Kollár Árpád fordításában jelentek meg Olja Savičević Ivančević novellái Lehet, hogy novella címmel a Lóránd Zsófia által szerkesztett Bora-sorozatban. A sorozat a délszláv, főként a volt jugoszláv irodalom szerzőnőinek írásaiból válogat - első megjelent kötetükkel, a Radics Viktória által fordított Dubravka Ugrešić-regénnyel, A fájdalom minisztériumával külön Irodalmi Centrifuga beszélgetés foglalkozott. A sorozat azóta szépen fejlődik, legújabb kötetei a most ajánlott novellagyűjtemény és Daša Drndić: Leica formátum című regénye.
Olja Savičević Ivančević 1974-ben született Splitben, jelenleg is ott él szabadúszó íróként. Novelláskötetének 22 novellája bárki számára ajánlható, aki kedveli a jó szemű megfigyelő nézőpontjából megalkotott, a hétköznapiságot egy kis csavarsrófolással mindig elemelő és az álomszerűvel egyesítő szövegvilágot. Tematikájában az Irodalmi Centrifuga számára is fontos témák jelennek meg: a nő és férfi viszonya, az uralom és alávetettség, a kiszolgáltatottság és az egyenjogúság kérdéskörei éppen úgy, mint a felnőtté válás nehézségei.
A kötetből három novellát válogattunk a mai napra kedvcsinálóként - még van pár nap karácsonyig, ha tanácstalanok voltunk, irodalomkedvelő barátainkat bátram meglephetjük egy példánnyal a könyvből! A novellák: A szenvedélytől gyötört Vilma Gjerek szerelmet idéz és halált vár; Rab; Buzik - olvass bele!
A szenvedélytől gyötört Vilma Gjerek szerelmet idéz és halált vár
noir történet
Vilma Gjereket (39) pontban 21.15-kor látták utcára lépni a Posta utca hatból. Zöld bőrcsizmát viselt, fekete esőkabátja övét szorosra húzta. Bal csuklóján sötét, fafogantyús esernyő lógott. Issey Miyake-illata volt. Ajkán sötétvörös rúzs fénylett. Gyorsan lépkedett, mintha menekülne vagy késésben volna. Esetleg mindkettő.
Menet közben hátra-hátradobta a haját.
A színházi bejáratnál lévő pattogatottkukorica-árus azt állítja, hogy a nőnek élénkvörös szeme volt, cigarettát meg egy csomag papír zsebkendőt vett a szemben lévő trafikból.
Több mint fél óra múlva a kompkikötőben látták kiszállni egy taxiból és bemenni az Aloha bárba. A bokszokban nem volt hely, ezért a pultnál foglalt helyet. Dohos és csikkszagú volt a helyiség.
Az elcsigázott pincér, akinek olyan szeme volt, akár egy szomorú kutyának, dupla vodkát tett elébe jéggel, meg egy tálka héjas földimogyorót. Megint eleredt az eső, az elázott emberek nedves utcaszagot hoztak be magukkal a lokálba. Vilma a többiek tükörképét figyelte az üvegek között… és várt.
Nem járt ilyen helyekre, de ma este szerelemre volt szüksége, ezért volt itt. Fiatal volt, legalább tíz évvel fiatalabb Vilmánál, ami egy pillanatra lebénította a nőt. Vilma belekortyolt a hideg alkoholba, majd elővett egy cigarettát. A srác földimogyorót hámozott, a szemeket bedobálta a szájába.
– Sorry, hölgyem, adnék tüzet, de nem dohányzom, basszameg.
Elég magas volt, nagy tenyérrel és széles vállal. Nem egy szépség, nem is egy gavallér, és egész biztos, hogy nincs egy árva fityingje sem. Úgy huszonhat vagy huszonnyolc éves lehetett?
Egészséges, szabályos, fehér fogai voltak.
Vilma végignyalta felső metszőfogait, hogy eltüntesse az esetleges rúzsnyomokat, ösztönös reflex, a felemelt poháron keresztül ránézett a fiúra és felnevetett:
– Egy dupla vodkát az úrnak...
– Zsorzs, mindenki így hív.
