Az van, hogy úgy volt, hogy máshova kell mennem, de azért aztán azt lemondtam, és akkor felszabadult a hely, vagyis az idő, hogy mehettem volna ide, meg persze még másik két helyre is, mert űzött az ember élete, ha mindenhol ott akar lenni, sosem lehetsz ott mindenhol, sosem tanulod már meg, kérdez vissza olyankor magától, de nem, s akkor a felszabadult időt, amit ellopott több más helyről, azzal tölti, hogy a kobra pózon elmélkedik, s tényleg, a kobrában végig lehet csúszni egy egész nagyszőnyeget, de akár kilométereket is, bár az persze biztos kényelmetlen lenne, közben meg itt van, hogy a sajtószabadság.

Feltette a blogra az eseményt, mert akkor vizionált valamit, Baader-Meinhof csoport, Age of stupidity, ’56, diáklázadások, Tienanmen tavasz, Prága, egyebek, de legalábbis teli aulát a Közgázon és az Építészetin, az egyetemisták szólnak, éljen, kik is azok, milyen csoportja az egyetemistáknak, maga sem tudta, de jó volt mögéjük képzelni valamiféle tömeget, HÖOK, mondjuk, vagy nem is tudja, de hogy akkor ők sokan vannak és szervezkednek, és kijönnek, vagyis kimennek, e pillanatban kimennek, de ki is jött ő is ebből a pillanatból, s ki is ment a térre, ha már feltúrta az index a címlapra a felhívást és kommentel a nép, hadd szóljon, lássuk, mire megyünk ketten, ha nem is uramisten, csak én meg egy kamera, gondolta magában, nos, nem sokra mentek, de ez későbbi szála a történetnek, egyelőre csak elindult. 

Itt is sok minden van még, amíg eljutott az Arany János utcai metrómegállóig, de még pontosabban a Sport cukrászda vonaláig, s eszébe ötlöttek a régi telek és régi szerelmek, kultikus tere ez itt neki, a Bank tér, a Sport cuki, a Hercegprímás utca, első munkahelye volt itt, hogyne, vagy majdnem első. Azt írta ki a képernyőre kímélőnek, hogy adj, ó adj neki kemény napi munkát, hadd érezze tőled az éj nagy túlerejét. Komálta Rilkét akkoriban. Meg lófaszt se kellett csinálnia, ült egy irodában magasan kvalifikált irodai alkalmazottként, aztán se történt sok változás, csak magasan kvalifikált irodalmi alkalmazott lett belőle mikor itt megunta a törölközőszárítós fürdőszobaradiátor réseiből törölgetni a port unalmában havi negyvenért mínusz adók, s lett aztán olyasmi, mint Konrád Látogatója, de mégsem, majd ami volt, aztán az alkalmazottat elhagyta a picsába, de azért néha-néha még visszatért, mintha számítana, s ilyenkor vizionált, diáklázadásokat, tüntetéseket, tiltakozásokat, mikor úgy érezte, hogy szerinte is lenne miért tiltakozni. 

