"Holnap temetés. Ma a születésnapom. Tegnap elhoztam a fényképeket. Leviszem Debrecenbe, hajdúváros-cívis város, lássák nagyban, mit láttál Jancsi és Juliska erdejében, és 15x18-asban mit láttam én a mi mesénkben." 

"A Műhely egy különleges könyv részleteit publikálja. A rovat filozófiája szerint a gyászmunka inspiráló erejét és a terápiás írás műfaját is irodalomnak tekinti, amennyiben az nyelvet, értéket teremt, és általános emberi tapasztalatot emel műalkotássá." (Bódis Kriszta)

Vándor Jutka: Judit könyve, Jeremiás éneke 

4. Holnap temetés. Ma a születésnapom. Tegnap elhoztam a fényképeket. Leviszem Debrecenbe, hajdúváros-cívis város, lássák nagyban, mit láttál Jancsi és Juliska erdejében, és 15x18-asban mit láttam én a mi mesénkben.

Nehéz volt a válogatás, megnéztem azt is, kinek mi tetszett. A gombásakat, bogyósokat, avarosokat – kinek-kinek válaszlevelek mind - kihagytam. Kivéve a bolondgombást. Azt biztos Hannának készítetted, egyedül. A törpéseket meg - Amelie törpéje - ott senki nem érti rajtunk kívül. A fények játéka, a fák, a sötétség, a félelmetes nyugalom képei, a bolond, kivert kutya kódorgása, az mind jön velem.

Az egyik szenesre leégett lábas alján egy túlélő lencseszem kicsírázott. Most mit csináljak vele? 

***

6. A temetésen csak testi valómban voltam jelen, ahogy te nem. Annyi minden foglalta le a figyelmemet, nem volt mód veled amúgy foglalkozni. 

Szoboszlóig Laciékkal beszélgettünk, fel-felmerültél, de csak mint a bennünket összekötő még élő kapocs, inkább ismerkedtünk, felszínesen, egymással. Kupé-beszélgetés volt, na, mit hímezzek-hámozzak, ha egyszer az volt. Laci kétségbeesetten igyekezett belebújni a teljes tagadásba. A huszonkettesből átjött a Mari is, köhögött, nem dohányzik, és különben is, írta az angol leckéjét, csak jelezte, hogy majd Debrecenben a peronon találkozzunk. Leszállás után egy padra álltam fel, hogy lássam, s lásson ő is, mikor a tömegben bolyong.

Szoboszlónál aztán már dermesztően és letagadhatatlanul közel jártunk a temetőhöz, nem lehetett úgy tenni, mintha csak vonatoznánk valahova, a Tisza felé. Akkor el is csendesedtünk.

Taxis stand, bepréselődtünk, középen én, mert a legkisebb vagyok. Hosszú, szélessávú út, mellettünk tekergett a temető fala.

A kapunál vettem virágot, Mari Pestről hozta. Előbb olyan te-narancssárga rózsát választottam, de ahogy odébb léptem, belebotlottam a fehér majdnem vadvirágokba. Cseréltem. Csak pici zöldet kértem. Mind egyforma színekben léptük át a kaput. 

Ki voltál  írva.

Megtaláltunk. 

Gabikát azonnal felismertem. Azután Mártát és Emesét is. 

*** 

7. Hallgattam az üzenetzenédet. Nem kellett volna.

Tegnap még olyanokat nevettünk hazajövet a vonaton. Lelepleződtél. Csaló vagy. Megkönnyebbültem.

Ha ez ilyen egyszerű lenne. A lelepleződés. Milyen ’rohadályos’  közhely ez a „titok, idegenség”, és naná, hogy banálisan igaz. 

Sorsok állandó, kéretlen összefonódása. Nem pályáztam az első özvegy fátylára. S mégis nekem adatott, lehettem első, „a kenyér és a só” az asztalodon. Így írta, aki most Kicsire és Cilire viseli a gondot. Te azért szebben mondtad. A fele-séged.

Írta, Kicsikutya már igazi házőrző, és elássa a csontot a kertben, Cilinek (ő Cilikének hívja a macskád!) roppant örült.  

Bessenyei Laci a temetés utáni éjjel írt neked levelet.  

Egon hangja a sírod előtti beszédnél végül elcsuklott, a fogát még nem pótoltatta. Hanna magasodott mellettem, nagyon szeretted volna, magassarkú  csizmában, szűk kis fekete bársonyszoknyában, nem volt fekete mégse, és ingerülten lökte el a kezemet, mikor véletlenül a füle mögé sepertem, a sír mellett, a haját. Akkor egy pillanatig nem gyászolt. 

Cigizik, vallotta be, mikor kettesben kisétáltunk a Helikerbe a törökbálintutcából amit persze ismertem, hisz onnan szoktunk rákanyarodni a Piac utcára.

Az Életfába jöttek Pestről, Debrecenből, Szent Anna-pusztáról, majd mindenki, akiket szidtál, az angyal-Révész is. Őt a temetőben ismertem fel, pedig sose láttam, de megállt, és bevárta, hogy elmúljon a görcsös sírás, mert Gabika elhozta, és a ravatalozó után átadta a zarándok-sálamat, és a CD-t, amire engem tettél borítónak. – Te vagy a Révész – szipogtam, ő meg nagyon szépen mosolyogva bólintott, és nem szólt semmit. Lassan ballagtunk a menet után. Később beszélgettünk. Ezért se tudom igazán, milyen volt, amikor a földbe tettek. Mire odaértem, már elvégeztetett. 

