Uhorski K. András bestiáriuma - A ragadozók titkai - 11. rész: az ingyenességről

"Az internetes Új Gazdaság mai óriása, a Google bejelentette, hogy szkennerfarmot létesít, és munkásaival napi ötvenezer könyvoldalt kezd digitalizálni. Ezek az ingyen elérhető könyvoldalak megnyílnak a fő üzletágát képviselő keresőgépe előtt, tovább erősítve már ma is kétségbevonhatatlan versenyelőnyét a többi keresőgéppel szemben. Álmában sem gondolta volna, hogy ez a projekt nem lesz konfliktusmentes. Azaz, ha egy cég ingyen nagy jót, nagyon nagy jót tesz,****akkor is akadnak majd, akiknek szálka lesz a szemében."

Az esszék leleplezik az üzleti erőszak kifinomult újgenerációs eszközeit, az olvasók felismerhetik személyes parazitáikat, és a végtelen közvagyon ragadozóit. ICA jószívvel ajánlja Uhorski K. András Bestiáriumát felelős magyar értelmiséginek, üzletasszonyoknak és (sajtó)szabadság harcosoknak.

Az elméleti tisztázást követően Valgatha az információs közjavak egy váratlan területén csapott bele a munkába. A Fannin keresztül a cyberpunk világgal fenntartott kapcsolata révén és egy Bródy pápa által hozzá küldött floridai kockázati tőkés megbízásából megpróbált bekapcsolódni a webkamerával az interneten történő olimpiai (kalóz)közvetítésekbe. Kalóz, mert nem vásárolta meg a közvetítés jogdíját, igaz, nem is készít belőle műsort, nem szervez hozzá hirdetéseket, csak a nyers látványanyagot közvetíti. Mint ismeretes, ez a – mondjuk így – antikapitalista kezdeményezés az egyik legérzékenyebb pontján találta el az olimpiai mozgalmat. Az olimpia – mint ismeretes – számos egyéb bevétele mellett abból húzza a legtöbb jövedelmet, hogy a jogtulajdonos Nemzetközi Olimpiai Bizottság (amolyan a gyűrűk ura jellegű társaság) egy marketingcégen keresztül értékesíti az olimpiai közvetítések jogát. Ezt nagy tévétársaságok veszik meg általában, megszerezvén a jogot a valós idejű, élő olimpiai közvetítésekre, illetve tévéprogramokká fejlesztett adásokra. E jogügylet alapján mindenki más csak őtőlük átvett anyagot sugározhat, vagy pedig rövid összefoglalót nyújthat.

Mármost így csak a tévés szempontok szerint jól értékesíthető sportágak jutnak közvetítéshez, a kevésbé látványos (evezés) vagy épp túlságosan drámai (vívás) sportágak anyagi és publicitásbeli hátrányt szenvednek. A nézettségi hátrány pedig, ha sokáig halmozódik, a jelenlegi túlkommercializált helyzetben a sportág olimpiai szerepeltetésének törléséhez is vezethet. Ezen az alapon tekintik a cyberpunkok információs közjószágnak a műsoridőhöz nem jutó olimpiai sportágak közvetítését – ahogyan egy idő után a szabadon és parlagon hagyott földet is el lehet birtokolni a jogszerű magántulajdonostól.

Egy egyszerű tollnagyságú webkamerával felfegyverkezve azonban bármely néző közvetíthet bármely versenyt vagy akár a megnyitót is. A meglapuló webkamera eljuttatja a felvett mozgóképet a közelben parkoló autóban elhelyezett online szerverre, amely aztán egy – (bennfentesek közt) meghirdetett – weboldalon keresztül a legszerényebb sportág kisszámú szerelmesének is hozzáférhető élő közvetítést nyújthat kedvenceikről.

