.jpg)
Eva Menasse Vienna című családregénye 2009-ben, Bocsánatos főbűnök című elbeszéléskötete pedig 2010-ben jelent meg az Ab Ovo Kiadónál. Az osztrák írónő a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál vendége volt. Az eseményen Németh Ványi Klári járt.
Menasse felolvasása élmény, még akkor is, ha nem értünk eléggé németül. Élvezettel olvas, gesztikulál és megnevetteti a hallgatóságot.
Bíró Kriszta, az Örkény István színművésze az írónő magyar hangja, szövegeiről is ő faggatja Menasset. A beszélgetés elején leszögezi: senki ne várjon tőle irodalomkritikusi mélységeket és egyéb szakmabeli okoskodásokat, hiszen ő nem író, és nem irodalomtörténész. Az olvasás szeretete és a kíváncsiság vezérli, mert lelkes olvasó.
Bíró kíváncsisága az írónő családnevének etimológiájára is kiterjed. Azt mondja,nagyon megragadta Menasse családneve; hamarabb gondolhatnánk mediterrán névnek, mint osztráknak. „A nevem eredete nagyon egyszerű – válaszol Menasse. A Genezis könyvéből ismert lehet. Izrael tizenkét törzsének egyike Menasse volt. Ősi, héber név.”
Később Bíró Kriszta egy kis verbális labdarúgásra invitálta az írónőt, annak futballrajongó édesapja kapcsán. A színésznő anyai nagyapjára hivatkozott, aki imádta a focit:feleségével és lányával együtt, kis sámlin ülve számtalan mérkőzést izgultak végig. Menasseban nem teng túl a futballista vér. A focivébéket megnézi, de ennyiben ki is merül érdeklődése a sportág iránt. Kislánykorában, hogy imponáljon apukájának, lila fehér sállal a nyakában szurkolt az Ausztria Wien csapatának, mondja. Azt azonban elárulta, hogy édesapja fektéből is egy méteres magasságba tudott ugrani, amikor gólt lőttek.
2007-ben, az Elsőkönyvesek Fesztiválján Menasse Vienna című családregénye kapcsán arról beszélt Magyarországon, hogy családja sosem mesélt neki családtörténeteket, így annak ő kezdett utána járni. Ám nem olyan válaszokat kapott, amilyenre számított. Bíró Kriszta most ezt eleveníti fel: tulajdonképpen mire számított hát?
„Volt arról elképzelésem, hogy milyen a családom – válaszolja Menasse −, milyennek látom őket, mégis egy fekete lyuk tátongott előttem. Nem voltak részletes, pontos adataim arról, hogy mi történt velük a háború alatt, a zsidóüldözés alatt. A médiából és filmekből értesültem a vészkorszakról, ahogyan az egész generációm. Mindnyájan így szereztünk tudást erről az időszakról. A családomtól is kevés információt kaptam, pedig engem az ő életük érdekelt igazán. Élményeik, történeteik. Az édesapám nyolc éves volt, mikor Angliába, Stopsley-be került nevelőszülőkhöz. A háború alatt nem kapott hírt szüleiről, azt gondolta, hogy meghaltak. Tizenhét éves korában kapta az első levelet otthonról. Pont ez az időszak, nyolctól tizenhét éves korig fontos életkor, ilyenkor alakulnak ki az emlékek. Az apám ezeket az éveket nevelőszülőknél töltötte. Szerettem volna, ha elmeséli nekem ezt az időszakát, ha úgy beszél velem erről, mint egy pszichoterapeutával, de hát az emberek nem beszélnek úgy a lányukkal, mint egy pszichoterapeutával. A nagybátyám egyszer megmutatta a háborús iratait, személyigazolványát, okmányait, mindazokat az iratokat, amikkel Angliába ment. Ezek azonban nem segítettek a regény megírásában. Adatok maradtak. Nem volt meg a hangulat, hiányoztak a viccek, amik az íráshoz szükségesek. Később kritikusok a szememre vetették, hogy mit csináltam. Mi ez most? Családregény vagy fikció? Hiteles adatokat tartalmaz?”
Menasse soha nem akart regényt írni. Egy barátja Bécsben egyszer fogadott is vele abban, hogy ő is, akárcsak a féltestvére (Robert Menasse, a kortárs osztrák irodalom egyik legfontosabb szereplője), írni fog.„Egy rekesz pezsgőben fogadtunk, amit a mai napig nem fizettem ki neki, mert nagyon drága pezsgő volt. Mindig a bátyám árnyékában éltem, az általános iskolától kezdve egészen az egyetemig. Tudtam, ha írói pályára lépek, ott is csak a kishúg maradnék. Viszont nagyon szerettem írni, ezért az egyetlen pálya, ami adódott, az újságírás volt. A biográfia érdekelt, a családom biográfiája, és szerettem volna többet tudni arról, hogy az édesapám kilenc éven keresztül hogyan nevelkedett Angliában, hogy a nagybátyám Burmában hogyan küzdött, miért küzdött, hogy az idősebb nővérük miben halt meg Kanadában, de senki sem tudta ezeket nekem pontosan elmesélni. Interjúkat néztem meg, archívumokban voltam, de a részleteket homály borította. Nagyon sokat kutattam, és jelentős mennyiségű információhoz jutottam ezt az időszakot illetően. Sok helyről tudtam meg részleteket, anekdotákat, mindezeket az ismereteket beépítettem a könyvbe. Ebből a hatalmas anyagból, ami tulajdonképpen egy anekdotákból, személyes élményekből, történetekből, adatokból, fikcióból, összegyúrt hibrid volt, született meg a regény. A regény volt az egyetlen forma, amiben ez a massza alakot ölthetett. 15 év újságírás után ez a fajta írás felszabadított. Elkezdtem élvezni, hogy eltérek a tényektől, adatoktól, és helyettük fikciót építek. A végén már nem is akartam visszatérni az újságíráshoz.”
