Az Irodalmi Centrifuga Műhelyében minden csütörtökön egy olyan tehetség szépirodalmi szövegét közöljük, akire szerintünk érdemes odafigyelni. A rovatot iCa szerkesztőség és Bódis Kriszta válogatja, a hozzájuk forduló szerzők írásaiból.   

 

A mai Műhelyben Visztenvelt Andrea novelláját adjuk közre. 

 

Zsurló, szarkaláb és pitypang. Már fújós, fehér, pille csirkelábak. Sás, récék, és egyenes víztükör. 

 

A szőke leült a partra és kifűzte cipőfűzőjét. Lerúgta a kopott orrú sportcipőt, s bokáján gurigába tekerte a zoknit. Majd inkább mégis levette lábáról azt is, lábujjait a finom porba fúrta. Belemarkolt, talpa szántott, ujjai szitálták a hamuszerű földet. Élvezte a nap szagát. Ez a forró illat nem csupán a zöldet, a kéket melengette, hanem a fiú bőrét is csiklandozta. Ült, merengett, leste a békalencsét és a nád bolyhos egyenesét. Varangy ugrott el mellette, rigó balladáját hordta a szél. 

 

Pókemberes hátizsákjából előszedte a szendvicset, amit Anya pakolt be neki. Zörögve bontotta ki a májkrémes zsömlét, és úgy harapott bele, mintha hetekkel ezelőtt evett volna utoljára. Gyorsan kell enni, amíg még van. Vizet is hozott, milyen szerencse, kell is innia a száraz zsemle nyakára. Az alufóliát apró gömbbé gyűrte, igazgatta, formázta, hogy az alakja tökéletes legyen. Szeme elé emelte az ezüstös gömböt, s arra gondolt, ez igen, ez fifa, ezzel bajnokságot lehet nyerni. 

 

A tó túlpartján egy csúzliforma fát pillantott meg. Egyik szárán összecsomózott kötél lógott bánatosan, mozdulatlan. Visszavette zokniját és cipőjét, és a tó partján ösvényt keresve indult a kötél felé. Sétájának tempóját végre senkihez nem kellett igazítania. Anya lassú, Marci és Sári pedig szinte dühítően nem haladnak. Persze, az ikrek alig pár hónapja járnak. Anya nézi, haragosan pillant rá, fekete szikrákat szór a szeme. Lassít, az ikrek kezét is megfogja talán.

Csalánon át visz az út. 

 

Fehér lábszára már vérzik, vékonyka vágások könnyeznek vizes vért. Eszébe jut a „síppal, dobbal, nádihegedűvel”, de nem zavarja a szurka fájdalom. Iparkodik a kötél felé. Állt a csúzliszerű fa alatt, körülnézett. 

 

A tó innen, szemből is pontosan ugyanolyannak tűnik, mint amonnan, a túlpartról, ahonnan indult. A kötél kivételével. Nézte. Megfogta a csuklónyi matériát és meglökte. Lendült, suhanása alig adott hangot. Nagyobb erőt vett, meglódította, most már szállt. Megvárta, hogy megálljon. Aztán karját felemelte, feje fölött megragadta, lábával toppantott és felugrott a kötélre. Átfonta sebes lábszárával, mászott felfelé a magasba. Két méter magasan lehetett, megállt, és újra körültekintett. Hallotta megint a rigót, most közelebbről, szinte a füle mögül érkezett a dallam.

 

Mosolygott. 

Kiálló szemfogaira felragadt az ajka. Mosolya őszinte. Fogszabályozót javasolt az iskolaorvos, de Anyának erre már nincs pénze. A gázt is alig tudja. Még jó, hogy a szomszédok rendesen fűtenek, estére meg ott a flanel pizsamára húzott melegítő. 

 

Ujjai engedtek a szorításból, lejjebb engedte magát, végül egy ugrással a porba érkezett. Újra levette a cipőt meg a zoknit, a trikójától és vászonnadrágjától is megszabadult. Kupacba halmozta a ruhákat, felnézett. Méregette, meddig másszon fel? Mi az a megfelelő magasság, ami biztos? Ami beválik… Talált egy fészket az egyik szomszédos fán, azt jelölte ki szemével. Az a magasság megfelelő. 

 

Toppantott: sovány kis teste, akár egy rugó felpattant. Professzionális mozdulatokkal haladt fölfelé, kulcsolt, fogott, kulcsolt, fogott. Mintha egész eddigi kicsi életében ezt tette volna. Homlokának vonalába került a fészek, de nem állt meg. Ment, fentebb, még egy húzás, ez még nem elég, innen még nem biztos. Végül megállt, s lenézett. Háromméternyire távolodhatott el a földtől, a fák terebélyes koronáinak sűrűjében pislogtak rá a madarak. 

Még kettőt, még egyet lendült. Na, most! 

 

Vézna ujjai elengedték a kötelet, zuhant, sikított. A hűs víz karcolta talpát, majd nyalogatta lábszárát, hasát, mellkasát. Fejének, ajkainak úgy festett a kékség, mintha korábban sosem érzett volna ilyen ölelést, a víz barátságos, mindenhol egyenlő kellemes szorítását. Tüdejében a hólyagocskák is másodpercekre szabadságra mentek, végre megálltunk, van egy kis szusszanás. A víz alól kidugta ázott, szőke koponyáját és szeme a kötelet kereste. Újra. 

 

Megrázkódott. Felkönyökölt,  és a hajához nyúlt. Halántéka, tarkója vizes volt, de a fejének teteje nem. Megdörzsölte szemeit, és élesen látta az IKEA felirat ordító kékjét, sárgáját az ablakon keresztül. Lenézett az emeletes ágy tetejéről, s látta anyját a fotelágyban meg az ikreket az alsó szinten. 

 

A flanel pizsama ujjával megtörölte fejét, befordult a fal felé.