Ez igen nagy dolog, hiszen a tévétársaságok egyáltalán nem közvetítik a kisebb sportágakat. Ha a webcasting elfogadottá válna, vagy legalábbis tűrt szintre vergődne, ez a kezdeményezés komoly új figyelemforrást nyithatna meg a tévéközvetítések híján csak tengődő sportágaknak anélkül, hogy a nagyok reklámtortájába harapnának. Mindenekelőtt a nehezen közvetíthető sportágak nyernének ezen, hiszen ők rendre a rövidebbet húzzák a sportnyilvánosság jelenlegi szerkezetében. Bizonyosan ők sem volnának képesek reklámot szervezni e „közvetítés” alá, ez olyannyira valószínű, mint hogy a vendégmunkások gyermekei szeptemberben látnak napvilágot (karácsonyra hazamennek). De reklám híján is tökéletesen elég, ha egyszerűen láthatóvá tehetnék azt, ami egyelőre szinte tökéletesen hozzáférhetetlen.

Jelenleg azonban csak mély illegalitásról lehet szó, a jogtulajdonosok hamar, nagyon hamar észrevették a hozzájuk intézett stratégiai kihívást! Pedig – és ez nemcsak Valgatha meggyőződése, hanem szinte minden, a szakmájának elkötelezett, a sportgazdaságtan iránt érdeklődő sportszociológusnak is – egyes sportágakban ma már kontraproduktív módon túl sok pénz forog. (Pontosabban a lényegi pénz sajnos nem a sporteszközök kutatás-fejlesztésében forog, amiből az egész nemzetgazdaság profitálhatna, mert az élsport kitűnő fejlesztőlaboratórium lehetne). Kevésbé durván kifejezve, sok sportág túlságosan közel került a szórakoztatóiparhoz, és túlságosan eltávolodott a sporttól. Sajnos azonban tökéletesen hiányzik a közgazdasági eszköztár, amellyel tényszerűen meg lehetne győződni az ilyesmiről. A helyzetet a magyar sportra leegyszerűsítve: senki nem tartja nyilván, hogy a magyar sportban mennyi a (1) közpénz, (2) az olimpia jövedelmének a sportszövetségek felé Lausanne-ból lecsepegtetett összege, (3) illetve a magánszponzoráció aránya – arra kell gondolnunk, hogy 100 százalék közelében járhat a közpénz részaránya. Az ugyanakkor feltehető, hogy az átengedett források e három típusa mellett piacon elért önálló jövedelme (nemzeti jövedelemhez való hozzájárulása) nulla a magyar sportnak. A helyzet mindenesetre nagyban emlékeztet az ókori olimpiák betiltását megelőző állapotokra, amikor az akkori pápa i. sz. 395-ben részben a sportolók hagyományos meztelensége, részben azonban a bennforgó pénz hívságos hatása miatt kezdeményezte, hogy a római császár szüntesse be a játékokat.

Ezzel a húzásával a maga természetes informatikai közegébe éppen csak visszavedlett Valgatha ismét forgószélbe került, önkéntelenül és akaratlanul is új frontot nyitott az elhúzódó doppingháború miatt már alaposan megszorongatott olimpiai mozgalommal szemben. Kicsit elcsodálkozott azonban, amikor látta, milyen vehemenciával veszik fel ellene a küzdelmet. Nem számított rá, hogy tevékenysége ekkora üzletféltést kelthet, s egyáltalán észrevehető szálka lehet a milliárdos sportüzletemberek szemében. Jól ismerte módszereiket: először egy találkozás két fogdmegjükkel, akik közlik – egyelőre minden látlelet okozása nélkül – hogy nem szeretik őt, majd a dolog eszkalálódik... Ismét egy térdlövésszagú ügybe keveredett!

Fanni magyarázta el neki, hogy az olimpiai mozgalom az őt fenyegető halálos veszélyre a menedzsmenttanok érvényesítésével és az eljogiasodás kurzusával válaszol. A fő veszélyforrás számukra a dopping (ma már a lovak is doppingolnak a lósportokban), ehhez a gondhoz képest a közvetítési jogdíjtorta megcsappantása csak mellékhadszíntér. Az olimpiai mozgalom legfelsőbb menedzserei a NOB-ban kemény doppingellenes intézkedésekre szánták el magukat. Megközelítésük szerint a doppingvétségek feltárása minőségellenőrzési feladat, éppen úgy, ahogy egy autógyárnak is felelnie kell a beépített alkatrészek, egy étteremnek is a felkínált ételek biztonságáért. A sportnak pedig felelnie kell az elért eredmények összemérhetőségéért. Márpedig ha egy sportoló a mindenki számára rendelkezésre álló táplálék kiegészítőkön túlmenően titkos egyedi eszközöket használ, mint a faütők korszakában az első szivacsütős pingpongozó, vét a versenysemlegesség ellen. (Fanni közbevetette egy közös ismerősük, egy spártai neveltetésű sportember nevét, aki teniszben még ma is faütőt használva nyer legtöbbük ellen – igaz ő a bort is fogmosó poharából issza).

