség vállalta, hogy amennyiben bántalmazott gyerekre akadnak, 24 órán belül értesítik a kísérleti áldozatvédelmi irodát, amelyet a Gyejó működtetett, ma már sajnos nem üzemel… (1997 óta van érvényben a gyermekvédelmi törvény, amely ezt a jelentéstételt – és ennél jóval többet – KÖTELEZŐEN minden szereplő számára előírja. Szép kis kísérlet…és szép kis „ma már sajnos nem üzemel”!)
A rendszerszemlélet szerint – szemben az egyoldalú és erőszakos feministákkal – nem elég a bántalmazót eltávolítani: dolgozni is kell vele, hisz arra ő is rászorul (a feministák, csak a tisztázás végett mondom, azt követelik, hogy a bántalmazott nők ellátását szolgáló forrásokból ne lehessen a bántalmazók terápiájára vagy bármilyen ellátásukra költeni. Ezt a követelésüket, egyáltalán nem véletlenül, minden releváns nemzetközi szervezet – ET, ENSZ, EU stb. – magáévá tette és ajánlásaiban ki is állt mellettük). A bántalmazottnak meg, fűzte hozzá váratlanul, minden, akár csak alapszintű fogalommagyarázat nélkül Hegedűs Ibolya, a PTSD-jét kell kezelni. (Hurrá! Csak előbb talán ezt is tanítani kéne a szakembereknek. Mert, ha mondjuk, a klinikai szakpszichológus-képzésnek része lenne a PTSD fogalma, jellemvonásai, kezelésének módozatai, akkor biztos elhangzott volna két feminizmus-gyalázás között az is, hogy „de ha PTSD-s ügyféllel van dolgunk, akkor tényleg tilos a mediáció!”)
Az előadó beszélt még a családterápiáról, amelyet az 50-es években két egyenlően felelős félre – a bántalmazóra és a provokálóra – dolgoztak ki, s amellyel szemben először a feminista kritika mondta ki, hogy veszélyes és erkölcstelen (hogy miért és mennyiben, azt nem sikerült érdemben ismertetni, s bár tényleg elhangzott, hogy a feminista kritikának valamiben igaza lehet, de hogy miben és hogyan, az nem derült ki), s amelynek immár hatékony és igazságos továbbfejlesztett változatát egyebek között ő maga is gyakorolja.
Összefoglalásképp az előadó még egyszer elmondta, hogy szemben a feminizmussal, ő a többféle megoldás híve, és ellenzi az erőszakot.
Az előadás végén mód nyílt hozzászólni, s én rögvest éltem is vele.
Bemutatkoztam, és így folytattam:
– Azért hordok ilyen bunkó cipőt (MBT: ez itt a reklám helye), hogy ne látsszon a patám. Azért vagyok mindig nadrágban, hogy ne lógjon ki a farkam. Reggelente a tükör előtt kis körömreszelővel reszelgetem a szarvacskáimat, hogy észre ne vegyék.
Én vagyok a feminista.
És hát megpróbáltam pár dologban vitatkozni, de egy ilyen frontális előadás-helyzetben, amikor a szünet arra való, hogy az előadó csillapíthassa nikotinéhségét, s a hallgatóság is lazíthasson végre, nem lehet letámadni az ártatlan publikumot azzal, hogy ha valaki rendszerben gondolkodik, az én vagyok (meg a feministák), s nem az előadó.
Elmondom hát itt: Hegedűs Ibolya, meg a „pszichologisták” (hogy a nők elleni erőszakkal is érdemben foglalkozni hajlandó pszichológusoktól elkülönítsük, nevezzük mostmár őket így) összekeverik az erőszakot az agresszióval, a durvasággal, a brutalitással – pedig ez az ő szakterületük, tudniuk kellene, mi a különbség.
(Házi feladat: tessenek utána nézni, átgondolni, mi a különbség erőszak és agresszió között.)
Az egész jelenségcsoportot kizárólag egyéni (szoc-) problémaként kezelik, viselkedési, konfliktus- és stresszkezelési nehézségként, ahelyett, hogy (rendszerben) látnák és számításba is vennék annak társadalmi, politikai, gazdasági összefüggéseit, alapjait, következményeit.