Nem is tért vissza; helyette megírta elbeszéléskötetét. A Bocsánatos főbűnök nemcsak címében, tartalmában is bővelkedik a paradoxonokban. A katolikus teológia szerint a főbűnök,a kevélység, a fösvénység, a bujaság, az irigység, a torkosság, a harag, a restség, önmagukban talán nem mindig nagy bűnök, de sok súlyos bűnnek forrásává, "fejévé" lehetnek. Ezekkel a lehetőségekkel játszik Menasse is. Az írónő kötete „bűneire” Günter Grasstól kapott feloldozást. Három éve felolvasott Grassnak a készülő szövegekből, mire az író megjegyezte: „ezek megbocsátható bűnök”. Így került a címbe a "bocsánatos" szó, Menasse ugyanis eredetileg csak a Főbűnök címet szánta könyvének.
Eva Menasse
Vienna
(részlet)
Eredet
Apám hirtelen született. Ő és egy bunda estek áldozatául anyja bridzsszenvedélyének, aki, bár a fájások már megindultak, még feltétlenül végig akarta játszani a partit. Nagyanyám egyetlen drámai alkalom kivételével élete minden partiját végigjátszotta, mert képtelenség volt a partit a közepén félbehagyni. Ezért késte le majdnem apám születését kártyázás közben. Vagy inkább: ezért jött apám kis híján egy zöld filcbevonatú kártyaasztal alatt a világra, ami egyáltalán nem is illett volna rosszul jelleméhez és életútjához.
Az egyetlen dolog, ami nagyanyámnak örömet okozott az életben, a bridzs volt. Ott ült, mint szinte mindennap azóta, hogy hozzáment nagyapámhoz, és egy kis morva faluból Bécsbe költözött, a Café Bauernfeindben az ismerőseivel, és játszott. Ezzel a módszerrel próbált kijönni a világgal, amely ritkán volt kedvére való. Ügyet sem vetett rá, lement a kávéházba, és bridzselt.
Aznap, amikor apám született, elhúzódott a parti. Rendeltek még kávét. A fájások nem tűntek erősebbnek, és ezzel nagyanyám bridzspartnernői amúgy sem törődtek. Az elszámolásnál kirobbant a szertartásos vita a játékosok között. Egyikük soha nem fizette ki azonnal a kártyaadósságát, hanem mindig haladékot kért, és ezzel zavart keltett. Pedig csak néhány fillérről volt szó. Valamelyiküknek néha sikerült talán egy schillinget nyernie, de azt másnap úgyis elvesztette. Egészében véve nem létezett jelentős nyeremény. Mégis civakodtak, és szemrehányásokat tettek egymásnak. Ketten közülük nem tudtak valami jól számolni, a másik kettő, egyikük nagyanyám, rosszul látott, de ezt nem ismerték el.
Aki az elszámolást szokta vezetni, azok közül való volt, akik nem tudtak számolni. Gyakran összetévesztette az oszlopokat, hogy figyelmetlenségből vagy becstelenség-ből-e, ma már senki sem tudja. Mert egyre-másra a saját kárára is tévedett. Ráadásul apró betűkkel, cikornyásan írt, főleg, ami a számokat illeti.
A harmadik, aki mindig hitelt kért, csak az előző előtti napról maradt tartozását volt hajlandó kifizetni. Előző nap is vesztett, de többet. A legtöbbet pedig aznap vesztette, amikor esedékes volt apám születése. Viszont ezt akarta a legkevésbé kifizetni. A negyedikről nem tudok semmit.
A Bauernfeind fizetőpincére sokáig nem jött. Városszerte ismert szépfiú volt, és a hölgyek, nagyanyám kivételével, általában gyerekesen kacérkodtak vele. Nagyanyám sohasem kacérkodott. Valami már korán megfagyott benne, sápadt, vörösesszőke szépség volt, aki a világ felé csupán ironikus szigort mutatott. Csak otthon tombolt. Mesés mellei voltak. A Bauernfeind fizetőpincére ki vételesen bánt vele. Legalább tíz évvel fiatalabb volt nagyanyámnál, és bár a bridzspartnernők szívesen képzelték el őket együtt, erről hangosan a világért sem beszéltek volna, még titokban sem, egymás között. Pedig a Bauernfeind fizetőpincére valószínűleg csak nagyanyám megközelíthetet-lenségét tisztelte, aki viszont igazából talán soha nem vette őt észre. Apám születésének napján is csak annyit jegyzett meg bosszankodva, hogy nem jön. A hölgyek kotorásztak a bukszájukban, és fészkelődtek a plüsspadokon. Nagyanyám ideges lett. Sötétedett, a fájások pedig erősödtek.
A nagybátyám, aki akkor hétéves volt, arra ébredt, hogy felgyújtották a villanyt. Egy keskeny kanapén aludt, amely szülei hitvesi ágyánál állt lábtól keresztben. Azért ébredt fel, mert hirtelen világos lett, és mert az anyja ordított. Ott feküdt a bundájában, egy fekete perzsabundában, keresztben a hitvesi ágyon. Nagyapám is ordított, de az ajtóból. Ezenkívül ordított az apám, aki, mint később mesélni szokták, egyszerűen kicsusszant, és tönkretette a bundát.
(Sarankó Márta fordítása)
Eva Menasse: Vienna - család ellen nincs orvosság. Ab Ovo, Budapest, 2009.
