Bekapta a sült csirke szárnyát, mindegyik őrlőfoga lyukas, egyetlen cuppantással leszopta a húst a csontról. Kettőt rágott rajta, lenyelte. Szuszogott, csámcsogott evés közben, a zsír végigfolyt az állán.

 

Elég gyakran megúszom csak azzal, hogy lemosom és átlakkozom a körmöm. Hétfőn, szerdán és pénteken vörös, ezeken a napokon dolgozom, és ahhoz jól áll. Nekem bevált. Van, aki az édességekre esküszik, de attól csak a fenekem nő, a motivációm nem. Ezért döntöttem a festékeknél. Harmincnégy babám volt, mind alvós baba. Arra mondják, hogy alvós, amelyiknek igazi a szeme, már úgy igazi, hogy színes, kék vagy barna, szemhéjas, szempillás. A szőkék tetszettek, a feketék nem nagyon. Fogtam a kedvencemet, és kék filctollal kifestettem a szemhéját meg a körmeit, mert anyám mindig azt mondta, egy nőről az első fontos információ a megjelenése, úgyhogy húzzam ki magam, királynőnek születni kell, és el ne felejtsem, szőkéknek a kék, feketéknek a piros áll a legjobban. Így lett minden szőke kék. Piros tollam nem volt, a feketék megúszták, de a többit tűzbe dobtam egyszer, régóta készültem már rá, mert annyira rondák lettek, a gumifejükbe szívódott kék festéktől, hogy nem volt kedvem már játszani velük. Milyen szerepet lehet kitalálni egy babának, ha csúnya? Egymás után tűzre hajítottam volna mindet, de nagyanyám kirohant a házból, hogy mi ez a kurva büdös, normális vagyok én? Elégetem a babákat?

 

Deszkavári királyfi, ez a címe annak a mesekönyvnek, amiből nagyapám olvasott. Nem emlékszem történetre, a képekre igen. Deszkavári királyfi feldarabolva, a nyitott könyv bal oldalán, a lábak meg a kezek négyfelé, mindegyikből csöpög a vér, olyan piros cseppek, amilyeneket óvodások is rajzolnak, ha vérről van szó. Szép, ahogy nagyapám szája mozog. A szélén fehérre gyűlik a nyál, két ajka között hajszálvékony nyálhíd köti össze a fentet a lenttel.

 

Egyszer annyi kolbászt ettem, hogy kihánytam mind. Csípte a torkom, ahogy visszaöklendeztem, pedig szép este volt. Vártuk az éjféli misét, az egész család. Kártyáztak, ittak, keresztapám énekelt, a pinának nincsen foga, mégis harap a pina. Haggyad má', Pista, bolond vagy, karácsony este!, inkább azt, hogy: pásztorok, pásztorok örvendezve, kontrázott nagyanyám torkaszakadtából, a többiek meg jókedvűen utána. Mindegy volt nekik, csak mondhassák. Anyám nem volt ott, mert a férje nem szerette az éjféli misét. A csirkeszárnyat, azt szerette. Meg libalábból kocsonyát. A dermedt lében az állat lábfeje, ujjai közt az úszóhártya, azt mondta az a legfinomabb.

 

Az első szerelmem három férfi volt. A jó, a rossz meg a szép, de inkább csak szép volt mind a három, nem tudtam dönteni. Szerencsére lázas lettem, tüdőgyulladás, egy okkal több, hogy hazamenjek, csak az a baj, velük lakom, hol is akkor az otthon? Nagyanyám két széket összetolt, azon aludt, én meg az ágyában, azt mondta, lázas vagyok, ne pattogjak, ő mondja meg, mi van, ez az ő otthona, húzzak az ágyba, reggel majd számolunk. Sokáig akarta megfejteni a titkot, mi baj lehet velem, miért nem vesz el senki. Nem szabad olyan válogatósnak lenni ám, mondta, mert úgy jársz, mint az egyszeri asszony, addig védekezett, amíg a végén nem támadták. Nem az a lényeg, hogy szép legyen, hanem, hogy rendes legyen. Minél csúnyább a férfi, annál hálásabb az ágyban. Később meg azt mondogatta, asszonynak az ura mellett a helye.