– Zsorzs úrnak – mérte végig gúnyos mosollyal, és a magas bárszéken keresztbe tette lábait, a vékony harisnya alól a szoknya vágatában elővillant fehér húsa.
Zsorzs lehajtotta a vodkát, és kettétört egy földimogyorót, melyből nagy örömére vagy három szem hullott elő.
– Hagyd – fogta meg a karját –, jobb ötletem van – mondta és fölállt.
Fél perc múlva fölkelt a srác is, odakacsintott a fáradt és egykedvű pincérnek, és elindult a női mosdó felé. Vilma elfordította a kulcsot, a fiú azonnal megragadta a vállát.
– Várj, ne itt... – lökte el magától, és kivett a táskájából egy tükröt, melyre óvatosan némi fehér port szórt, melyet remegő kézzel csíkokba rendezett. Ez minden, ami megmarad neki néhai szeretője után, néhány gramm elégedettség. Összetekert egy új, ropogós ezerkunás bankjegyet, és jól meghúzta, a maradékot a jobb orrlyukába dörgölte.
– Ne fújd, nem húsleves! – nyújtotta oda a tükröt meg a bankjegyet.
Zsorzs felszippantotta, ő pedig benyomta a mutatóujját a fiú szájába és szétkente a port. A másik kezével gyöngéden megcsiklandozta a lába közét.
– Uh, bazdmeg, milyen jó cucc – nyögött föl a fiú.
– Nehogy összeess, szükségem van rád – mondta Vilma, és kiment a mosdóból.
A srác lakása a kikötő fölött volt: egy szoba meg egy teakonyha. Hatalmas hajók világítottak az éjszakában; hosszú útra készültek. Soha senki nem integet róluk, soha senki nem áll a hajóorron, ezért a parton maradók számára a valószerűtlen utasok boldogsága még valóságosabbnak tűnik. Elállt az eső, a sötét tenger fölött kissé felszakadozott a felhőzet.
Zsorzs meztelenül feküdt az ágyon, feje Vilma oldalán nyugodott, a nő a párnára könyökölve figyelte a kikötői éjszakát. A rádióban Billie Holiday énekelt. Nem, nincs Buck Clayton szenvedélyes, repedt, trombitájánál szomorúbb hangszer. Lemezpattogást lehetett hallani, talán néha még lemezről adják a zenét, vagy csak úgy tűnt, talán csak Lady Day koravén hangja pattogott... Aztán bemondták, hogy holnap reggel tiszta, napos idő lesz, elég furcsa volt ezt hallani ebben a pillanatban, akár egy filmben, mely végig éjszaka játszódik, melyben mindenki sokat iszik, a zenekar pedig bluest játszik.
Egyszer csak felkelt, és mezítláb, meztelenül, kistáskával a kezében, könnyű, nőies szédelgéssel ellibegett a WC-ig.
Zsorzs azt akarta mondani, hogy siessen, mert az ő nagy fiúja újra készen áll, hogy szereti és várja, meg még valami kedveset, de már túl részeg és álmos volt ahhoz, hogy bármit is mondjon.
Pontban 00.23-kor lövés dördült.
* * *
Vladimir, megöltem magam, és arra várok, hogy értem jöjjön egy liftboy, és levigyen a pokolba. Ott találkozunk, gyönyörű drágaságom.
Lesz mit mesélnem, édes. Jövök, és mindent elmesélek.
Aznap, amikor lerepültél az útról és meghaltál, úgy éreztem, én is menten meghalok. De aztán történt valami, ami pár nappal elodázta a halálomat.
A temetés előtt elhozták nekem a holmidat, közte volt a mobilod is. Tudod jól, hogy sose turkáltam a dolgaid között, de úgy éreztem, ha bekapcsolom, ha felélesztem a telefont, az visszahoz valamit belőled.
És hidd el, drágám, pont így történt! Kitalálod... Vagy mégsem?! Volt pár nem fogadott hívásod ugyanarról az ismeretlen számról.
A telefon valószínűleg ott csörgött melletted, miközben te már holtan feküdtél.
