A Centrifuga csütörtöki műhelyében a net- és nőirodalom friss hajtásaiból kínálunk ízelítőt, írói pályájuk elején járó szerzők szövegeiből válogatunk. Ma Szőcs Henriette Alteregó című, az Aposztróf kiadónál megjelent regényéből adunk közre egy részletet.
"Nyomozása ellenére fogalma sem volt, a felesége elhagyta őt, vagy pedig erőszakkal hurcolták el. Szerencsére Lizzy nem hagyott hátra levelet, nem növelte ezzel Ludvig szégyenét. A férjnek kellemesebb volt azt gondolnia, nejét elrabolták. Mire a londoni szalonokban tárgyalták az esetet, már el is hitte, amit mond. Primitív nőrablónak írta le a sejket. Ludvig szerint az arab férfire londoni tanulmányai során az angol kultúrából csak a nők hatottak, és így próbált megszerezni magának egyet. Természetesen a legszebbet, a legártatlanabbat. Lizzy egy idegen országban gyenge nőként hiába ellenkezett."
A napkelte pillanatát a Közel-Keleten csak elkapni lehet. Türelmesen kell rá várakozni, olyan türelemmel, mint ahogyan a forró házfalakon sütkérező, kis, barna gyíkok kapják el óvatlan rovarvacsorájukat. Minden átmenet nélkül virrad, egyik pillanatban még szuroksötét a horizont, a másikban pedig már kivilágosodott.
Ludvig hosszú ideje a hajó korlátjánál állt, a sötétséget kémlelte. Nem bánta a várakozást, úgysem tudott aludni, rosszul viselte a hajó hánykolódását. Mások úgy érzik magukat, mint egykor a bölcsőjükben, azonnal álomba ringatja őket az állandó himbálózás, ő már egy hete szenvedett az álmatlanságtól. A hajó közeledett a városhoz, az ég alja hirtelen narancsszínben kezdett pompázni, a nap rézvörös kupolát vont a világítótorony köré, bearanyozva az óváros falait és a hidat. Haifa ébredezett, a kikötőben megindult az élet, mindenütt rakodómunkások nyüzsögtek, várták a lassú méltósággal beérkező Queen Victoriát.
Ludvignak eszébe jutott egy másik átkelés, egy ennél zajosabb és zsúfoltabb kikötő. Hajnalodott akkor is, mikor elhagyta Alexandriát. Ugyanez a jellegzetes erjedésszag terjengett, amitől felkavarodott a gyomra: hal, olaj, áporodott kocsmabűz és vizeletszag keveréke, minden kikötőben ezt lehet érezni. Nem önszántából indult haza, visszahelyezték Londonba irodai munkára, gyakorlatilag aktát porolgatni. A semmittevés, ahelyett hogy megnyugtatta volna, tovább ingerelte.
Kairói felettesei észrevették, nem tud koncentrálni a feladataira, minden konfliktusra dühkitöréssel reagál. A legkisebb ellenkezésre vagy értetlenségre ordítani kezdett, nem számított neki, hogy a roham elszenvedője a kollégája vagy egy egyiptomi tisztviselő. Dühöngött, majd szétvetette az indulat, nem tudta eldönteni, kit fojtson meg inkább, a sejket vagy a feleségét, amiért ilyen helyzetbe hozták. Valódi döntést persze nem kellett hoznia, mert még azt sem sikerült kideríteni, hol lehetnek.
Estélyek helyett koszos kávéházakban, ópiumot szívó arabok és szélhámos világcsavargók között töltötte éjszakáit, reménykedve, hátha elcsíp valami információt a szökevényekről. Ilyenkor Ludvig is ópiumozott vagy whiskyt vedelt, esetleg mindkettőt. Megmagyarázta magának, kémként az a feladata, hogy elvegyüljön a társaságban, tökéletesen beilleszkedjen környezetébe, és semmiképpen se tűnjön ki a tömegből. Jólesett a mámor, bódult fejjel újból vonzónak látta a világot. Másnap reggel gyakran ugyanabban a gyűrött ruhában, bagó- és alkoholszagúan jelent meg a kormányzóságon. Elöljárója a reggeli audiencián igyekezett a lehető legtávolabb állni tőle.