 

Megeszlek, te!, mondod. Te!, így mondod, én meg adnám a húsokat, hogy egyél, egyél még, finom, csak nem tehetem, mert nem az enyém. Szomorkodunk még kicsit ezen, de az éhség nagy úr. Ha majd elhagysz, én meg itt maradok, nem leszek más, mint csontjaitól megfosztott, összeesett, darab hús.

 

 

 

 

Szegénységi bizonyítvány, ha valaki unatkozik. Anyám mindig ezzel a szegénységi bizonyítvány szöveggel jött, idegesített nagyon, elképzeltem egy fekete borítású kiskönyvet, belül fehér papírlap, ráírva a nevem, kettőspont, és SZEGÉNYSÉGI BIZONYÍTVÁNY. Bőgtem, nagyanyám kirohant, gyere csillagom, majd én imádkozok a Szűzanyához, hogy ne unatkozzál. Állítólag, ő mondta, mármint nagyanyám, ha hosszú útra indulunk, mondjuk kocsival, akkor is a Szűzanyához kell imádkozni, terítse ránk oltalmazó palástját, hogy szerencsésen célba érjünk. És muszáj fülig betakarózni éjjel, mert ha nem, benyúl egy kéz az ablakon és letépi a fülem. Ő mondta. Nyáron takaró nélkül alszom. Egy kispárnát teszek a fülemre, hülyén nézhetek ki, egyszer majd megkérdezem, pucér női test, az arca sosem látszik, csak egy kispárna. Bár a férfiaknak az ilyesmi bejön, azt hiszem.

 

Mondd azt, hogy hi, a lovam! A szomszéd Antival akartam elhitetni, tizenkét évesen, hogy én már régóta cigizek, de azt mondta, csak akkor hiszi, ha beleszívok, és azt mondom, hi, a lovam. Nagy lebőgés, röhögött rajtam, pedig tényleg rosszul lettem, szédelegtem, fuldokoltam. Az első szál cigarettát igazából tizenhat évesen szívtam el, egy fiútól kaptam. Szilveszter volt, valami rongyrázós buli, megkért, menjek vele, elmentem, mert tudtam, vele aztán mindenki elmenne, de ő nem hív mást, velem akar odamenni. Vastagszájú, szőke fiú, aranykarkötővel a csuklóján. Azt mondta, van egy szeretője, aki nagyon jó az ágyban, a hányingerig kielégítik egymást nap, mint nap. Így mondta, a hányingerig, és, hogy engem csak azért választott, mert reprezentatív lány vagyok, velem akar megjelenni. Így mondta, reprezentatív. Kértem tőle egy szál cigit, erre vásárolt egy egész dobozzal, valami drága, mentolos szart. Otthagytam, hazamentem, meg akartam nézni a szótárban, mit jelent a reprezentatív, de elfelejtettem a szót, az egzaltált ugrott be helyette, azt néztem meg és végképp nem értettem, mit akart tőlem.

 

Ne cigizzek altatás előtt, mert, ha felébredek, hányni fogok, ő tudja, mert ő is bagós, és ez már a harmadik abortusza. Vékonyka roma lány, vagy nő, nem tudom a korát, mert szürke az arca és fénytelen a haja. Azt is mondta, ha sírok előtte, akkor sírva fogok ébredni, mert az altatás az olyan. Kiesik az a rész, amikor alszol, és pont ott folytatod, ahol abba hagytad, ha felébredsz. Nem cigiztem, nem sírtam, nem hánytam. Mondták, hazamehetek még ma, ha van, aki eljön értem, mert emelni nem lehet, a cuccaimat másnak kell vinni. Csak egy váltás ruha volt a szatyromban, azt otthagytam, majd a roma csaj elviszi, nem kellett cipekednem. Hazasétáltam.

 

Ezt neked loptam, mondta mosolyogva Misi, egy nyolcadikos fiú és a tanári asztalra tett két Marlborót. Nem tudom, miért kedvelt, biztos tetszettem neki. Ismerni nem ismert, én csak a kicsikkel foglalkozhattam, azt mondta az igazgatónő, túl fiatal vagyok, amíg nem végzem el a főiskolát, addig kizárólag az ovisokkal lehetek, a nagyobbak veszélyesek, nehéz eset mind. Előtte még nem fürdettem senkit, csak nagyanyámat néha, mikor hazamentem. Neki csontos volt a háta, beszappanoztam, simogattam, ült a széken, tűrte, így legalább tűrte, hogy simogatom. Az csendes mosdatás volt, ez ricsajos. Énekeltek, ordítoztak, nevettek, bőgtek a gyerekek, állandóan csinálniuk kellett valamit.