Visszahívtam. Nos? Nagyon izgatott volt, az a... nő. Egyből azt mondta:
– Szerelmem, végre, majd megőrültem, annyira aggódtam!
Kinyomtam a hívást. Szó nélkül. A telefon kitartóan csöngött, míg ki nem kapcsoltam.
Kis kurva.
Meg kell jegyeznem, a hét együtt töltött év után kegyetlen üzenetet küldtél nekem: értesítsem a szeretődet a halálodról. Mindegy, mit gondolsz, Vladimir, fiacskám, de nem hívtam föl őt, nem telefonon akartam tudatni a halálodat. Talán győzedelmeskedett bennem valami emberi, valami női részvét, talán csak látni szerettem volna, hogyan rándul előttem görcsbe az arca, mert nem tudja, sírhat-e. Azt a kis ezüstpisztolyt, amit tőled kaptam, mert aggódtál az éjszakai sétáim miatt, azt is magammal vittem. Valaki meghal ma este.
Talán meg akartam ölni, de ne aggódj, lám, nem tettem meg.
Ha élnél, eszembe se jutott volna ilyesmi. Magamra hagytál, esélyt sem adtál, hogy gyűlöljelek, hogy elsirassalak.
Csak a végtelen éjszaka, tudod, akár azokban a filmekben, melyekben tényleg bluest játszanak, mindenki sokat iszik, és már a legelején meghal valaki.
Érdekel, mi lett vele?
Amikor megérkeztem a lakásába, a Posta utca hatba – mert mégis felhívtam és elmondtam, hogy találkoznunk kell –, szépségmaszk volt az arcán. Hahaha, ez most nevetséges vagy morbid?
Hát így, én az ajtóban álltam, ő pedig előttem sikongott, összecsuklott és sikongott. Biztosan szeretett téged. Vajon jobban, mint én? Nem fontos. Miért lőttem volna le egy nőt, aki szépségmaszkkal az arcán fetreng és sikoltozik kinyuvadt szeretője miatt?
Már megöltem. Ahogy te is megöltél engem.
Most, íme, itt fekszem, golyóval a testemben egy fürdőszoba vagy váróterem fehér csempéjén, valaki majd összeszed és elvisz, de remélem, hogy mielőbb, mert már nagyon fázom.
* * *
– Vilma?! Hölgyem, ej, hölgyem... A drogos anyád!
Egy magas srác állt fölötte fehér köpenyben.
– Ó, möszijő liftboy!
– Bazdmeg, te nő, azt hittem, hogy totál belőtted magad.
– Halott vagyok.
– Nem vagy, hölgyem, de én az leszek, ha a tulaj meglátja, hogy szétbasztad a fürdőszobáját. Remélem, nem jön ki a rendőrség. Ki a faszomra lőttél a tükörbe!?
Zsorzs felemelte a szilánkkal teli padlóról és ágyba vitte. Vilma hangosan zokogott a párnán, a srác pedig kimosta a szilánk ejtette sebeket.
– Vigyen el az ördög, nem értem én a nőket... – mormogta a sírástól rázkódó nő mezítelen testét törölgetve. De akkor megérezte, hogy merevedni kezd, ami valahogy kellemetlenül érintette.
Lenn, a kikötőben részeg tengerészek daloltak. Zsorzs behúzta a függönyt, azt mondta:
– Aludj.
Rab
Danijellel, aki később a rabom lett, egy boltban ismerkedtem meg.
Este volt, munkából jövet siettem, hogy még zárás előtt odaérjek.
Bort és mozzarellát akartam venni a vacsorához, meg mogyorós jégrémet. Nem vártam vendéget, úgy terveztem, hogy egyedül vacsorázom a teraszon, vacsora után pedig megnézek egy filmet.
Az üzlet üres volt, a pénztárosnő bezárta mögöttem az ajtót.
Az italos meg a savanyúságos polc között ült a padlón. Nem vett azonnal észre, túlságosan is lefoglalta, hogy egy liter vodkát meg egy nagy üveg paprikát gyömöszöljön a hátizsákjába.
– Kérem, siessen, már elmúlt kilenc! Nem szeretnénk egész éjszaka itt maradni! – háborgott a kicsi, mogorva pénztárosnő.
Ekkor vett észre Danijel, amitől azonnal ledermedt. Elnevettem magam.
– Jöjjön velem! – mondtam. Erre követett a pénztárhoz. Én fizettem ki a vodkát meg a paprikát. Nem úgy alakult, ahogy terveztem, de legalább volt társaságom.
Fiatalkoromban egyszer elméláztam azon, mi lenne, ha egy nő elmenne egy ismeretlen férfival. Nem a szex miatt, csak hogy megnézze, mi lesz ebből. Valójában egy nő szinte soha sem megy el egy idegen férfival az autójába, a lakásába vagy az irodájába egy italra.
Pár évvel ezelőtt az egyetemi könyvtár előtt tüzet kértem egy férfitól. Az öngyújtóján az állt, hogy „nagyon jól kefél”. Majd az a „nagyon jól kefélő” megkérdezte, láttam-e, mit ír az öngyújtóján.
Eljátszottam a gondolattal, vajon mi lenne, ha azt mondanám: hmm, gyerünk, teszteljük le, menjünk fel a lakására, és jöhet a dugás. Nem, nem hinném, hogy ebben reménykedik. Mégis elképzeltem, azt mondom: hmm, gyerünk, teszteljük le. Hitetlenkedne, zavartan nevetgélne, de gyorsan felengedne, belejönne a dologba, elfogadná saját ajánlatát, vagy kibúvót keresne, zavarban lenne, most pont nincs hol, ami kevésbé valószínű, mégis lehetséges végkifejlet. A valóságban azt mondtam, igen, igen, láttam; visszaadtam az öngyújtót, megfordultam, és beléptem a könyvtár előterébe. Nem hinném, hogy bolond vagy mániákus lett volna.
Nem voltam ijedt vagy sértődött, kicsit nevetségesnek találtam az egészet. Igenis, nevetségesnek. Ez normális, teljesen normális. Egy teljesen normális kretén.
Jól fizető állásom van egy ismert áruházláncot üzemeltető importcégnél.
Néha egész nap dolgozom, a főnökeim megbecsülnek, jól haladok a ranglétrán.
Danijel nem dolgozott még soha, általában otthon van, ritkán jár ki, legtöbbször boltba megy vacsoráért. Főz, takarít, vasal, megeteti a macskákat, gondozza a kertet. Füvet és cigarettát veszek neki, évente kétszer ruhát is. Az első hónapokban nem akartam, hogy velem egyen, főleg szendvicset evett meg maradékot. Később az asztalhoz hívtam, mert unatkoztam.
Volt családja is, valahol a tengernél, a balfasz ellopta a megtakarított pénzüket; érthető, hogy nem akarják látni. Egyszóval nálam jó dolga volt.
Szerdánként, de néha hétvégén is, bemegyek a szobájába, meglovagolom, a hancúrozás után pedig visszamegyek a szobámba aludni.
Ritkán hoztam fel másik férfit. Míg meg nem ismertem Igit. No, az sem tartott túl sokáig. Nekem nem fekszenek a hosszú távú kapcsolatok. Így ért véget:
Aznap öt körül felhívtam Danijelt a munkahelyemről, és lediktáltam, hogy mit készítsen vacsorára:
– Különleges vendégünk lesz.
– Azt akarja mondani, hogy különleges vendégünk lesz.
– Ahhoz neked semmi közöd. Hűtsd be a bort, és cseréld le a terítőt.
Tíz körül estünk be a lakásba Igorral.
Danijel görcsös arccal állt az ebédlő közepén, konyharuhával a kezében:
– Kihűlt minden.
– Nem számít, már ettünk. És ittunk is! – húztam kézen fogva Igort a szobám felé.
– Haha, Aszottnak nincs jó kedve. Hát hogy vagy ma, Aszott?!
– vigyorgott részegen a barátom Danijelre.
– Bazdmeg, sminkeltpofa – mormogta Danijel és leszegte a fejét.
Teljes erőmből szájon vágtam. Vért köpött, de azonnal törölgetni kezdte a csempét.
Igor az ajtó felé lépett:
– Áh, bazdmeg, ez beteges, ez a te rabod, ezt fejezd be... áh, ha tényleg, ha tényleg velem akarsz maradni, akkor ezt fejezd be...
– Miről beszélsz, Igor? Ott az ajtó, ha nem tetszik: szabad ember vagy, csaó!
– Csaó?!
– Még mindig itt vagy?! Danijel, ha feltörölted a padlót, kísérd ki a vendéget, aztán hozd be a bort a szobámba!
Danijel a tulajdonom. Senki sem bánhat így vele. Aki őt megsérti, engem sért meg. Furcsa házaspár vagyunk mi ketten. Mintha a feleségem lenne.
Amikor el akart helyezkedni egy kávézóban, azt mondtam neki:
– Danijel, béjb, semmi szükség erre. Ha nagyon le akarod magad foglalni, segíthetsz a papírmunkában, vagy iratkozz be egy nyelvtanfolyamra.
Ráadásul nem tűröm el, hogy füst- és sörszagod legyen, hogy holmi csitrik legyeskedjenek körülötted.
Többet nem beszéltünk erről.
Néha eljátszom a gondolattal, hogy egy csajszi tüzet ad Danijelnek, az öngyújtón pedig ez áll: „jól szopok”. Majd felvonva a vállát megkérdezi Danijelt, hogy látta-e, mi van az öngyújtójára írva. Elképzelem, hogyan végződhet a történet. Két eshetőség van. Az egyik szerint leszopja Danijelt, és itt véget is ér a rabsága.
A másik szerint én szopom le, miután elmeséli, hogyan utasította vissza azt a csajszit. Szánalmasan szopom, hogy megtartsam. Fizetek neki, de ebben az esetben is véget ér a mi boldog rab–rabtartó viszonyunk.
Valójában egy ilyen öngyújtós kiscsaj ugyanolyan ritka, mint az olyan nő, aki elmegy egy ismeretlennel, aki „jól kefélek” feliratú öngyújtóval ad neki tüzet. Elméletileg viszont megtörténhet, és ez kívül esik a hatáskörömön. Ezért tiltottam meg Danijelnek, hogy nélkülem kilépjen a lakásból. Nem nyíltan, de hallgatólagosan értésére adtam, hogy ez egy cseppet se lenne kedvemre.
Ennyi elég is volt.
Hat éve van nálam, és egyre jobban hasonlít az anyámra. Korábban szikár volt, mondhatnánk, jóvágású, most valahogy előnytelenül elhízott, megtöttyedt, úszógumija lett, a haja megritkult, a hasa kibuggyant a nadrágból, de a lábai, melyeket vénák cifráznak a sok talpalás miatt, vékonyak maradtak.
Depressziós lett. Három nappal ezelőtt rajtakaptam, hogy a televízió előtt szipog a zsebkendőjébe.
– Ej, mit siránkozol. Gyerünk, mozdulj, szedd össze magad, borotválkozz meg, elviszlek valahova.
– Jaj, nem megy, nem megy. Nézze meg, hogy nézek ki!
– OK, ahogy gondolod, de nekem aztán ne panaszkodj, hogy sose viszlek sehova! – A munkahelyi papírokat rendezgettem a szobámban, majd elég korán lefeküdtem aludni. Danijel az edényekkel zörgött a konyhában, de nem volt erőm szólni, hogy legyen halkabb, túl fáradt voltam.
Reggel kilenc körül két rendőr kopogtatott az ajtómon; részegen és rongyosan hozták haza. Úgy áll ott kettejük között, akár egy rajtakapott diák. Zavarban volt.
– Ez a magáé? – kérdezte a magas rendőr.
– Igen, az enyém – mormogtam meglepetten.
– Legközelebb ne engedje el pénz nélkül! – tréfált a másik, az alacsonyabb, vörös hajú, kék ruhás férfi.
Danijel levert volt, a kabátja a bal kezében csüngött, a jobbal pedig a homloka fölé fogta a haját, képtelen volt a szemembe nézni.