Nyomozása ellenére fogalma sem volt, a felesége elhagyta őt, vagy pedig erőszakkal hurcolták el. Szerencsére Lizzy nem hagyott hátra levelet, nem növelte ezzel Ludvig szégyenét. A férjnek kellemesebb volt azt gondolnia, nejét elrabolták. Mire a londoni szalonokban tárgyalták az esetet, már el is hitte, amit mond. Primitív nőrablónak írta le a sejket. Ludvig szerint az arab férfire londoni tanulmányai során az angol kultúrából csak a nők hatottak, és így próbált megszerezni magának egyet. Természetesen a legszebbet, a legártatlanabbat. Lizzy egy idegen országban gyenge nőként hiába ellenkezett.
Az unalmas munkával töltött órák közben volt ideje elmélkedni. Valójában nem hiányzott neki Lizzy, se szeretőként, se társként. Szeretőket mindig tartott, velük sokkal élvezetesebb volt az ágyban. Ügyes-bajos dolgait sohasem vitatta meg a feleségével. Munkájáról nem mesélhetett neki, ahogyan másoknak sem, a kémkedést titokban kellett tartania, a háztartás pedig, amivel Lizzy töltötte a napjait, nem érdekelte a férfit. Együtt reggeliztek, utána már nem is látták egymást. Ludvig a hivatalba ment, onnan a klubba kártyázni, vagy barátoknál vacsorázott és a bordélyban éjszakázott. Reggeli közben az időjárásról társalogtak, mindig ugyanaz az unalomig ismételt klisé, ha Londonban éltek, az eső, ha Kairóban, a hőség. Grey ilyenkor közölte Lizzyvel azt is, milyen eseményekre kell elkísérnie a héten.
A londoni társaság viszont elvárta, hogy diplomáciában jártas emberként derítse ki, hova tűnt a felesége, és szerezze vissza. Szerencsétlen asszony annak a barbár őrültnek kiszolgáltatva, ki tudja, mit művelhet vele, mesélték a nők borzongva, teaszürcsölés közben. Grey szervezzen expedíciót, és szabadítsa ki a ladyt. Annyira romantikus lenne, sóhajtottak fel, és beleharaptak a csokoládés kuglófba. Ludvig nem akart romantikus hős lenni, egyáltalán, semmilyen hős sem. A hősök meghalnak, aztán szép szobrot állítanak nekik, vagy puccos márvány síremléket. Ő élni akart.
Fáraó-sziget, 1919. március 28.
Drága Claire,
látod, csak most sikerült folytatnom, mert időközben férjhez adták a sejk nagyobbik lányát. Gondolhatod, hogy ez az esemény felidézte bennem a saját esküvőmet Ludviggal, és nászutunkat Velencében. Akkor voltam a legboldogtalanabb életemben. (Bár biztosan nem én vagyok az első és nem is az utolsó ifjú asszony, aki nem élvezte a mézesheteket.) A város maga gyönyörűséggel töltött el, a lagúnák, az épületek, az ételek. Igen, az ételek! Az összes fogás, a finom borok és az egyszerű, de mégis rafinált tészták, lázba hozták az ízlelőbimbóimat. Imádom a padlizsános, paradicsomos szószokat, hál’ Istennek itt is hasonlókat főznek, szinte minden nap készítenek nekem valami bédlidzsánt.
Az ízkavalkád nagyobb élvezetet hozott, mint az éjszakák Ludviggal. Valósággal rettegtem az alkonyattól, tudva, mi lesz a folytatás. Én a csatornák mentén szerettem volna andalogni, vagy a férjem kezét simogatva egy kávézó teraszán napfürdőzni. Egyéb kívánságom ekkor még nem volt, hiszen amiben nincs részed, amiről nincs tudomásod, az után nem vágyakozol. Azonban Ludvig még ezt a keveset sem adta meg nekem, mert semmi érzéke és hajlandósága sem volt az efféle romantikus szamárságokhoz. Képtárakba is csak azért sikerült elcipelnem, mert tartott tőle, útitársaink megszólják műveletlensége miatt, vagy hogy ha Londonban rákérdeznek egy estélyen, látta-e Tintoretto festményeit, ne bámuljon értetlenül. Bár lehet, hogy ezt is rosszul hittem, mert az ő barátait csak az izgatta, járt-e Sir Grey egy bizonyos házban a Ponte Rialto mellett.
