Takács Zsuzsa legutóbbi kötete tulajdonképpen két kötet. A test imádása, ahogy a szerző írja, "a szerelem szétrombolását kísérő figyelem, a rombolásban örömét és fájdalmát lelő test önző örömét fogalmazza meg". Az India mintegy feloldás; a húsz ál-szonettet a költő Kalkuttai Teréz emlékének ajánlja. Az új év első vasárnapján ebből a kötetből válogattunk.
BIZONYOS FOLYTATÁSOK
Míg hallgattalak, hogy micsoda
képtelenségeket állítasz, valaki sírt
az öledben, én szinte örültem, hogy
nem kell tartanom többé attól, ami
bekövetkezett, mert ugyanaz kétszer
nem történhet meg. Egy férfi öle?
Ezen mindig nevettél. Öledben
feküdtem mégis. Volt még egy-két
végtelen óránk. Láttam a fátylában
süllyedve távozó napot. Vagyis a rémes
tojást, feltörve úszni, fehérjében
a sárgáját, a felhő nyári foszlányaiban
a pihés kontúrt. Újszülött testem,
kezdj új életet! - bíztattam magamat.
BIZONYOS EMLÉKEK
Ajtót nyitsz a rövid csöngetésre.
Egy rozsdavörös őz kér menedéket.
Az ingoványban rejtőzött eddig,
panaszolja. Simogatod selymes,
puha szőrét – s ez érthető, hiszen
tél van. Rövid bőgését hallatja közben.
Szív mélyéig ható pillantásából
félénkség sugárzik. Megtéveszt
szelídsége, beereszted, de féktelen
természete a bezártságot nehezen
viseli. Törni-zúzni kezd, majd
géped elé ül és verset ír.
Arcpír
Motozásra a drogéria irodájába vezették, szakmai
rövidlátása miatt, a körzeti lélekgyógyásznőt,
mert föl nem tételezett volna akkora baklövést
a potenciazavarokkal küzdő helyettes
biztonsági őrről, hogy tolvajnak nézi őt,
és az üres boltban a záróra előtti percekben
azért liheg nyomában, hogy lecsapjon rá.
De így felszólították, hogy haladéktalanul
adja elő a táskájába süllyesztett (régi)
arcpírt, amelyhez egy megszólalásig hasonló
újat becsületes módon a bevásárlókocsiba
helyezett, azzal a céllal, hogy fizetés után,
arcbőrét majd azzal pirosítja, mikor a díjkiosztón
átveszi a szakminiszter kezéből az életművére
megítélt Freud emlékérmet. Saját szememmel láttam, hogy lopott! – méltatlankodott az őr,
és fölháborodásában egy óvszerekkel teli
papírdobozba rúgott, mely kilyukadt. A lélek-
gyógyásznő arca, pír nélkül is égett. Ám
elhivatottsága, hogy oldja az őr zavarát,
szégyenkezésénél erősebbnek bizonyult, és
a páciensnek mindig igaza van – felkiáltással
az őr védelmére kelt az üzletvezető előtt,
aki a kánikulára hivatkozva zavarában
magára öltötte hosszú télikabátját.
Épp csak aludtam egyet
Hogy eltűntetek, ti régen-halottak,
édeseim! Épp csak aludtam egyet,
s már nem kártyáztatok a nappali
szobában! Most kísértetek jönnek
szomjazó szemem elé az utcán,
a mai élők. Leletek zizegnek, ősz van,
minden lépésre fölkavarodó, nevemre
visszaszálló szabaduló levelek.
Kimozdulások
(1) Kérdezd meg
Kérdezd meg, hogy mit tervezek. Nem én,
a csillagok döntenek helyettem. Életemet
egy elbeszélésből ismerem.
Kitalált nevemre egy idegen föláll,
nem kéri, hogy ezt-azt még foglalják bele
(emlékszem, öt-hat éve kérte még:
legyen a történet vége biztató!).
Arcomból akkor hiányzott egy darab,
és elszörnyedtem (tükörbeli) képem láttán.
Fogyatékosságom ma már nem ijeszt.
Életemnek egyik változata ez.
„Kimozdulás onnan, ahol valaha…”
(2) Tegnap végigolvastam
Tegnap végigolvastam a naplóm
(mondhatni egész életemet). Nem
találtam benne semmi említésre méltót.
Volt rá időm bőven, egész nap esett.
Íróasztalom rekeszeiből egymásra dőltek
ki a jegyzetek: „A honosítást kérő
vallomásai.” A tisztviselő türelmetlenül
kopogott az asztal lapján, valami
méltányolható indítékot keresett,
hogy kedvező elbírálásban részesítsen.
De nem tudtam megtagadni mégsem, hogy
idegen vagyok. Ezért az elutasítás.
(3) Hogy ne történt volna meg
Hogy ne történt volna meg, kívánja,
s visszamegy harminc évet.
Séta az egykori ösvényen.
Fölázott erdei talaj, fák üde zöldje
az üdülőtől félórányira. Hogy
ne mondta volna ki, amit kimondott,
a rémes állítást, amit szeretetlensége
újabb bizonyítékaként, legföljebb saját
magából kiindulva, feltételezhetett.
Megtorpantak a közöttük nyíló szakadék
előtt. Amit csak sejthettek, bebizonyosodott:
nincs már közös nyelvük.
Endorphin
A teljesség átérzése, a hála könnyei,
leromlott szervezetem kémiája volna?
Boldogsághormon? – Nem tudom, mi
történik velem, de sejtem, hogy Te teszed.
A hollófekete hajak, a könnyű kelmék
szivárványa, a kecses mozdulat, ahogy
a hosszú ujjak teát töltenek a feléjük
nyújtott, piros pettyes zománcú bögrékbe.
Honnan ez a vendégség-érzés bennem,
a tekintetek rám nyíló világos feketéje?
Hogy aki azt mondta, ne gyertek, nincs
mondanivalóm, és jegesen koccantak
fogai, ha beszélni kényszerült, most
táncol és énekel. – Mozdulni sem merek.
Forrás: Takács Zsuzsa: A test imádása. India. Magvető, 2010.
Illusztráció: Sally Mann: What remains. Bulfins Pr, 2003.