– Bocsásson meg – sziszegte, miután becsuktam az ajtót – én...
– Danijel, én már nem tudom, mit kezdjek veled – sóhajtottam békülékenyen, és megfogtam a kezét.
De tudom, mert nekem mindig azon jár az eszem, hogyan tudnám megtartani Danijelt. Ha majd nem tud mit kezdeni magával, szükség esetén szülök neki egy gyereket. Jó volna egy aranyos gyerek. Az mindenképpen felfrissítené a kapcsolatunkat.
– Danijel, azonnal gyere be a szobámba! Azonnal!
Buzik
Már a templomban kiterveltem mindent. Tudtam, hol tartja apám a vadászpuskát. Már lőttem vele üvegekre, ijesztgettem vele macskákat és tyúkokat.Ha létezik a Jóisten, amiben nem vagyok biztos, biztosan szemet hunyt, mert az oltár előtt főztem ki az egészet, miközben a pap pont a megbocsátásról prédikált. Csak azt sajnálom, hogy egy kicsit megremegett a kezem, és nem céloztam pontosabban Peko bátyóra.
Nem baj, azért jól megkapta a magáét az a mocsok Peko. De könnyű nekem. Pár év múlva befejezem az iskolát, és elszökök innen, irány London. Viszlát, csótányok!
Vanjac volt Londonban, elmesélte, mi minden van ott, hogy látott egy néger férfit meg egy fehér férfit kézen fogva sétálni.
– David, azok miért fogták egymás kezét? – kérdeztem a bátyámtól, miután Vanjac elment.
– Így harcolnak a rasszizmus ellen! – nevetett David, de tudtam, hogy gúnyolódik.
Anya a sütőt súrolta a konyhában. Térdelt és fújtatott.
– Anya, Londonban miért sétál kézen fogva egy néger férfi meg egy fehér férfi?
– Ezt meg ki mondta neked?
– Vanjac.
– Na mondd meg a te Vanjacodnak, hogy jobb lett volna, ha ott maradt abban a Londonban!
Apa autót mosott az udvaron. Ez volt az első derűs vasárnapunk a hosszú tél után. A kertben kivirágzott a cseresznye, pompás volt! David tartotta a mosószeres vödröt.
– Apa, Londonban miért sétál kézen fogva egy néger férfi meg egy fehér férfi?
– Mert buzik! Ugye, David?
– Aha.
Én már tudtam, mi az a buzi. Az az éces. Nálunk is volt ilyen. Petaš elvitt minket a házához. Az első emeleten lakott.
– Na?
– Majd én.
Amúgy nem vagyok egy verekedős fazon, és nem is szoktam ablakot dobálni, de most ezt jól bedobtam. David meg Vanjac miatt. Hogy senki ne gondolja, hogy az én bátyám is éces.
Vanjac jó fej volt, mert irtó klassz cédéket másolt nekem, kitalált történeteket mesélt, és volt egy kék bőr sportcipője is. Azt mondta, nekem adja, ha 43-as lesz a lábam. Ha leérettségizik, úgyis elmegy erről a redves helyről. Viszlát, csótányok! Ezt mondta.
Pedig nekem tetszett a mi kis városunk. Sok itt a zöld, erősek a férfiak, csinosak a nők, enyhe a klíma, és a tenger sincs túl messze, hogyha autóval megy az ember. Van itt elég kávézó, ahol ellehetnek a fiatalok, és van egy diszkó is. Egyesek társasházban laknak, de mégiscsak jobb a kertes ház, ahol állatot is lehet tartani.
Ezt mondtam neki. Azt felelte, alig várja, hogy elmenjen innen, csak legyen egy kis spórolt pénze. Elképzeltem Vanjacot, ahogy egy nagyvárosban nájkis és cédés kirakatok előtt sétál, akárcsak a TV-ben.
– Apa sose engedné el Davidot! – szökött ki a számon.
– Kit érdekel! – mondta Vanjac, és köpött egy jókorát.
Én is köptem egyet, de elég kicsit.
