"Fázott a nő, egy karcsú gyertya égettméhében, leült, túl közel a lánghoz,
hallgattam, kiszedtem a tölteléket
és vettem inkább krumplit a tojáshoz,
koccintottunk, mézédes volt a pezsgő,
kilenc értő száj tárgyalta a kertet,
legyenek fák, de fű is elegendő,
egy hely ahová meztelen kifekhet..."
Ma Tóth Krisztina Síró ponyva című kötetéből válogattunk.
Lesz macska is
I.
Ámokfutás volt három éjszakán át:
a megjelölt kulcs nem illett a zárba,
forgatták csak, ahogy később a párnát,
mikor végül az idegen lakásba
bejutottak, két ágyat összetoltak,
takarónak a függönyt leszerelték,
álltak a zuhany alatt - hideg folyt csak
belőle, nézd meg, ilyen színű csempét
gyerekkoromban láttam, mondta, még emlékszem
a linóleumból a foltfejekre,
fekete-fehér kutyaarc, a szélen
megismétlődik- tudod, a részletekre,
szagokra mondom, cipelem magammal
(nem nyom a karom? Ha kell, itt a párna-)
az összes képet, mindjárt itt a hajnal,
jár a troli és ég az utcalámpa.
II.
Leányfalura menekültek aztán,
nem járt senki az éjszakai úton:
elég öreg ház, nem valami nagy szám,
de arra jó, hogy az ember megaludjon,
letekerték a kapuról a láncot,
várj csak, valahol itt a villanyóra,
kínai lakat volt, de látszott,
nem is használják, a rács tiszta rozsda,
és a takarók hűvös fűszagában
az a sok nyár, kék ülőke a vécén,
kerti cipők, szappant még nem találtam,
ez meg valami furcsa gyógynövénykrém,
apránként kigyulladt az összes ablak,
úgy égett mintha villám járna benne,
valamit most ígérj meg! (Jé, ott laknak?)
-aztán kilobbant: persze, persze, persze.
III.
Hogyha hajnalban nem jön az a macska,
feküdtek volna délig öntudatlan:
de így elnyújtott, gyerekhangú jajra
riadtak fel és lecsúszott a paplan,
a derengésben szétdobált ruhák közt
újra kezdték, mint aki csak szunyókált
a ringatást, a lomblyukaktól áttört
függöny mögött a neonfényű hold állt,
de már fent volt a nap is, égitestek
találkoztak félálomban az égen,
és kitakarva látszott, hogy a testek
még fiatalok, de már nem egészen,
hogy halandóak, de már nem egészen,
és csukott szemmel az egyik megígérte
a másiknak, hogy ott, a másik évben
lesz macska is, mert anélkül mit érne…
Balaton
Nem akartam hogy ősz legyen megint itt
vagyunk a kert is rábólint tilosban
futó idő megállt a túlba így vitt
maradni kéne még azt súgja jól van
bólint a bodza is alacsony napba
bámulsz felállsz lassan lemész a stégre
nyugágyak bent a villany is lecsapva
ősz van és délután sietni kéne
hová pedig a táskát összeraktam
valamit egyszer úgyis itt felejtünk
meleg a fal úgy ég az őszi napban
lopott napunk ahogy nemrég a testünk
Nem akartam hogy ősz legyen megint itt
egy hosszú szál inkább ki kéne húzni
harminchárom éves vagyok pedig mit
kéne tennünk mondod ki kéne húzni
de meddig még szeretsz és úgy öregszem
ahogy a kert apránként észrevétlen
csak most nem hogy a fejem az öledben
fekszik a nád ledőlt sohase értem
tetten még az időt amikor színt vált
épp a levél a szemed is néha barna
néha meg mikor a szerelem színt vall
mélyzöld színű hullámmal dob a partra
Nem akartam hogy ősz legyen megint itt
érjen gyümölcs savanykás íz utol
fordult az út de most a fák behintik
hosszú nagyon indulni ez a cél
ne érjen itt inkább vigyél magaddal
ha fordul is ha érni kell hát érjen
véget múljon mi integet marasztal
el végleg és most ne rajtunk ne tétlen
múljon levél varázslat hogy lehulljon
rólunk mi tart még – vissza nem találhat
magába út hogy útrakelni tudjon
csak úgy léphet mint víz színére lábad
Macabre
I.
A ház poklában három gyertya égett,
a boltozatba dísztéglát falaztak,
táncolt a láng, ahogy a vendégek beléptek,
a házigazdát ünnepeltük aznap,
átvitt minket egy dünnyögő kazánhoz,
derékban átölelte, úgy mesélte,
hogy jártak erre, hogy jutott a házhoz,
és hogy a pincerész a szeme fénye,
hogy ötven felé ez neki kijárt,
jöhetnek végre inni a barátok,
néztem a tojásba töltött kaviárt
és elképzeltem a petefészekrákot,
a cirkó fényes, feledékeny veséjét,
ahogyan pumpálja az emeletre
a vizet, s láttam fölfakadni vérét
egy szép üvegnek: “Egészségetekre!”
II.
Fázott a nő, egy karcsú gyertya égett
méhében, leült, túl közel a lánghoz,
hallgattam, kiszedtem a tölteléket
és vettem inkább krumplit a tojáshoz,
koccintottunk, mézédes volt a pezsgő,
kilenc értő száj tárgyalta a kertet,
legyenek fák, de fű is elegendő,
egy hely ahová meztelen kifekhet,
kilenc száj dícsérte a panorámát,,
és az ablakba kilencen kiálltunk,
tavat képzeltünk és kavicsos járdát,
korai fagytól derengett a “nálunk”,
táncoltunk, mintha víz alatt mozognánk,
kint meg a mindenség üvegfalú terme,
padlóba rejtett fény hínárja folyt ránk,
s szitált a dér a dupla porothermre.
III.
A házigazdát ünnepeltük aznap,
egy nő mellettem a jövőt emlegette,
és ahogy mindig, legnehezebb annak
volt aki onnan bámult a jelenbe,
a nyilas a mérleget szólongatta,
miközben viaszba fúlt a gyertya lángja,
odaát pedig röhögésbe a samba,
-senki se tudta, de mindenki járta-
a többieket a pincében találtuk
és szóltunk nekik, hogy valahogy hideg lett,
hirtelen sötét lett a lépcsőházuk,
minden lépésnél kapaszkodni kellett,
-senki se tudta, de mindenki tudta-
meglett aztán a kapcsolótábla,
álltunk a boltív alatt összebújva,
csupa fal volt a táncosok kabátja.
(Forrás: Tóth Krisztina: Síró ponyva. Magvető, Budapest, 2004.)
