A változásokat senki nem vette eddig észre. Ennek úgy örült, hogy még az is eszébe jutott, hogy talán kedvelné is ezt a gyereket. Igen, esetleg még meg tudná szeretni, képes volna elfogadni, és nem úgy tekinteni rá, mint arra az akaratos kis szörnyetegre, aki ide, erre a világra, éppen ebbe a városba, ebbe a nyomorult panelba, pont az ő életébe kényszeríti bele magát.

 

A májusi reggelen aranyló fény ébresztette, ami bosszantotta, mert tudta, hogy ezek a sugarak hamarosan felébresztik a környék összes fekete rigóját. Már hajnalban üvölteni kezdenek! Oly hangosak, hogy aludni nehéz. Ha volna módja, hangtompítót, valami kis madárszájkosarat rakna minden egyes sárga csőrre, megtenné! Nem bírja hallani az állandó tililit.Felkelt, gyorsan magára kapta a kapucnis pulóvert, érezte, megint melege lesz benne, bár eddig kegyes volt a tavasz, esős, hideg. Nem számított, fontosabb volt gömbölyödő hasának, duzzadt melleinek elrejtése. A fürdőszobába ment és megbotlott a folyosón heverő tacskóban. Szitkozódott. 

 

A barna linóleumos fürdőben a tükörbe nézett. Úgy festett, mint egy fehér bőrű afrikai. Bár az orra egyáltalán nem tűnt laposnak, inkább hegyesen előre meredt. Zsíros fekete haja rátapadt a fejére, szemei karikásak. Éjjelente keveset pihen, kényelmetlen már minden alvási pozíció. Hajnalban meg az átkozott madarak!

 

Felébredt a család is: nagyszülei, testvérei mormogva szedelődzködtek. Anyja nem volt velük, a héten éjszakára ment dolgozni, a targonca éjjel sem pihenhet. Valamikor kilenc tájban esik be az ajtón, akkor ők már mind iskolában, munkahelyen lesznek. 

 

Nem evett a testvéreivel. Kivett a csuporból egy kétszázast, és a ház alatti pékségben vett magának két kiflit meg egy fél liter tejet. Nagyanyjával napok óta nem beszélt, kerülte a pillantását, a társalgást, bármilyen formáját az érintkezésnek. Pedig nem rá haragudott. Valójában azt sem tudta, kire dühös. Ugyan ki volna hibáztatható, amiért így alakulhatott? Ki kérte ezt? Érezte, hogy nincs sok ideje, fel kell készülnie, és továbbra is magában kell tartania mindent. Egyedül. Csakis ő. Senki nem segíthet, nem foghatja a kezét, nem törölheti le küzdelmének cseppjeit.Hang nélkül, tökéletes csendben.  Egyedül. 

 

Testét ellepte a veríték, remegett. Pedig már nem csupán fényeskedett, de melengetett is a májusi reggel. Egy drogériában vattát és fertőtlenítős nedves törlőkendőt tett a kosarába, aztán a pénztár felé indult. A pelenkák és bébiételek polca előtt önkéntelenül megállt, bámulta a színes üvegcséket, a nejlonborítást, a fogatlanul mosolygó arcokat. Dühöt érzett sárszívében, gyorsabban szedte a levegőt. Nem, én nem ez vagyok! – üvöltött benne egy hang  -, még csak tizenhat vagyok, a kurva életbe!

 

A kínaiban fekete fürdőlepedőt, és egy kisebb törülközőt vett. Minden pénze elment, akart még egy új trikót is, de már nem futotta. Szatyorral a kezében járta az utcákat, nézte a gimnázium ablakából csüngő fiatalokat, mint egy- egy szőlőfürt, úgy lógtak ki. Többnyire lányok, mosolyogva sandítottak a szemben ülő fiúkra, akik a testnevelés órai futás gyötrelmeibe némi pihenőt, és kis udvarlást csentek. Most eszébe jutott, hogy jövőre, talán ő is újra iskolás lehet, találkozhat a barátokkal, mehet strandra, beszökhet a szaunába. Hogy a kicsapást mivel magyarázza majd otthon, még nem gondolta végig: előbb legyen túl ezen a retteneten. 

 

Hazaért.Mivel az iskolában elvileg ebédelt, nagyanyja nem kínálta étellel. Hogy ne kelljen vele beszélgetnie sem, fogta Filipet, a dakszlit, és sétálni vitte. Újabb pár óra, míg nem kell otthon tartózkodnia. A teret megkerülte vagy négyszer, belesett a volt fiúja ablakán, de nem látott semmit. Tükröződött a poros ablak. Megint ez a rohadt napfény.

 

Késő délután érkezett haza. Evett egy szendvicset, és azzal, hogy házit ír, tanul, az lakás egyetlen hálószobájába vonult, térdét felhúzta, amennyire hasa engedte, betakarózott, egy magazint lapozgatott. Anyja felébredt, beköszönt, még puszit is küldött, majd pink rúzsos szájával, tupírozott hajával sietve elhagyta a fészket. Nehogy Gézának várnia kelljen. Amikor besötétedett, a nappaliba ment, leült a tévé elé, és testvéreivel, meg nagyapjával együtt leste, kit szavaznak be, kit ki. Hol van árvíz, belvíz… Tíz körül elhalkult a villogó doboz, nagyanyja nem zörgette tovább a varrógépet, aludni készült a lakás népe, Filip is vackolt. Párnáját eligazította, fényes haját varkocsba kötötte. Azon tűnődött, hogy képes lesz- e végigcsinálni. Egyedül, egy hang nélkül. Elaludt.

 

Felébredt. Egy tócsa a lepedőn. Kezdődik.