A Sport cukrászdánál már elkenődött, mint a krémes krémje a sütőtepsi szegélyén odabent – érzése szerint itt kellett volna hömbölgnie a tömegnek legalább. Persze gondolta ő, hogy megintcsak nem lesznek sokan és megint csak kijön, hogy dokumentáljon egy párszáz fős eseményt, s akkor már jól járt, ha pár száz fő ott van, mégis, egy kicsit, egy egész kicsit azért hitt benne, hogy tényleg elérte már a szmötyi az ingerküszöböt, s ha már forradalom, inkább vele, mint ellene, de mit számít már ez is, a hömbölgő tömeg sehol, sétál csendesen magában, megszokta már ezt, csak szeretett volna hamarabb elvegyülni látszani benne, ami csak messziről homogén, közelről annyira hetero-, hogy ihaj. Fogalmazta a bocsánatkéréseket – pontosabban fogalmazott valamit, amivel kibújhat a felelősség alól: igen, tévedtünk, közöltük, de tévedtünk, bocs, bocs, mégsincs forradalom, nektek van igazatok, télleg álegyetemisták támogatás nélkül. Lassan kiért a Bank elé, a márványfekete tóutánzatba kanyarodó köoszlopok sziluettjén hórétegek terpeszkedtek, latyak és sár, csúszós nyák és nedves közeg mindenütt, hideget ígértek, de nem fázott. A zenét már hallotta. Kicsit el is bizonytalanodott: zene? Így megszervezték? Zene? Vagy ez egy kirakodóvásár, aminek a közepébe szerveztek egy tüntetést, hogy többnek látsszanak? Nem. Ezek az emberek csak ezért vannak itt. És nincsenek is olyan kevesen! Mikor meglátta a sarokról a tömeget, hirtelen sírhatnékja támadt. Mindig van benne egy ilyen bőgőmasina. Túlhevített tinilány vagy kisgyerek: óh, hát mégis, mégis, van, aki megértette, mégis vannak itt, akiket érdekel a sajtó, van közöttünk olyan, ki szabadság-óhajtó (Anonim MC-t hallgatott utána, fura, mennyire befolyásol a zene, amit hallgatsz, Te tudtad? Miért hallgatsz?), meghatódott, s míg meghatódott, jelen időben fogalmazta magában a mondatot, mely hamar múlttá vált, meghatódtam hirtelen.

Középütt táblák, mind egy felé néznek, nem látta, neki háttal voltak. Ekkor kezdtek el beszélni. Hogy ők egyetemisták. Semmi közük a pártokhoz. Szeretnék megvédeni a sajtószabadságot. S mindenféle emberi szabadságot. Mert Magyarország független, demokratikus jogállam. Független, demokratikus jogállam. „Na még egyszer!” Független, demokratikus jogállam. Mert felnőttek vagyunk.

Felvette a beszédet. Baromi sötétben a messze távolban az ablaküvegen visszatükröződő karácsonyi díszkivilágítás fényei előtt valakik beszélnek a sajtószabadságról, meg hogy ezért tenni kell, s nincs az úgy rendben, ahogy ez itt most van, s hogy ezt már mindenki tudja, de mégsem történik semmi – legyen hát legalább ez a tüntetés. Körben emberek – sötéten tömörülő massza a sötétedő Budapest ege alatt, díszkivilágításban a környező paloták, a Szabadság tér köpi ránk a karácsonyt száncsengettyűstől, fény és írás, romantika és forr a dalom. 

Kis performansz is volt. „Most megkérünk mindenkit, hogy csukjátok be a szemeteket, fogjátok be a fületeket és csukjátok be a szátokat! Megvan?.... ….. Szabadságot! Sajtószabadságot! Jogállamot! Még több szabadságot!... Hát senki se hallja?!... Még annál is több szabadságot… s aki még eddig nem hallotta volna, az most már kinyithatja a szemét, a fülét és a száját!” Aztán, hogy „Ez csak egy játék volt, ennek vége. A tüntetésnek is vége. Mi itt most ennyit akartunk. A többi a ti dolgotok.”

Hazafelé megállt egy díszkútnál, fát ültettek a domborművön, talán Növekedj! volt odaírva. Vagy: Fejlődj! Vagy: Cseperedj! Nem emlékszik. Közben az jutott eszébe, hogy amikor a Humanista Párt még csak Mozgalom volt, az első táborukban a táncversenyen kiállt, megmutatta a madárijesztő-pózt, majd sokakat felállított, hogy csinálják ők is. De nem volt koreográfia, csak egy póz, melyben lengett a keze-lába, ha akarta. Rongybábu. S a többiek ezt a pózt is csak utána csinálták. Amíg ő igyekezett minél többeket megmozdítani, s arra sarkallni, hogy mozogjanak maguk maguknak, addig ők a rongybábu pózában álltak kicsit, majd tekintgettek volna rá, hogyan tovább, de ő épp azzal volt elfoglalva, hogy másokat állítson fel és terjessze az igét: mozogj magad! Mindezt szó nélkül, csak a testével. És nem ment át az üzenet. Harmadik helyezett lett. Ahhoz képest előkelő. Egy életre megtanulta, hogy ha nincs koncepció, szétszéled a tömeg. Reménykedett benne, hogy esetleg már van. Valahol. Talán. Épp öntözik. Vagy mégsem?