Ám amíg a nemzetközi olimpiai topmenedzsment elszánta magát az (utóvéd)harcra, és nagy pénzekért ellenőrzési laboratóriumokat és helyszíni razziákat finanszíroz (ott azért még nem tartanak, hogy ezek a laborok anyagilag és szervezetileg függetlenek lehetnének), addig a középvezetőnek számító nemzeti korifeusok* szinte egyöntetűen fanyalognak és szabotálnak. Bizony, a magyar sportvezetők is! Az egyik jellegzetes, a hazai tévében is szemrebbenés nélkül megpendített álláspont szerint: „A gyógyszer a sportolókat védi, mert olyan edzésadagot teljesítenek, amely mellett éppen saját egészségük védelmében kell szedniük valamit.” Fanninak rálátása volt arra, hogy a drága laborpénzek sokat elvesznek a szövetségeknek jutó olimpiai pénzből. Innen a sportvezetők kelletlensége!

A vallási fundamentalizmus ma jórészt hiányzik az európai közéletből. Utoljára a pápa is csupán a túlságosan hívságossá vált operajátszást tudta betiltani Rómában 1700-ban, az oratóriumok nagyobb versenyelőnyére, ám IX. Kelemennek ez a szigorú felhívása csak tíz évig volt képes tartani magát. Ezért egyelőre aligha vetnek véget a tiltó szó erejével az olimpiai játékoknak, de a doppingolás feltartóztathatatlan terjedése miatt már e régi forgatókönyv felmelegítése sem elképzelhetetlen. Míg a futball még sokat megőrzött játékos jellegéből, addig a (nehéz)atlétika ma már sokkal inkább a csalafinta orvosok versenye, semmint az atlétáké. És ez a játékromlás minőségbiztosítási eszközökkel mindaddig nem lesz kezelhető, amíg ennyi publicitást és ennyi jövedelmet húzhat a sport. Pénzt kellene kivonni tehát – bizony, éppen a sport érdekében.**

Nick, az említett floridai kockázati tőkés, aki a kutatás-fejlesztés helyett a sportra specializálta magát, azzal is meg akarta bízni a különleges jogi üzletkötésekben már nevet szerzett Fannit, hogy keressen neki nyolc év alatti tenisztehetségeket Oroszországban. A „testelszívás” üzleti terve azon alapult, hogy az ízületeik tágassága, a singcsontjaik hosszának más csontokhoz mért aránya és a lipcsei Sporttudományi Főiskola (DHfK-FKS) boszorkánykonyhájából, annak meghatározó biomechanikai laboratóriumait érintő 1990-es privatizálás során kiszivárgott izomhatékonysági (lásd Glosszárium) és más fiziológiai mérőszámok és sporttudományi testindexek alapján kiválasztott reménységeknek életre szóló üzleti ajánlatot tesznek: családjukkal együtt települjenek ki a napfényes Floridába. A szülők majd, ha másutt nem, hát egy McDonald’sban dolgozva valahogy meghúzzák magukat, a gyerek pedig tandíj nélkül, ingyenkoszton és bérmentett, bentlakásos körülmények között megtanul profi módra teniszezni. Szintén a vállalkozó megelőlegezett költségén elindul majd versenyeken is, egészen addig, amíg bevételei elérik az önjáró szintet. Egyetlen dolgot kell csak előre aláírni. Azt, hogy lemondanak az esetleges későbbi reklámjogaik 45 százalékáról. Tehát ha a kisfiú vagy kisleány sikeres versenyző lesz, a pályája során befolyó reklámjövedelemének és szponzorbevételeinek mintegy fele Nické lesz. Ha mégsem, a veszteséget is ő állja – ez a kiszámíthatatlanság jogosítja fel mint kockázati tőkést az őt megillető, egyedien kedvező adózási szabályok igénybevételére.

