Susan Wicklund golyóálló mellényben és lőfegyverrel indul munkába. Nem katona, nem is biztonsági őr, hanem orvos. Nőorvos, aki 20 éve elszántan küzd azért, hogy az abortusz legális legyen/maradjon, hogy a nők emberi körülmények között feküdhessenek a vizsgálóasztalra, és ne haljanak meg vagy szenvedjenek maradandó károsodást az illegális műtéttől. Amerikában, a szabadság földjén sok minden van, ami tabunak számít. Például az abortusz.
Guardian-sorozatunk újabb darabja.
A pro-life és pro-choice mozgalmak – előbbi az abortusz ellen szavaz, és azt mondja, az emberi élet a fogantatással kezdődik, míg utóbbi az anya döntéshez, és adott esetben az abortuszhoz való jogát hangsúlyozza − közötti vita évtizedek óta nem csitul. Illetve, a kérdés éppen hogy árnyaltabb. Susan Wicklund könyvének címe is arról beszél, hogy az abortusz olyasmi, amiről Amerikában nem beszélnek, ami szégyellnivaló, vagy éppen bűn. A statisztikák szerint ugyanakkor az amerikai nők 40(!) százaléka esik át legalább egy művi vetélésen élete során. Ez azt jelenti, hogy gyakorlatilag mindenkinek van olyan rokona, ismerőse, akinek abortusza volt. Ennek ellenére az utóbbi időben rendkívüli módon felerősödtek az abortusz betiltását követelő hangok, az erőszakos cselekedetek, sőt, már nem egyedi eset az emberölés sem. Legutóbb 2009-ben öltek meg egy abortuszokat végző orvost, George Tillert. Tiller a Kansas-beli Wichitában működő női klinika vezetője volt, s egész életét végigkísérte a pro-life aktivisták fenyegetése és dühe, mígnem egyikük egy vasárnapi istentisztelet közben végzett az orvossal. 1993-ban David Gunnt ölték meg Floridában – Susan Wicklund akkor jött rá, hogy jobb, ha komolyan veszi a fenyegetéseket, és golyóálló mellényt visel.
2000-2005 között az abortuszklinikák száma Amerikában nagy mértékben csökkent; Wicklund azt mondja, az orvostanhallgatók között is nehéz olyat találni, aki – még ha fontosnak is érezné ezt a munkát – szívesen kitenné magát és családját a zaklatásoknak. Az abortuszok száma nem csökken, a nők kb. egyharmadát érinti. Ennek ellenére a megyék 87%-ában nincs abortuszklinika , és egyre kevesebb az orvos, aki el tudja végezni a beavatkozást, holott elvileg az ilyen jellegű műtétek rutinműtétnek számítanak a kórházakban. Az abortuszt (még) végző orvosok így az országot járják, a páciensek pedig sokszor több ezer mérföldet utaznak azért, hogy hozzájussanak az ellátáshoz.
Susan Wicklung szerint ennek az abszurd helyzetnek a hátterében az áll, hogy az érintettek hallgatnak, el vannak hallgattatva. A republikánus kormányzat dollármilliókat költött az abortuszellenes kampányra az utóbbi évtizedekben, s ennek meg is lett az eredménye. Nem csak az, hogy a kiabálók hangosabban és agresszívebbek – mindennaposak a klinika épülete előtt az atrocitások, és Wicklund szerint a propaganda hatására ezeket egyre jobban tolerálják a hatóságok is − ,hanem az is, hogy azok, akik beszélhetnének, még mélyebben hallgatnak. A propaganda igyekszik elhitetni a nőkkel, hogy a terhességmegszakítás morálisan nem képviselhető, s ha ezt választják, gyilkosság mellett döntenek. Wicklund azt mondja, nincs valódi önkéntes csoport, amely kiállna az abortuszért, úgy, ahogy azt a pro-life aktivisták teszik ennek ellenében. Nincs összefogás; aki beszélhetne, nem beszél, gyakorlatilag egy 2%-os tömeg tartja nyomás alatt a maradék 98%-ot. Az abortusz Amerikában még mindig tabu; Európában pl. sokkal szabadabban lehet erről beszélni, gondolkodni. „(A tiltakozók) nagyon hatékonyan dolgoznak – mondja a doktornő. – (…) az abortuszt választó nők erkölcsös, jó emberek. Egy kicsi, de hatalommal bíró csoport azonban elhallgatatja őket. Nekünk, orvosoknak is vállalnunk kell a felelősséget. Évek óta azt mondogatjuk a nőknek, nem vagy rossz, ez erkölcsös döntés, nem kell szégyenkezned. Így is gondoljuk persze, de ugyanakkor azt is mondjuk nekik, » megtartjuk a titkodat.« Nem beszélünk eleget arról, hány abortuszt végzünk. Mindőnknek a valóságról kellene beszélnie. Csaknem mindenki, férjek, partnerek, fiúk, lányok és anyák érintettek az abortuszban. 98 %-uk azt mondaná, az abortusz pozitív, életmentő dolog. Miért hagyjuk, hogy a maradék néhány százalék mondja meg, mit gondoljunk, és mit tegyünk?”
„… megvilágító a tény, hogy az abortuszon áteső nők iskolázottság szempontjából bármelyik csoportból származhatnak, teljesen eltérő jövedelemmel rendelkezhetnek, és a kamaszkortól a menopauza idejéig bármelyik korcsoport tagjai lehetnek. Katolikusok, zsidók, protestánsok vagy buddhisták, agnosztikusok vagy ateisták. És a valóság úgy néz ki, hogy ők bizony a testvéreink, nagynénjeink, nagyanyáink, zenetanáraink vagy szomszédaink, legjobb barátnőink” – írja Wicklund könyvében.
Azt hittem, ott majd megcsinálják az abortuszt… Úgy néztek ki, mintha orvosok meg nővérek lennének, abban a fehér köpenyben. Azt mondták, csinálunk egy terhességi tesztet, aztán bezártak egy szobába két órára. A szobában volt egy tévé, ami egy szörnyű videofilmet játszott le. Nem tudtam kimenni onnan… Aztán azt mondták, a tesztem pozitív, és elkezdtek olyanokat mondani, hogy jó eséllyel elvérezhetek az abortuszon…Hogy át kéne gondolnom, és megtartanom a kicsit. Hogy ezt majd egész életemben bánni fogom.
Az osztályon azt is elmondták a fiatal nőnek, hogy „talán soha többé nem lehet gyereke az abortusz után”, és hogy dr. Wicklund „nem is igazi orvos”, és hogy az abortuszklinikán a betegek még AIDS-szel is megfertőződhetnek.
Obama elnök nyilatkozata, melyben azt mondta, ha két lánya „hibát követne” el, nem szeretné, hogy egy nem kívánt gyermek legyen a büntetésük, sokaknál kiverte a biztosítékot*. Wicklund is azt mondja, fél, hogy a Rose kontra Wade törvény egyszer csak nem lesz érvényes. „Egyre polarizáltabb ez a kérdés. A republikánusok egyre keményebben követelik, hogy törvényesen tiltsuk meg az abortuszt, és a demokraták is csak olyanokat mondanak, hogy »az abortuszt meg kell próbálni a lehető legritkább esetté tenni.« De nem ritka eset! Az országban élő nők 40 %-ról van szó. És legelőször ezt kellene tudatosítani.
Amikor Susan Wicklundot arról kérdezték, mégis, miért vállalja a harcot (volt olyan aktivista, aki több mint 60 fenyegető levelet írt neki, részletezve, hogyan fogja megölni; a lányát többször érte atrocitás az iskolában édesanyja miatt), azt válaszolta, számára legnagyobb motivációt az jelenti, hogy tudja, hányan haltak/halnak meg ott, ahol az abortusz nem engedélyezett, az illegális műtétek következtében. „Az illegalitástól nem lesz kevesebb az abortusz” – mondja.
Susan Wicklund fiatalon maga is átesett egy abortuszon. Az akkori méltatlan, kegyetlen bánásmód ösztönözte arra, hogy medikaként ezt a területet válassza, és harcoljon azért, hogy a nők szabadon dönthessenek, és méltó bánásmódban részesüljenek, ha terhességmegszakításra kényszerülnek.
Az abortusz mindig kényszer. Senki sem örül annak, ha nem várhat örömmel, nem szülhet meg örömmel egy gyereket – és nem nehéz bemagyarázni egy ilyen helyzetben lévő nőnek azt, hogy bűnt követ el. Egy egész társadalom bűnét rámérni a terhes nőre − ez azonban valódi bűn.
(A téma iránt érdeklődők ne mulasszák el Mike Leigh Vera Drake című filmjét, Imelda Stauntonnal a főszerepben. Igaz, ez angol. De majdnem mindegy.)
*A teljes nyilatkozat így hangzott: "Amikor konkrétan a HIV-vírusról vagy az AIDS-ről van szó, a legfontosabb, hogy az iskolában szó legyen a megelőzésről, amelyben (…) beszélni kell arról, hogy a szex az nem valami alkalmi dolog. Beszélni kell a fogamzásgátlásról is – nézzék, nekem két lányom van, 9 és 6 évesek. Először is mindent meg fogok tanítani nekik az értékekről és az erkölcsről. De ha hibát követnek el, nem akarnám, hogy egy gyerek legyen a büntetésük. Nem akarnám, hogy 16 évesen nemibetegek legyenek. Hát ezért kell felvilágosítani őket.”
1.1987 óta 142812 gyerektől tagadták meg törvényesen az életet. Válaszd az életet, amit te és a gyereked élhettek.
2. Az én lelkem. Az én testem. Az én döntésem.
3. A krízishelyzetben lévő terhesek számára a megoldás a krízis felszámolása, és nem a gyereké.
4. Ha megfosztasz a szaporodáshoz való jogomtól, hát én is megfosztalak téged a tiédtől!
Az idézetek forrása: www.salon.com/life/feature/2008/01/22/abortion_doctor
Susan Wicklund: This Common Secret. My Journey as an Abortion Doctor. Wiklund, Kesselheim, 2009.
