Borbála közben elvan, mint a képernyő két lehetetlen
sorozat közt. Mások néha
javítják a kerítést, tapasztják a
legvénebb házakat, a világgá
mentek kiadó emlékeket
keresnek félbeszédű
unokákkal, akik Rozálok,
Jankók, Virágok a nyári
lapulevél-ernyők alatt.
Mára Kiss Anna legutóbbi kötetéből, trilógiájának utolsó darabjából, a Szélörvények vonulnak című kötetből válogattunk.
„Jön a Bolond Nő…!”
Levél közt szél,
lepedőkre rázzák a
szilvát, a falu vén
aszalókasokat gurít le
padlásáról, Borbála szerint
én vagyok az oka, rég
békén rohadt minden a
fája alatt, s hogy vissza a
kemencékkel, katlanokkal?
minek?, kastélyt úgysem
vehetsz belőle, az ember
él, ahogy tud! Semmiből.
–Tolvaj idők!
–Hát … ez is az én
kisteknőm, valaki ács
összefogta a szerszámaival,
pedig a kalácstészta
télen ezt szereti, ebben
nem fázik. –
Méri, önti a szilvát,
s a katlanba fialó,
hamut lépő macskához
vágja a papucsát.
–Mindenki a teknővel
macerál, az embered is!,
tegnap megszólta a slafrogomat.
–Pedig csak elöl rongyos.
És kastélyt úgysem vehetsz.
–Nem én, egy deka
sót sem! –
Borbála volt az első, aki a
házába hívott, s fényképeket
vett elő a fiókból: hogy ez az,
az meg amaz, azt vitte el a
régi háború, ezt a másik…
az aszalás tán nem ekkora baj,
bár Hattgarmurig jut a híre, a
szilvaillatú zsákocskák is
ott kötnek ki, nem marad
belőlük, venni kell
mindent a nagyheti levesbe.
Borbála közben elvan, mint a
képernyő két lehetetlen
sorozat közt. Mások néha
javítják a kerítést, tapasztják a
legvénebb házakat, a világgá
mentek kiadó emlékeket
keresnek félbeszédű
unokákkal, akik Rozálok,
Jankók, Virágok a nyári
lapulevél-ernyők alatt.
–Jaj. Lelkem…–
állít meg az újra mormoló
Károly-malom melletti
házból valaki. Meg se hallom,
mivel. De édes, mint a
szilva. „Jön a bolond
nő, aki a domb belsejében
él egy böhöm nagy, kígyós
fával! A szeles dombokon
még a veréb sem komplett!”
Ilyeféle beszéd járta itt.
Mint anyánk idején a
szekfűágyáshoz visszajáró,
álomban élő övéiről, ha
őt kérdezték rólunk. Félt
kertjeink árnyaitól,
Márit, legfőbb bizalmasát
avatta be gondjaiba, de
Mári mifélénk volt, bába,
velünk sokkal elnézőbb,
tán hanyagabb, kertjeink
fáit se félte, hol Samáel
időzik. Ki van, ahol van,
nem vesződik látszatokkal,
szószék mögött ha alszik, az
Úristen sem háborog, világa
kevés öröm, sok bánat,
legalább van kihez szólnia.
Samáelt azért még
leszólják a róla elmélkedők,
ő a Sötét ura, de csak
nézz ki egy kertre…!
Borulatban, mikor a
favirág világol…!
S a lepedők…!
A fák alatt.
–Mindenki a teknővel
macerál, de teli sóval, az
emberedtől kértem egy
vágáshoz valót, azt
hová tegyem?!
A slafrogom is
tiszta só! –
Levendulakék
a levendula-
kék, és
múlhatatlan,
levendula-
sötét az
alkonyatban,
és a zúgás
fölött fű-
virradatban,
a szeles
virradatban
is levendula-
sötét,
még a szél is, a
láthatatlan,
és az almák
vérszíne a havakban,
és a zúgás
fölött a
nyár hivatlan
esői ha
hullnak, a
nyár hivatlan
esői,
gyolcs
se lobban,
levendula-
sötéten
ázik ottan,
ha minden
még sötét,
ha ég a
katlan,
és fest a
levendulakék!,
a láthatatlan
világ, a
gyolcs világa
már sötét!
s a nyár
levendulái
szállnak,
a levendulakék,
a levendula-
kék, és
múlhatatlan
levelendula-
sötét az
alkonyatban,
és a zúgás
fölött fű-
virradatban,
a szeles
virradatban
is levelendula-
sötét,
még a
szél is, a
láthatatlan,
és az almák
vérszíne a havakban,
fű-virradat
fölött a
nyár hivatlan
esői ha
hullnak,
nyár hivatlan
esői,
gyolcs
se lobban,
levendula-
sötéten
ázik ottan,
ha minden
még sötét,
ha ég a
katlan,
és fest a
levendulakék!,
s a láthatatlan
világ, a
gyolcs világa
már sötét.
Most lenne
nagy szükségem a
Bolondra, hogy
elhagytam a parton fel-le
görgő gyöngy-héjak,
lávasivatagok világát, s a
magam bolondja lettem!