 

Megfogta a szatyrot, amiben a törölközőket, a vattát, és nagyanyjának egy szabó ollóját tartogatta. Hangtalanul a fürdőbe ment. Levette pizsamáját, a kádba terítette, meg még mellé rakta köntösét, és a ruhákra feküdt. 

 

Már vérzett is. Szájába bevett egy tiszta zoknit, ráharapott, így látta western filmeken, amikor a hőst meglőtték, s golyót nagy- nagy fájdalmak közepette el kellett távolítani. Három órán át feküdt így, a teste alá kiterített ruhák már ragacsosak voltak a vértől.

Kínjait nem enyhítette a hideg víz, amit pár percenként óvatosan magára csorgatott, halk sugárban, fátyollal, ne hallják. Fogai közt a zokni átázott, másikért nem tudott felnyúlni, túl magasra fúrták a szárítót. Ütemes sóhajait hangtalanul próbálta rendszerezni, ezt is tévében látta, így kell, beszív, kifúj, pihen, újabb görcsös fájdalom. Megint eszébe jutottak a rigók, a hangos dögök, és most eszébe jutott saját kínja is, amelyet egy hang nélkül kell legyőznie. Mennyire semmihez sem hasonlítható érzése támadt nyolc hónapja, amikor a teszt csíkokat meglátta. Kétségbeesés, tehetetlenség, irigység, kérdések. És most tessék, szenvednie kell! Fájdalmakat átélnie, melyet elképzelni sem bírt volna… Értelmetlenül, dühösen, egyedül. Újabb hideg, fáradt vízsugárral próbálta enyhíteni kínjait, csuklójára, arcára folyatta a klóros, hideg lét, de csupán pillanatnyi könnyebbsége volt: máris újabb falfehér görcs rándította össze. 

 

Fogaival szorította a lucskos zoknit.Üvölteni akart, hozzávágni valamit az elszürkült csempéhez, vagy megszorítani valakinek a kezét. Furcsa, nyomást érzékelt, mint akinek ki kell mennie, újra dühös lett, most már nem lehet, a vécé egy ajtóval odébb van! Egyébként sincs elég erő benne, hogy felkeljen. 

Újra a nyomó érzés, és még kétszer. Kezével lenyúlt, és egy narancs méretű fejet tapintott meg. A kis szörnyeteg. Végre. Megint egy őrületes nyomási kényszer, halk puffanás, a fejhez tartozó véres, sárga- zöld- barna maszatos test is a kádban. Jó, hogy vége, gondolta. 

 

Az olló mellette volt, de félt hozzáérni a gusztustalan, lüktető kékes piros madzaghoz. Aztán eszébe jutott, hogy nincs ideje vacakolni, a gyerek sírni fog, minden másodperc veszélyes. Elcsettintette, most már nem félt. Kitápászkodott a kádból, megtörölgette magát, és az apró, levegő után kapkodó majszos, lilás húst, aminek keze, lába volt, s azonnal a fekete fürdőlepedőbe csavarta. Szája elé is tekert belőle, hogy tompítsa hangját, pedig még csak nyöszörgött. Zoknit mégsem dughat a szájába. Felegyenesedett, karjaival segített ernyedt testének. Lassan, alsó testének végtelen fájdalma mellett talpra állt, karjaival támasztotta magát a mosdón, fejét lehajtva gyűjtött erőt. Még mindig vérzett, ezért egy kis kéztörlőt tett bugyijába, amitől alig tudta felhúzni azt. Felnyúlt a félig nedves farmerjáért, ami a fregolin lógott,s nagyapja munkáskabátját a szennyesből felkapta és kiszedett mindent a kádból. Egy szatyorba dobta a foltos, vörös textileket. Nehezen lélegzett, szédült, és hánynia is kellett. Erőtlen volt, gyenge, és leginkább az ágyáig akart volna eljutni, de tudta, ezt nem teheti, végig kell mennie az úton, amit önmaga, a sorsa, a csillagok, angyalok, vagy bárki, akárki kijelölt számára. Újra felegyenesedett, vett egy óriási mély lélegzetet, meggondolatlanul mélyet, hangosat, majd a kádra pillantott. Kiöblítette a hófehér lepattogzott zománcot és magához szorította a szuszogó fekete fürdőlepedőt. A kicsi ember felnézett, és kereste anyja tekintetét. Nem találta.  A folyosóra lépve Filipet csitította, semmi baj, rögtön jövök, ne csaholj, ne kelljen már felbukni benned.

 

Nehezen lépkedett, égett, szúrt minden darabja a nyakától lefelé, közben erőtlennek, gyengének, mégis elszántnak érezte magát. Szinte futva lépett ki a lépcsőházból, nem bánta, hogy nagyot dörren a vasajtó, ez a negyedikre már nem hallatszik fel. Ekkor már hangosan sírt az újszülött. Ez sem zavarta már, sőt, valamiféle boldogság, öröm hullámzott végig elméjén, testének némi erőt adva. Néhány perc alatt elérte a víztorony lépcsőjét, itt sokan járnak már hajnalban is, innen indul a munkásjárat négy ötvenkor. Szétnézett, kémlelt, vajon valaki jár-e arra. A kutyák ugattak, nyugtalanul lesték az idegen alakokat, hangokat. A gyereket lerakta a lépcsőre. Hidegnek találta a betont. Benyúlt a szatyorba, és elővette a másik, fekete törölközőt is, véresen, foltosan, s belebugyolálta. Nem akarta, hogy megfázzon. 

 

A hold felhúzta ékes, sárga köntösét, s virrasztani készült, lesni az éj csendjét, rendjét, és óvni a fekete, mocorgó csomagot.