1977-ben, 23 évesen New Yorkba költözött, ahol saját lakásában látott munkához, és három év alatt elkészítette 69 fekete-fehér képből álló sorozatát, amellyel egy csapással nevet szerzett magának. (Ez egyébként őt magát lepte meg a legjobban; azt mondja, sokáig lelkiismeret-furdalás gyötörte, mert látta, mennyit küzdenek a barátai akár egy morzsájáért is annak az elismerésnek és sikernek, ami neki jutott. Hát, az élethez, mint mondják, kell egy kis szerencse…) A sorozat címe Untitled Film Stills, azaz Cím nélküli állóképek. És valóban, egyik képnek sincs címe, csupán a sorszámok adnak valami eligazítást arról, milyen sorrendben készültek a fotók.
Sherman minden képén saját magát tette meg modellnek. „Megpróbáltam családtagokkal meg barátokkal dolgozni – mondja −, sőt, egyszer még fizettem is valakinek. De még ha fizettem is, azt éreztem, örülnék, ha gyorsan túlesnénk a dolgon, és elhúznának a műtermemből. Úgy éreztem, túlságosan rájuk telepszem. Meg az az érzésem támadt, hogy annyira jól érzik magukat, hogy bizonyos értelemben azt gondolják, ez egy jó buli, mint a Halloween, vagy amikor beöltözőset játszik az ember. Én azonban el akartam jutni egy olyan szintre, ahol nem puszta buliról van szó. Arra is rájöttem, hogy ha én magam sem tudom, mit akarok egy képtől, akkor ezt elég nehéz másvalakinek elmagyarázni. Ha én magam csinálom, akkor a tükröt használom, hogy megidézzek valamit, amit nem tudok, amíg nem látom.”
A képsorozatot a feminista és posztmodern megközelítések szinte rongyosra cincálták. Előbbi szerint Sherman a patriarchális társadalom médiájának nőábrázolásait jeleníti meg ironikus és önreflexív módon, utóbbi az egyetlen személyiség, a személyiség magvába vetett hit felbomlásáról beszél. A performansz-elméletek a művészetében megmutatkozó szerepjátékot, valamint a nemi szerepek átjárhatóságának kérdését szeretik elemezni. Ami Shermant illeti, ő maga, ha nem is utasítja el ezeket az interpretációkat, úgy véli, nem feladata, hogy megítélje az egyes megközelítéseket, és azt mondja, számára is megdöbbentő, mennyire nem tudatosan készítette az elhíresült képsorozatot.
A képeken a hollywoody filmekből, elsősorban a film noir-ból ismert nőfigurák jelennek meg: a háziasszony, a díva, a prostituált. Egyes képeken mintha Edward Hopper világa éledne újra, s ez talán épp annak köszönhető, hogy Sherman, mint modell, mindig egyedül van a képeken. A fotók ugyanakkor mintha egy éppen zajló történetből lennének kimerevítve: „Néhány fotón a B-kategóriás filmeket próbáltam imitálni, amelyek legtöbbször egy férfi-nő kapcsolatról szólnak. Csakhogy ezekben majdnem mindig a férfiakról van szó, akik mellett a nő csak dekoratív mellékszereplő lehet. Ezt próbáltam megváltoztatni, amikor olyan jeleneteket mutatok be, amelyeket ezekben a filmekben általában nem láthat az ember. Azt akartam, hogy a fotók olyanok legyenek, amelyeket a producer épp hogy kivágna egy filmből, mert nem tartaná elég jónak őket.” A sorozatot a budapesti közönség is láthatta a Ludwig Múzeum 1998-as kiállításán.
A csaknem 4 millió dollárért elkelt "Untitled 96"
A fiatalkori sorozathoz képest erős „elsötétülés” - és a művésznő szerint sokkal több tudatosság és precizitás - érezhető Sherman későbbi képein. Ezek, főleg a szex-sorozat képei, már sokaknál „kiverték a biztosítékot”. Sherman a groteszken gondokodik, a horror és a pornó elemeit boncolgatja. A történelmi szérián a modell továbbra is ő maga. History portraits című sorozatán a régi portréfestészetet, Caravaggio, Raffaello és mások módszereit értelmezi újra. Sherman azt mondja, ezeknél a képeknél a „második pillantás” a fontos: az ember elsőre hirtelen azt hiszi, hogy egy régi portrét néz, majd újra a képre pillantva tudatosul benne, hogy fotóról van szó. E második pillantás tükrében az elemek – a paróka, a műorr, műmell – is lebomlanak, majd összeállnak egy paródiává, karikatúrává.
Egy újabb sorozatában (elég nehéz megkülönböztetni őket, ugyanis minden egyes képe az Untitled, azaz cím nélkül „címet” viseli) a gyerekkori mesék világát eleveníti fel. Sherman azt mondja, fontosak ezek a mesék, mert megtanítanak arra, hogyan bánjunk a félelmünkkel. A lenti képről (Untitled 175) így beszél: „Ez még mindig az egyik kedvenc képem. Egy szélsőségesen édes képet akartam, olyat, ami annyira cukros, hogy épp ez válik pusztítóvá.” (Az olvasót arra kérem, hogy nézzen bele alaposan a napszemüveg jobb lencséjébe is, közvetlenül a hányás fölött!)
A Sex Pictures, azaz Szexképek sorozatban, amely 1989-ben készült el többek között Robert Mapplethorp segítségével, Sherman tovább nehezíti a befogadó helyzetét. A képekből itt már teljesen kivonja saját magát, és bábokat, bábukat, maszkokat használ, melyek itt-ott már a történelmi és a „mesés” sorozatban is felbukkantak. A képek fontos elemei ezen kívül a műtestrészek, melyekre egy orvosi egyetemistáknak szóló katalógusban figyelt fel. „Nem akartam a saját testemet használni – mondja −, mert az rossz irányba terelte volna a figyelmet, egyfajta voyeur-mozdulatot provokált volna ki, és engem nem ez érdekelt. A nézők azt gondolták volna, aha, ez az »igazi« Sherman. Eltekintve attól, hogy természetesen ez sem az »igazi« Cindy Sherman lenne, mégis adna egyfajta illúziót egy »igazi« Shermanról. Márpedig én éppen azt próbálom elkerülni, hogy illúziót keltsek.”
A test "megtestesülése" iránti érdeklődése az utóbbi években a horrorfilmek felé vitte. 1997-ben filmrendezőként is bemutatkozott, a magyar mozik Kiiktatva címmel tűzték műsorra az Office Killer című thrillert.
Kép az Office Killer-ből
Cindy Sherman ma az egyik legnagyobb hatású fotóművész. Képei bejárták a világot. Az utóbbi években divatfotót és reklámot is készített, és szívesen dolgozik együtt számára fontos művészekkel. Tori Amos több lemezének borítóját is ő készítette.
Magyari Andrea
Az idézetek forrásai: Cindy Sherman im Gesprach mit Wilfried Dickhoff. Kiepenheuer & Witsch, Köln, 1995.
http://www.tate.org.uk/magazine/issue5/sherman.htm