A tél ködében itt is
szellemek járnak, de
egy húszasért széthordják
a hidat, felhúzzák a
fejfákat, fagyott varjak
esnek az égből, ölni
lehet a jégcsapokkal, a
vödrök odafagynak, a
kutak mind befagynak…!
Hogy múlik a tél, csak
jéghegyek úsznak le a
vízen…! és a jégen átjáró
baltás tolvajok árnyékát
látni holdas éjeken.
Kezünk ügyében
lúgtól fehér ruhakavarófa,
kiszolgált, öreg kaputámasztófa,
ajtó mögött vasvilla, vaslapát.
Kinn a halálos Vadkelet, a
házak ajtaján vas, ablakán
vas, nyilazni kell tanulnom,
Pelbárt vállán átvetve peng
az íj, hogy a lovak is
megvadulnak, a sötét
kanca rettegve hátrál.
-Semmi baj,
Szépségem, semmi baj,
más a világ, de itt van!,
a leszólt, szeles dombok
még itt vannak. Megdőlt a fű,
épp őszül a lámpavirág,
kikericsek szirma bújik a
földből, semmi baj,
mesélem én, mit látnál! –
Fél a szótól, a kezemtől,
kezemben az almától, de
jön velem a vízhez, ha
házam elé ülök, rengeteg
sörényével rám dől, arra
ébredek s alszom el, hogy
küszöbömnél botorkál,
hogy szálalja a füvet,
s fel, a nagy kék
röptetőre figyel.
–Repül valaki
ott fenn, sárga csőrét
kitátva újságolja.
Emlékszel
a fészkére!, tarkabarka,
nem túl igényes!
Emlékszel az új zab
örömére!, s hogy naponta
kél a nap!, a szivárványt, a
holdat se feledd!, az ég
fenséges sátrát elhasító
villámokat!, a többiek megrémült
tekintetét, kiszőkült sörényüket,
szélből villámló szirmokat,
szénafű szálakat, toklászokat,
égnek fordult gyökereket,
jégzápor színét s a halk esőét,
ahogy kéken ér a levendulásra,
nap körül delelő szárnyakat,
a vadmák lobbanását,
fáklyák vízszintes lángját újév hosszú
éjszakáján a hó fölött,
nyári kalapunkat és a kezünk
ügyében lévő dolgokat.
Magas küszöbünket, homályban
kuporgó kemencét, üstöt, katlant,
földbe fagyott favágó tőkét,
vermet…! S látni fogod a
világot. Bévül. –
Apánk ha hallaná!
Ki nem köszönt a sorsnak, mert „ki az?,
nem mutatta be senki”, „falnak hívják”, szokta volt
felelni anyánk, elvágván a
férfigőg fonalát, „ a többi már
nem fog ki rajtunk, listák,
receptek, varrónő jön,
s nem kapni tisztaselymet, a
szekfűmagvak sem akarnak
kikelni – egy így együtt,
egy kompetencia.
No de a világé…?!
–Ne feledd a világot el,
Szépsé…gem. –
Pelbárt kenyeres zsákkal,
nagy kosár tojással a faluból,
nyergéről rémült tyúkok, hátul is
zsák, kantár a nyeregkápán,
jó lesz kapaszkodni a
szélbe!, mi állandóbb e
dombok közt a szélnél?
S mi erősebb?
A sors, akit apánknak
sem mutatott be senki?
Hosszú nyerítés
odaátról, a sötét kanca
válaszol, levendulák
szirmát, lámpavirág
pihéit fújja szét a
vízről. Iszik.
–Nem lesz
belőle ló –
áll meg mögöttünk
Pelbárt.
Válaszoljak?
De a viráglámpák
épp repülnek,
ég, föld minden
ablaka tárva, minden
erősebb, mint a szó.
Fehér rókám
Lélekdobom,
szélben
forgolódó napom,
hová jutunk
el a havon,
hol adunk túl
a bánaton,
fehér rókám,
lélekdobom,
szélben
forgolódó napom,
ejéej,
még az álom
sem nyugalom,
amíg jár a
bánat-malom,
még az álom
sem nyugalom
ejéej,
fehér rókám,
lélekdobom,
szélben forgolódó napom,
hová jutunk
el a havon,
hogy adunk túl
a bánaton,
fehér rókám,
lélekdobom,
szélben forgolódó
napom,
ejéej,
szélben
forgolódó napom,
hóban
forgolódó napom,
hová jutunk
el a havon,
hol adunk túl
a bánaton,
szélben
forgolódó napom,
hóban
forgolódó napom,
ejéej,
kinek kell
bánatra bánat?,
túl ezüst-
pénzzel dobálnak,
kinek kell
bánatra bánat?,
ejéej,
fehér rókám,
lélekdobom,
hóban
forgolódó napom,
hová jutunk
el a havon,
hol adunk túl
a bánaton,
fehér rókám,
lélekdobom,
szélben forgolódó napom,
ejéej,
szélben
forgolódó napom,
hóban
forgolódó napom,
hová jutunk
el a havon,
hogy adunk túl
a bánaton,
szélben
forgolódó napom,
hóban
forgolódó napom?
csak a
szivárvány a
havon,
ejéej!
(Forrás: Szélörvények vonulnak. Kortárs kiadó, 2010.)