Nem akartam, hogy David elmenjen abba a sportcipős városba, jobb szerettem volna, ha itthon marad. De ha mégis elmennek, jobb lenne, ha magukkal vinnének, persze ez eszükbe se jutott. Azt mondták volna: ki van zárva, még az általánost se fejezted be. Igen, ezt mondták volna. Talán kézen fogva akartak sétálni, mint azok, és nem szeretnék, ha így látnám őket. Elmondtam apának, csak úgy, mellékesen. Az öreg elintézte, hogy Davidot elvigyék katonának, amint befejezi az iskolát.
Aztán a nyár elején eltűnt David és Vanjac. Két napig kerestük őket mindenfele.
Most mindenki hallgat, pedig az újságok is megírták, és kijött a TV is. A városból kivezető útnál találtuk meg őket, egy-egy cseresznyefán lógtak. Mindenki tudja, hogy én láttam meg őket először, de senki se tudja, hogyan történt. Épp érett a cseresznye, lombba borultak a fák, megnőtt és megsárgult a fű. Először Vanjac sárga csíkos, kék sportcipőit vettem észre, az ágak alatt himbálóztak. Kiabálni kezdtem, elégedettem, mert végre megtaláltam őket: Vanja, Vanja! Azt hittem, hogy cseresznyét szednek.
De akkor futás közben nekiütődtem Davidnak, a bátyámnak.
Kihűlt a teste, kék és sápadt volt, mintha undorodna valamitől vagy valami ennél is rosszabb.
Nem tudom, miért miattam aggódott mindenki, mintha engem akasztottak volna fel. Nem sírtam sokat, csak amikor megtaláltam őket, megijedtem, mert még sose láttam halottat. Csak nem nagyon akarok beszélni senkivel. Este elalvás előtt erősen Davidra gondolok, szeretném, ha megjelenne álmomban, mert el akarom mondani neki: nem akartam elmondani apának, hogy el fognak szökni itthonról, hogy sajnálom, és nagyon hiányzik. De elalvás után nem álmodok semmit, csak néha Vanja sportcipőit látom magam előtt, melyek kikandikálnak az ágak közül, mintha Vanja a lomb között rejtőzködne, akár egy seregély. Leszedem a lábáról és elfutok.
Rosa néni és Peko átjöttek, hogy segítsenek anyának. Anya nyugtatóval tömi magát, úgy ül, akár egy fából faragott Mária. Apát nem láttam, elbújt a fészerben, nem tudom, min dolgozik, csak köszörül és köszörül. Rosa főz nekünk, Peko pedig filozofál. Mindenki Davidra gondol, tudom én jól, de senki se meri szóba hozni őt. Kivéve Pekót, már nagyon unalmas, újra meg újra elmondja:
– Jó fiú volt, csak rossz társaságba keveredett.
Ekkor mindenki elnémul. Hát így. Én is hallgatok, de emésztem magam.
Reggel, mielőtt elindultunk volna a templomba meg a temetőbe, Rosa néni elővette és letisztogatta az elsőáldozó öltönyömet, melyet Davidtól örököltem meg. Ekkor mindannyian felzokogtunk.
Átölelt, puha és forró volt a teste, a hajának pedig fánkszaga volt, ami valahogy nagyon elszomorított.
Peko bejött a szobába, hogy megsürgessen minket. A szobában öltöztem, miközben Peko a folyosón halkan Rosát nyugtatgatta, mégis jól hallottam mindent:
– Na, nyugodj már meg, talán jobb is így, milyen élete lett volna.
Amint a temetés után hazaértünk, elmentem a puskáért, majd irány az udvar, célba vettem a nagybátyámat és tüzeltem. Elegem van belőled, te mocsok! Mikor ángyi és anya megláttak, elkezdtek óbégatni, az öreg meg rám vetette magát. Nem akartam megölni, hogy börtönbe kerüljek, csak a seggét vagy a lábát akartam eltalálni. De megremegett a kezem, és a golyó a fába csapódott Peko mellett.
Az apám elvette a puskát, és felemelte a kezét, mintha meg akarna ütni, biztos, ami biztos, elkaptam a fejem, de ő a vállamra tette a kezét, és csak azt ismételgette:
– Fiacskám, fiacskám.