A üzleti főiskolákon amúgy is terjedőfélben van az a gyakorlat, hogy a professzor anyagilag is beszáll a diákok ígéretesebb üzleti terveibe. Ezt az etikailag nehezen megítélhető gyakorlatot úgy tanítják, mint a 66%-33% aranyszabályát: ha finanszírozást keresel valamely üzleti vállalkozásodhoz, akkor a sajáterő mellett először a számodra elérhető személyes kört, kapcsolati hálót környékezd meg és ha ez a mintegy egyharmadnyi pénz összejött már, akkor fordulj csak a bankok vagy a pályázati lehetőségek felé.

Kicsit könnyebben megszabadult innen, mint a spammerektől. Ha a spammerek az internetes alvilág, a sportvezetők (közül sokan) leginkább félvilágiaknak tekinthetők.***Pályája végén újra találkozik majd ez a kutató elme a – mondjuk így: borderline esetekkel – egyes a természetgyógyászat elemeit is alkalmazó félvilági hölgyek személyében.

Testápoló az üzleti életben

Nem kevesebb izgalommal járt számukra, a megcsömörlöttek számára a következő projektkísérletük az elektronikus könyvtár tervével. Itt komoly és szolid előzményekre támaszkodhattak. Úgy gondolták tehát, ha van konfliktusmentes üzleti vállalkozás, a csatlakozás ehhez a projekthez az lesz: közkönyvtári könyveket fognak beszkennelni, hogy kivigyék a könyvtárak falai közül, és funkcionalitásában megszázszorozva mindenki által elérhetően és ingyenesen közkinccsé tegyék őket mint az emberiség kulturális örökségét. Nem oda, Buda! Később ez az összeütközés mindennél jobban meghatározta Valgatháék borúlátását, siettette elfordulásukat az online üzleti világtól.

Az előzmények, amelyekhez csatlakozni kívántak, abban álltak, hogy az ötlet nem új, s a világon már sok könyvtár elkezdte beszkennelni az állományát. Magyar könyvek is olvashatók (reálisan inkább feldolgozhatók, kereshetők, szempontok szerint elemezhetők, hivatkozásokhoz megnézhetők stb.) az internet magyar oldalain. Ezek az elszigetelten digitalizáló próbálkozások ártalmatlanul konfliktusmentesek maradtak mindaddig, amíg az internetes Új Gazdaság mai óriása, a Google be nem jelentette, hogy szkennerfarmot létesít, és munkásaival napi ötvenezer könyvoldalt kezd digitalizálni. Ezek az ingyen elérhető könyvoldalak megnyílnak a fő üzletágát képviselő keresőgépe előtt, tovább erősítve már ma is kétségbevonhatatlan versenyelőnyét a többi keresőgéppel szemben. Amikor Valgatha értesült a tervről – nem az újságban olvasta, hanem meghívást kapott az induló amerikai tárgyalásos tenderre –, még az ő cinikussá érlelt üzleti szemlélete sem sejtette, hogy a projekt nem lesz konfliktusmentes. Álmában sem gondolta volna, hogy ha egy cég ingyen nagy jót, nagyon nagy jót tesz,****akkor is akadnak majd, akiknek szálka lesz a szemében.

A kibúvók az európai mezbe öltöztetett francia nemzeti oldalról fogalmazódtak meg. A franciák javára legyen mondva, hogy bár tökéletesen igaztalanok, mégis elgondolkodtatók a felvetéseik. Azt a kifogást le lehet söpörni az asztalról, hogy ezzel a kezdeményezéssel csak tovább fokozódnék az angol nyelvű tartalom túlsúlya a világhálón. Ez csupán üres kifogás, hiszen éppen az európai könyvtári anyag „átengedésével” enyhülhetne az angol dominancia. Átengedésen értendő, hogy ha majd a Google végez a mértékadó nagy amerikai közkönyvtárak anyagának digitalizálásával, és azzal a kéréssel fordul – teszem azt – a Francia Nemzeti Könyvtárhoz, hogy ott is szkennelhessen, megadják-e az engedélyt vagy sem.