Hiába hadakozunk mi, feministák (most toppantottam egy kénköveset a patámmal), hogy ne mondjunk családon belüli erőszakot a „domestic violence” fordításaképp, mert minálunk ezt félre értik, és összemossák a családtagok között előforduló bármilyen erőszakkal. Igaz persze, hogy a családtagok között előforduló bármilyen erőszak elsöprő többsége ténylegesen nő ellen férfi (többnyire a férj, barát, élettárs, vagy ezek ex-változata) által, s ugyancsak igen gyakran az apa (nagyapa, nagybácsi stb.) által a reábízott gyermek ellen elkövetett erőszak formáját ölti.
Éppen ezért fogadták el annak idején kénytelen-kelletlen a nőszervezetek (a feministák is – most rittyentettem egy tüzeset bojtos farkincámmal), hogy jó, mondjunk családon belüli erőszakot: mert már nem lehetett bírni a hivatalos közegek ellenállását. („Úristen, ha azt mondjuk, ’nők elleni erőszak’, a külföldi partnerek azt fogják hinni, hogy nálunk csak úgy erőszakolgatják a nőket!”, hüledezett a tárgyban felelős államtitkár…)
Nem számoltunk vele, hogy ez az elnevezés nem egyszerűen csak beintegrálja a fogalomba a másmilyen csoportokhoz tartozók ellen elkövetett erőszakot is, ami nem biztos, hogy baj, hiszen őket is védeni kell, hanem egyben kiiktatja a nőket – az áldozatok elsöprő többségét – a fogalomból.
Ma – szerintem a fejlett világban egyedül – Magyarországon nincs nők elleni erőszak áldozataival célzottan foglalkozó intézmény[1], nem tanítják a fogalmat, a problémát sehol az egyetemeken, nem kutatják a jelenséget a szociológusok (mert nem kapnak rá megrendelést, nem írnak ki rá pályázatokat), a bűnügyi adatokat nem tartják úgy nyilván (nemek szerint ALKALMASAN bontva), hogy ki lehessen mutatni a családon, partnerkapcsolaton belül, vagy bárhol elkövetett erőszak nemi alapú jellegét. Kérdés: ilyen körülmények között meddig számíthatjuk még magunkat a fejlett világhoz tartozó országnak?
Minthogy nincs kutatás, nincs képzés, nincs ellátás, nincs ismeret e tárgyban, nincs politikai és közösségi akarat a nők elleni erőszak visszaszorítására, simán előfordulhat, hogy több tucatnyi szakember előtt az előadó úgy szidalmazza a feminizmust (akármit is ért rajta), hogy közben újra és újra ellentmondásba keveredve saját állításaival, szakmai érveit – nem bírván mással – szinte kivétel nélkül a feminista tudomány megállapításaiból veszi kölcsön. (Istenem, de ismerős! A 70-es évek elején a világgazdaságtan tantárgyat úgy tanultuk, hogy a tankönyvben a retrográd nyugati tudomány képviselőiről szóló haladó keleti dörgedelmeket olvashattuk csak… )
Pár napja érkezett az Emberi Jogi Bizottság legfrissebb jelentése az emberi jogok helyzetéről Magyarországon. Figyeljük csak meg: az ő értelmezésükben a családon belülinek fordított domestic violence a nők elleni erőszak egyik formája. És – a fogalmi problémán túlmenően – a jelek szerint van még vele mit kezdenünk.
11 The Committee recalls its previous concluding observations (CCPR/CO/74/HUN para. 10) and notes with regret the continuing reports of gender-based violence and sexual harassment in the State party. The Committee also regrets the lack of specific legislation proscribing domestic violence and spousal rape. (arts. 3 and 7).
The State party should adopt a comprehensive approach to prevent and address gender-based violence in all its forms and manifestations. In this regard, the State party should improve its research and data collection methods in order to establish the magnitude of the problem, its causes and consequences on women. The State party should also consider adopting specific legislation that prohibits domestic violence and spousal rape. The State party should ensure that cases of domestic violence and spousal rape are thoroughly investigated and that the perpetrators are prosecuted, and if convicted, punished with appropriate sanctions, and the victims adequately compensated.
(1) Nem, a családok átmeneti otthonait a Gyermekvédelmi törvény alapján működtetik, a hozzáférés alapját a gyermek családban nevelkedéshez fűződő joga képezi, s nem a nő bántalmazástól mentes élethez fűződő joga. Ebből számos súlyos hiányosság fakad. És persze nincs olyan ambuláns, nem bentlakó ellátás sem, pedig a rászorulók nagyobb részének erre lenne szüksége, amely a nők elleni erőszak sértettjeit – a jelenség alapos ismeretében, megfelelően felkészítve – saját jogon (tehát nem a gyermek jogán) el tudná látni.
Betlen Anna
KLINK:
