A fiatal angol lányt két dolog érdekelte szenvedélyesen: az állatok, és Afrika. Mindez egy olyan korban és környezetben (ötvenes évek, angol középosztálybeli család), ahol a lányok maximum titkárnőképzőről álmodozhattak – ezt egyébként ő is elvégezte. Majd Afrikába utazott, ahol előbb pincérnőként dolgozott, később megismerkedett Louis Leakeyvel, aki akkoriban már javában dolgozott azon, hogy bebizonyítsa, az emberi faj nem Ázsiából származik, ahogy korábban gondolták, hanem Afrikából. A „Leakey angyalai”-ként is emlegetett három nő, Jane Goodall, Diane Fossey és Birute Galdikas munkája nélkül a tudományos kutatás ma nem tarthatna ott, ahol tart.
Jane Goodall 1934. április 3-án született Londonban. Kedves történet, hogy a kis Jane második születésnapjára apjától egy élethű játékcsimpánzt kapott, melyet nagy becsben tartott, s amely állítólag még ma is ott ül a lakásában. (A családi barátok egyébként figyelmeztették a szülőket, hogy a gyereknek rémálmai lesznek az ilyen játéktól. Hát, ez nem jött be.) Egyéb fontos hatásként a következőket említi: „Az állatok iránt érzett szeretetemet A Dolittle-könyvekből hoztam, az Afrikáért való rajongásomat pedig a Tarzan-regényekből. Emlékszem, amikor anyám elvitt az első Tarzan-filmre, amelyben Johnny Weismuller szerepelt, én pedig sírásban törtem ki. Egyáltalán nem olyan volt, mint ahogy képzeltem.”
A fiatal Jane teljes autodidaktaként kezdett a tudományos munkába. Amikor Nairobiban megismerkedett Leakeyvel, az éppen munkatársakat toborzott, akik segítenének neki az emberszabásúak viselkedésének megfigyelésében. Leakey az Olduvai-szakadéknál végzett kutatásokat az 50-es években (annak ellenére, hogy az angol professzorok erősen megpróbálták lebeszélni erről, egyáltalán nem állt ugyanis érdekükben az, hogy megdőljenek az akkor érvényes tudományos álláspontok), s úgy gondolta, a jelenleg élő emberszabásúak szociális életének tanulmányozása sokban segítene felrajzolni azt, hogyan éltek őseink. A fiatal nő nagy hatást tett rá, s annak ellenére, hogy második házasságában élt, s több gyereke volt már, szerelmével ostromolta Jane-t, aki elismerte ugyan főnöke szellemi kvalitásait, de a szerelméből inkább nem kért. Végül sikerült túltenni magukat ezen a nehézségen, s jó munkakapcsolatban tudtak maradni. Leakey szerződtette Goodallt, aki csimpánzokat, Fosseyt, aki Ruandában gorillákat, valamit Galdikast, aki Borneón orángutánokat figyelt meg. Közülük legnagyobb hírnévre később talán Fossey tett szert, s ez nem kevéssé köszönhető Sigourney Weaver remek alakításának a Gorillák a ködben című filmben. Goodall így emlékszik vissza Fosseyra: „Diane olyan volt, mint egy tragikus hős. Nagyon-nagyon magas volt, szoborszerű, és iszonyúan szeretett volna férjhez menni. Állandóan azt kérdezgette mindenkitől, »nem ismer véletlenül egy férfit, aki kétméteres, és szereti a gorillákat?« Kicsit rosszul is esett neki, amikor én férjhez mentem, aztán Birute is, ő pedig nem. És nem tudott diplomatikus lenni. Az orvvadászokat üldözte, és olyasmiket csinált, amihez nekem soha nem lett volna bátorságom. Néha nagyon hülye tudott lenni. De neki köszönhető, hogy az emberek felfigyeltek a gorillákra.” Fossey tragikus sorsához képest Goodall viszonylag békében dolgozhatott, bár furcsaságok persze az ő életében is adódtak. A Tanganyika-tó partjára, ahol megfigyeléseit végezte, anyjával érkezett. „A helyi hatóságok hajthatatlanok voltak, azt mondták, egy fiatal angol lány nem élhet ott a pusztaságban európai kísérő nélkül.”
Jane lépésről lépésre, napról napra közelített a csimpánzokhoz, mígnem azok elfogadták, s szinte teljes testközelségből figyelhette az állatokat. Az angol tudósok között nemtetszést váltott ki, hogy csimpánzait egytől-egyig elnevezte. Egyik nap a David Greybeard (Szürkeszakállú Dávid) nevű egyedet figyelve forradalmi felfedezést tett: a csimpánzok eszközhasználó lények. Sétája közben figyelte meg Davidet,amint az botra szúrt fészekkel „kanalazza” a termeszeket. „Most vagy újra kell definiálnunk az ember és a szerszám fogalmát – írta neki tréfálkozva a felfedezésére reagáló Leakey −, vagy el kell fogadnunk, hogy a csimpánzok emberi lények.”