A Francia Nemzeti Könyvtár futurisztikus párizsi épülete

Tartalmaz azonban a francia akadémiai akadékoskodás egy érdekesebb ellenérvet is, amelyről csak megfontolás után látható, hogy tarthatatlan. Arról van szó, hogy ők a bitkultúra amerikanizálódásától is tartanak – bármit jelentsen is ez a kultúrimperialista vád. Panaszuk szerint a Google keresőgépével megszűri az internetes tartalomipar kínálatát, és már így nyújtja át a keresési eredményeket a fogyasztóknak. Azt persze az ambíciót panaszba öltöztető franciák is tudják, hogy az internetet éjszaka járó keresőrobotok hogyan dolgoznak, és hogyan indexálják a weboldalak miriádjait. Azt is tudják, hogy a Google egyedül ezen a piacon nem fogad el pénzt azért, hogy kiemeljen egy-egy keresési eredményt; a webmesterek optimalizálási trükkjeit pedig azzal védi ki, hogy kizárólag az illető weboldalra mutató linkek, mellékszálakkal fenntartott kapcsolatok számából-sűrűségéből igyekszik következtetést levonni arra, hogy milyen súlya van az illető oldalnak az interneten, hányan olvassák, hányan érdeklődnek az illető tartalom iránt. Amely tartalomra sokan keresnek rá vagy keresés nélkül valamilyen mellékszálon érkezve sokan kattintanak rá, azt a Google mesterséges intelligenciával működő keresőgépe fontosabbnak tekinti a többieknél, és a rá vonatkozó keresés esetén előbbre sorolja. Ez a preferencia-sorrend a keresettek számára életbevágóan fontos, hiszen a netpolgárok a keresési eredmények közül nem vizsgálják át valamennyit, hanem beérik az első néhány eredmény felhasználásával. Az átvizsgálás e néhány másodperce az a médiafigyelem, amelyért éppoly ádáz küzdelem folyik, mint egy vezető napilap hétvégi mellékletében való megjelenés lehetőségéért.

Mármost aki a hűvös semlegességgel dolgozó, döntéstámogató üzleti intelligenciát szűrőnek tekinti, ugyanazt a régi antiliberális nótát fújja, mint akik a gazdaságban a szabadpiaci működés lehetetlenségét állítják, ideológiakritikailag felülbírálva a „láthatatlan kéz” működésének eredményét. Egy fokkal magvasabb kritika az, amikor a piaci működés „szívtelen hidegségét” említik választási kampányaikban az antiliberális pártok – amelyek aztán hatalomra kerülvén természetesen a mai európai liberális minimum (ez ötven éve maximum lehetett) jegyében kormányoznak.

Az üzleti tolakodás csömörét első ízben megtapasztalt Valgatha sokat tanult a Google-tól, de világosan átlátta, hogy akármilyen objektív eredményt ér is el az amerikai óriás a maga szabadalmazott, a hivatkozások súlyozásával dolgozó kereső-algoritmusával, egy ponton azért nem képes előrejutni.*****Az az igazi európai szempont bevitele volna a keresőgépek működésmódjába. Ez olyan keresőgép lenne, amely személyre szabható, nagy kapacitású adatbányászatot tudna megvalósítani. Egy információ-visszakereső rendszer, amely a sokszínű európai adatvagyon-környezetben egyenlő súlyt tud adni a kisebb nyelvek kultúrájának azzal, hogy a keresési parancs végrehajtása során gépi úton fordít (itt végül is szavakat, leggyakrabban tőszavakat, kifejezéseket szoktak keresni, és a mai gépi fordítástechnika ennél már sokkal előbbre jár), és ezzel láthatóvá tesz igen-igen eldugottnak számító kulturális (és persze üzleti és tudományos) értékeket is. Egy ilyen projekt a keresőgépek egy új generációját tudná útjukra bocsátani, amennyiben az értelem-összefüggéshez szabott szűrést vihetne a keresésbe, a nyers adatokból releváns információt építve. Ez az interdiszciplináris technológiai feladat azonban sajnos meghaladta a hegyaljai vállalkozó lehetőségeit, semmi nexusa nem lévén ebben az irányban, kénytelen volt annyiban hagyni gondolatait.