Este a finom vacsora ellenére általában már semmit sem ettem, alig szóltam valamit. Ő erről nem vett tudomást, vagy ha igen, csak még jobban szórakoztatta. És sokat ivott. Az ágyban eleinte örömét lelte bennem, próbálta magát türelmesnek mutatni. De ez csak néhány napig tartott, aztán egyre erőszakosabb lett, gyakorlatilag megerőszakolt. Londoni otthonunkban már tiltakoztam ellene, menekülni kezdtem előle a szobákon keresztül. Ez hiba volt, mert csak felajzotta a dolog, és rókavadászaton képzelte magát. Én voltam a vad, Ludvig pedig a kopó. Mindig sikerült elkapnia, és ott tett magáévá, ahol letepert, a szalon hófehér kerevetén, a hatalmas, tölgyfa konyhaasztalon és a folyosó ablakmélyedésében. A kerevetet még elviseltem, a tölgyfa asztalt utáltam, mert láttam, ahogyan a szakácsnő délelőtt pucolta rajta a halat, és hiába dörzsölte át bőségesen citrommal, mindig éreztem a bűzt. Az ablakmélyedés hideg volt és törte a hátsó felem. Tapasztalatlanságom miatt, mivel más férfit nem ismertem, nem tudhattam, ezek csak a szokásos férfias játékok. Örülnöm kellett volna, hogy én élesztettem fel benne a vadászösztönt.
De túlságosan előreszaladtam. A mézeshetek alatt, fizikai gyötrésem mellett elkezdte a lelkit is. Mivel nem elégítettem ki vágyait, már Velencében bordélyházakba járt. Mikor hajnalban visszatért, mindig felkeltett, és részletesen elmesélte, milyen élményekben volt része. Sokszor kényszerített, ismételjem meg vele, hogy tanuljak. Undorítónak találtam a kívánságait. Természetesen ekkor még szerettem Ludvigot, és semmit sem értettem, a lelki megaláztatás jobban égetett, mint a szárazon kidörzsölt lábam köze.
Június huszonkilencedikén reggel a szálloda étkezője felbolydult, a vendégek olasz lapokat böngésztek, valaki szerzett egy angol nyelvű újságot, azt hiszem, egy Timest. Végre világosan megértettük, Szarajevóban lelőtték az osztrák trónörököst, Ferenc Ferdinándot és hitvesét, Chotek Zsófiát. Valószínűleg a társaság minden hölgytagjának bűntudata támadt, ugyanis előző este Zsófián köszörültük a nyelvünket. Nem értettük, a fess főherceg hogyan vehetett el egy ilyen divatja múlt malackát. A nekrológ mellett is rettentően előnytelen fotót közöltek róla, arca zsírosan fénylett, a fodros blúzban pedig mintha nem lett volna nyaka. Hírnek még ennyire nem örültem soha életemben, nem győztem aztán megbánni vétkemet.
Ludvigot másnap hazarendelték a Külügyminisztériumba. Abban bíztam, hogy Londonban majd lekötik a hivatalos ügyek. Ténylegesen több feladata lett, és kevesebb energiája, de még mindig maradt számomra is. Július második felében azonban már az egész napot a munkahelyén töltötte. Augusztus negyedikén, a hadüzenet éjszakáján sürgős levelet kapott Sir Edwardtól. Ludvig azonnal bement a minisztériumba, ettől fogva hónapokig nem láttam. Rövid üzeneteket küldött a titkárával, mit csomagoltassak be neki, és hova vitessem a holmiját. Aztán utasított, mivel bizonytalan időre Egyiptomba kell utaznia, költözzek a szüleimhez, már az apámat is értesítette. Háztartása önálló vezetésére nem tartott alkalmasnak. A levelet csókokkal hintettem be, nálam boldogabb embert nem találhattál volna az egész királyságban, nekem akkor kezdődtek a mézeshetek.
Legközelebb innen folytatom, fáradt vagyok a sok ünnepléstől.
Szeretettel ölellek, Lizzy
(Szőcs Henriette: Alteregó. Aposztróf Kiadó, 2011.)