A majmok elnevezése fontos lépés volt a felé a megközelítés felé, amit Goodall egy idő után természetesnek tartott, nevezetesen, hogy az állatoknak személyisége van. Ma már azon sem csodálkozunk, ha kutyapszichológusokról olvasunk, a ’60-as években azonban nem volt divat az antropomorfizmus a természettudományban. Goodall ’62-ben kezdte el Cambridge-ben a doktori fokozat megszerzését – nem mintha egy pillanatra is kedve lett volna feladni Afrikát, és beülni egy egyetemi székbe, hogy a négy fal között cikkeket írjon. Inkább Leakey ösztönzésére szerezte meg a PhD-fokozatot, ahogy ma mondjuk, az etológia területén. „Tiltakoztak az ellen, hogy néven nevezem a megfigyelt alanyokat, és hogy azt mondom, személyiségük van, gondolataik és érzéseik – emlékszik vissza Goodall. – De én nem törődtem ezzel. (…) Az ember nem élhet együtt úgy egy kutyával, − s én éltem eggyel Burnemouthban − ,vagy egy macskával akár, hogy ne tudná pontosan, hogy személyisége van, gondolatai, érzései. Ezt mindenki tudja, és azt hiszem, azok a tudósok is pontosan tudták, mert nem tudták az ellenkezőjét bizonyítani, csak nem voltak hajlandóak erről beszélni. Én viszont beszéltem erről. Bizonyos szempontból Rusty, a kutyám bátorított rá, hogy kimondjam a meggyőződéseimet.”
Goodall 1964-ben feleségül ment Hugo van Lawick természetfotóshoz, három évvel később pedig megszületett a fiuk, Hugo. Goodall azt mondja, anyaként is sokat tanult a csimpánzoktól: „A csimpánzanya türelmes, óvó, de nem túlságosan az. Ez nagyon fontos. Toleráns, de képes fegyelmet tartani. Szeretetteljes. Játékos. A legfontosabb pedig, hogy támogató. Ha a gyereke harcba keveredik akár egy magasabb rangú egyeddel is, azonnal a segítségére siet.” Goodall kora gyermeknevelési szakkönyveivel is szembeszállt, amikor azt mondta, a síró csecsemőt igenis fel kell venni, a bajba jutott utódot megvédeni, és azonnal a segítségére sietni.
Goodall ezen kívül azt is megfigyelte, hogy a csimpánzok ugyanúgy megölelik és megcsókolják egymást, mint az emberek. Megfigyelhető a kamaszkor, és az anya-gyerek viszony ugyanolyan szeretetteljes, mint (ideális esetben) az embernél. De hogy véget vessünk annak a képzetnek, hogy a majmok mind édes és kedves
állatok, és csak az ember torzult el annyira az idők során, hogy saját fajára támadjon, meg kell említenünk Goodall másik fontos felismerését is, nevezetesen, hogy a csimpánzok tudnak még valamit, amit addig csak az emberről képzeltünk: képesek klikkesedni, fondorlatoskodni, , mondhatni, „politizálni” azért, hogy elérjék céljukat, és képesek egymással harcba is szállni, területszerző háborút vívni úgy, hogy azt már a népirtás szóval jellemezhetnénk. Ez utóbbi nagyon megdöbbentő élmény volt Jane számára:„Szélsőségesen brutálisan támadtak egymásra az egyes csoportok. A hímek ütötték-vágták az áldozatokat, és hagyták elvérezni őket. Olyan dolgokat csináltak a társaikkal, amiket egy közösségen belül soha nem tennének, de megteszik akkor, ha épp egy zsákmányállatot akarnak elejteni. (…) Ez a háború katasztrofális volt. Nemcsak a csimpánzoknak, nekem is. Azt hittem, a csimpánzok olyanok, mint mi, csak kedvesebbek. Nagyon megrázó volt látni, mit művelnek egymással.”
Jane Goodall a mai napig aktívan dolgozik. 1977-ben létrehozta a Jane Goodall Intézetet, melynek ma már magyar szervezete is van. 2008-ban Goodall Budapesten is tartott előadást, több könyve magyarul is megjelent; a legutóbbi, A remény gyümölcsei arra próbál megoldási javaslatokat nyújtani, hogyan táplálkozzunk úgy, hogy elkerüljük az ökokatasztrófát. Ez persze már a csapból is folyik. Nem mindegy azonban, kitől, hogyan hallunk róla. Én, amióta elolvastam a könyvét, nem iszom palackozott vizet. Vettem egy vízszűrő kancsót.
Magyari Andrea