Volt pálinka, sós meg édes, textíliák és levendula de rengeteg, töméntelen gyertya, mécses, mind fehér, ahogy a virágok is, amiket a temetőbe hoztak, majd’ mindenki fehérrel és margarétással búcsúzott az urnától és attól a fényképtől, amin ha huszonéves lehettél. Emese készítette, Gabika kitette, Hanna nekem adta. Nem tudtam tovább ajándékozni, pedig akartam, én őt nem ismerem. A spalettákat kinyitottuk végül, lássuk egymást, különben is, délutánra kisütött a nap. 

És nagyon bánja, folytatta Hanna, miután lenyúlt egy szálra, hogy ezt a titkát nem tudta elmondani, és azon a nem-értem-mi-a-baj módján mosolygott, mikor elmeséltem, téged aggasztott, hogy iszik. Akkor mondta, csak a cigi van; a szája járt, tudod, nagylány már, buli, pia. Egy frászt. Annyira idétlenül állt a kezében a cigaretta, vékony-zöld-bond, hogy csak mosolyogni lehetett rajta. Olyan volt, mint a Kicsi. Jött a szoknyám mellett. Egyébként nadrágban mentem a temetésedre.

Nem érdekelt, így volt-e, azt mondtam, tudtad. Nem értette honnan, hát felvilágosítottam, a bagónak szaga van. - A bőrben? - kérdezte. Mondtam igen. Megnyugodott, most akkor már mindent tudsz. Nincs titok. 

És neked sincs már előtte annyira sok, csak éppen-éppen. Most ezen mosolygok.

Azért haragudott csak rád, hogy szívtál. Gabika nem tudott mindent elrejteni előle, pedig nagyon akarta. Gabi egyébként fantasztikus volt, mindent megszervezett, elrendezett, és olyan korrekt beszédet íratott azzal a nyomorult kispappal, hogy még. Mind felsoroltattunk, szépen, kronologikusan. Én voltam az utolsó. Nem volt semmi hazugság. 

Mindenki megkapta a jussát. 

A szép családfád, amire olyan büszke voltál, az is felemlítetett; Apukád külön helyet kapott. Rossz szó nem esett. Emese csak később mesélte, fekete banya lett féllábú nagyanyádból, mikor a debereceni Piac utcából visszavitted Marosvásárhelyre. Viselje már más a gondját a kolozsvári asszonynak, nagy kirándulások szervezőjének, operák látogatójának, elég baj neked, hogy Emese végül csak a sarkára állt, ahogy évekkel később azután Márta is. A baleset után mondta neki a barátod, akinek összetörted a kocsiját, és összetörted Márta sarkát is, állj már a sarkadra, lányom. De ezt akkor, a Lehel hűtők idején, Emese még nem tudta. Csak tizenöt év után – melletted lett árva kamaszból asszony, ti voltatok az igazi Jancsi és Juliska, ottani, itteni sűrűségek két árvája - nem bírta tovább. Ő volt az első.

Egyébként a vonaton - vele jöttem haza, meg a Chilfmarival - felajánlotta, ha nincs hely az állatoknak, befogadja őket. Mindig mindenkidet befogadta, nem örömmel, kötelességből. Nagy és erős. Mint Gabika. Márta kicsi. „Milyen kicsi vagy” mondtad elsőnek, mikor megöleltél, és zavaromban a nyakad-vállad hajlatába bújtam.  

*** 

8. Semmivé  válok, ha nem szököm el előled annyiszor. Megfojtottál volna, lehet, nemcsak virtuálisan. „Hát akinek a virtuális özvegye lennél” írtad a legelején, mikor ki tudja kinek a számáról küldtél üzenetet hajnalban a Horthy-villa elé. Előtte, az ’első hat órában’ telefonon, mikor régi, közös ismerősökről kérdeztél, harsogva röhögtünk a kíntól, hogy hányszor mondtam, ő is meghalt. Beálltál a sorba, szívem. 

Balatoni telefonfülke. 

A jobbik feledet siratom, a rosszabbiktól, képtelen áldozatot hozván, megszabadítottál. A nagyobb árat te fizetted, de az enyém se aprópénz. 

Tudod te, tudod, micsoda kegyetlenség megváltóvá emelni bárkit is? Te a ministránsgyerek, a Sárika néni kóser főztjén nevelkedett, te ne tudnád, mi lett a sorsa? Ácsoltál keresztet, szőlővel felfuttattad, levendulával körbeültetted. „Mondomnna”, balladai kegyetlenség rejtezett benned, annak minden ’homályával’, csak jusson erő megfejteni, mert még ezt is idehagytad örökségül. Lelkiismeret-furdalást, önvádat, a józan észnek ellentmondó reményt, hogy hátha, talán, sikerülhet… 

Lehet, mégis jó, hogy Hanna megváltó temetést kért neked. 

Te gyalázkodtál, aki belehajszoltál emberidegen szerepekbe, belecsaltál nem létező  képekbe, majd acsarkodva tiltakoztál, mikor menekültem volna kifele a mézeskalácsházból? Hát ki akarna a thüringiai fekete erdő gonosz törpéjének áldozati lakomája lenni? 

„Mondomnna, mondomm….”, írta Márta, mezítlábas „Elektrája” a cívis városnak. Szerintem inkább Antigoné.

De már nem mondtad egy ideje, az emberem öregebb lett, megtörtebb, és sokkal de sokkal kiszolgáltatottabb. Féltél is tőlem. 

Hiszen te tényleg szerettél…! 

Betört a múltad valósága az életembe, mossa már el a mi lassan perfektumba forduló  jelenünket.

Átadnád a csomagocskádat, kéretlen? Nem kérem. Zsákos ember, letetted, szabadíts meg a kísértéstől, fel ne vegyem. 

Látom, nemcsak mese-mese-mátka, de bibliai is lett ez a történet. 

Elvitt a pillangós batár, na.