 

Öt szem Coderit és egy szem Eunoctin. Na, jó, az elején nekem elég lesz fél szem is a nyugtatóból, attól is szépen be fogok állni, mondta a szerelmem és a tenyerembe tette a bogyókat. A gyerekek az otthonban egymás mellkasára térdeltek, hogy az oxigénhiánytól valami jót érezzenek, keresték az eufóriát, de szerintem az nem az volt, a gyógyszerektől nekem sem az volt, inkább a szerelemtől. Azért, ha bevettem, én is fulladoztam, néha elfelejtettem levegőt venni.

 

Nagyapámnak tüdőtágulása volt. Tíz évig fuldokolt, mire meghalt. Néha kijött érte a mentő, egy hét kórház, oxigénmaszk, aztán haza. A padláson bújtunk el nagyanyám elől, ott bagóztunk ketten. A vén hülye, meg a csipszar, mondta egyszer nagyanyám, miközben a szőlőt metszette, azt hiszitek, nem tudom, hogy ott sunnyogtok a padláson? 

 

Coderitet csak receptre adtak a patikában, és csak indokolt esetben írták fel. Mondjam az orvosnak, nagyapámnak kell, ezt találta ki a szerelmem először. Én nem mondom, hogy a nagyapámnak kell, mert nem kell neki, neki már mindegy, de nekem nem. Akkor meg menjek be a gyógyszertárba a hamis receptekkel, azért én, mert ártatlan az arcom, ő majd vár a sarkon, senki se gondolná rólam, hogy drogozni akarok. Ez, mondjuk, igaz, én sem gondoltam. Egyszer sem volt orgazmusom, ha szeretkeztünk, szóvá is tette többször, hogy valami baj van velem, aztán végül azt mondta, ez nem baszás, hanem reszelés, úgyhogy helló.

 

Nagyanyám szerint a konyhájáról, meg a vécéjéről rögtön leszűrhető, hogy egy nő mennyire tiszta. Olyan legyen a vécéd, enni lehessen belőle. A férfi meg, mint a gyerek, nem tudja, mi jó neki, azt neked kell tudnod, ha hazaér rend fogadja, meleg étel, mert ha nem lakik jól, megy a szomszédba. Babáztam a cserépkályha mellett, vagy csak szoptam az ujjam, ő meg ezeket mondta. Azon gondolkodtam, nem akarok tanyán lakni majd, ha nagy leszek, hanem inkább lakótelepen, biztos legyen szomszédunk, nehogy az uram éhesen feküdjön le.

 

A Gyiviből hozták. Így hívták régen, most nem tudom, hogy hívják, itt gyűjtik a gyerekeket, akiket szociális okokból elvettek a szüleiktől. Vagy csak egyszerűen nincsenek szüleik. Eldöntik a szakemberek, ki melyik nevelőotthonba kerüljön. Általában a testvéreket egy helyre viszik, csak akkor nem, ha nem tudják, ki kinek a testvére. Négyéves kisfiú, még nem beszél, ha ideges, akkor a falhoz áll, mamma, mamma, skandálja, verdesi a fejét a falba. Nem nagyon, csak egy kicsit, azt mondták, hagyjam ilyenkor, hadd nyugodjon meg, nem vészes. Kidobta az anyja kétéves korában a másodikról, ez csak pletyka, ne hallgassak rá, nem dolgom sajnálkozni, nagy hibát követek el, ha érzelgősködök. Összebarátkoztam vele, szombatonként elvittem fagyizni. Beszélni ugyan nem beszélt, de tudta, szombaton akkor is bemegyek érte, ha nem vagyok műszakban. Várt a folyosón, egy kisszéken ülve. Nyár végén már nem mentem vissza dolgozni, betelefonáltam, sajnálták, én nem nagyon és kész. Nem köszöntem el.

 

Nagyapám tíz évig haldoklott, nagyanyám csak egy hétig. Mind a kettő megvárt. Megvárják az embert, hogy elköszönhessenek. Apám is elköszönt, azt mondta, szia, akkor hétfőn várunk, de ő nem úgy gondolta. Nem tudta, hogy vasárnap meghal. Egyszer, valahol, valami túszejtő akcióban a fegyveresek tornaterembe gyűjtöttek egy rakás gyereket, meg a szüleiket, jó sok volt belőlük, mert ez pont az évnyitó napján történt, szeptember 4-én. Ültek a földön ünneplő ruhában, fegyveres, maszkos emberek társaságában és várták, hogy mi legyen. Aztán jöttek másik maszkos fegyveresek megmenteni őket. Nem nagyon sikerült, jó sok gyerek odalett. 187 deszkavári királyfi.

 

Ez a harmadik év. Egy. Kettő. Három. Most már sor. 

Jön majd a negyedik, aztán, gondolom a többi, állítólag az ilyesmi nem múlik el. Függönymosás, ablakpucolás, ünnepi készülődés, évente egyszer, nagypénteken, mindig ugyanúgy, hogy tudom, holnapután jön az a nap, amikor meghalt apám. 

 

A húsvéti tojás nem olyan, mint a hétköznapi, sokkal finomabb, apám szerint a tyúkok ilyenkor másmilyent tojnak, még meleg, amikor kiveszem a fészekből, én vehettem ki, nagydolog ez egy óvodásnak. Nem tört el egy sem, ügyes vagyok, kergetem szét a sok rémült állatot, nagy jajveszékelés a baromfiudvaron, elvenni más gyerekét, az nem bűn? Kinevet, ne izguljak, a tojás nem gyerek és ezek a tyúkok mindennap tojnak, lesz még nekik sok-sok, másik.

 

Nyolcévesen lett a jobb kézfejemen egy forradás, L-alakú, nem múlik el soha, ott marad.

9, 10, 11, 12, 13, 14, 15, 16, 17, 18, 19, 20, 21, 22, 23, 24, 25, 26, 27, 28, 29, 30, (nem, ez harminc inkább, mert felhívott a szülinapomon, aztán mégsem jött össze a találkozó). 31, 32, 33, 34. Számolom az éveket, ennyi a mulasztás, csak a legnagyobbakat teszem szóvá, 8-tól 34-ig majdnem mind szám.

 

Százágra süt a nap, a vasárnap a miénk, sétálunk, fagyizunk, kitépem a kezemet az övéből, kapjál el, ha tudsz! Rohanok előre a ház felé, már csak egy sarok és otthon leszünk, fut utánam, szaladj, mert elkaplak, de nem kap el, elesek a sarkon, megbotlottam, odalett a szép fehér harisnyám, kiszakadt a térdemen, a földből kiállt egy vasdarab, ki ültet el ilyesmit? Elrántanám a kezem, beleakad a vasba, tépi a bőrt, a húst, ott a nyers húsom, még szerencse, hogy ömlik a vér, így nem látszik annyira. Ölbe vesz, most nem fáj semmi, úgy érzem.

 

Biztos bementünk az ügyeletre, összevarrták a sebet, közben simogatta a hajamat, nyugodj meg, csillagom, mindjárt vége, aztán hazavitt anyámhoz, gondolom így volt. Így kellett lennie. Pedig azt terveztem, vasárnap nála alszom és húsvéthétfőn is ott leszek.

 

Most majd kitesz magáért. Lehet, hogy locsolóverset is mond, a huszonhat év mégiscsak huszonhat év, elég nagy kihagyás. Elképzelem, megissza a reggeli méregerős kávéját, aztán tesz-vesz, húzza az időt, zavarban van, hogy fel kell hívnia, mit mondjon, mit lehet mondani ennyi év után, főleg telefonba. Hány találkozás tölthet be huszonhat elmulasztott évet? Ezt biztos nem kérdezi, ilyesmit nem kérdez az ember, rossz mondat, később kihúzom, vagy máshová teszem. Nincs is zavarban. Megissza a reggeli méregerős kávéját, aztán tesz-vesz, egyszer csak eszébe jutok, rám gondol, és az unokáira, tudja a telefonszámom, felhív, megbeszéljük. Vesz sütit a gyerekeknek, és csak miattam kölni helyett parfümöt, mert egy ilyen lányt, mint én, parfümmel illik meglocsolni szerinte. Hétfőn találkozunk, úgy tervezi.