Charlotte Perkins Gilman 1860-ban született; amerikai szociológus, regény- és novellaíró, a társadalmi reformok híve. "Utópista feministának" is gyakran nevezik, ez a címke leginkább talán Herland című regénye kapcsán tapadt rá, melyben egy olyan társadalomba kalauzolja az olvasót, ahol csak nők élnek, akik képesek voltak megszabadulni a patriarchátus társadalmi berendezkedésben gyökeredző problémáktól. De ne képzeljük férfigyűlölőnek: férjével, gyermeke apjával jó kapcsolatot táplált, s szószólója lett a válással, valamint az apának a gyerekhez való jogával kapcsolatos korabeli problémák megoldásának. Az eutanázia híve is volt, gondolkodása a 19. század végén igen haladónak számított, sőt ma is.
A sárga tapéta című elbeszélés, amely meghozta számára a hírnevet, a női irodalom alapműve lett. Gilman a szülés utáni depresszióról ír, saját élmények alapján. A novellát Rakovszky Zsuzsa fordításában adjuk közre.
Charlotte Perkins Gilman 1860. július 3-án született Hartfordban, Connecticutban. Még kisgyermek, amikor apja elhagyja a családot, így az anya, aki képtelen eltartani két gyermekét, gyakran hagyatkozik a rokonokra, akik között ott van Harriet Beecher Stowe is, a Tamás bátyja kunyhója írója.
Ötévesen Gilman magától megtanul írni és olvasni; sok időt tölt egyedül, mert anyja beteg. Önéletrajzában azt írja, hogy anyja képtelen volt a szeretet kimutatására (talán nem is maradt rá ereje, tehetjük hozzá); ezt legfeljebb akkor tette, ha azt hitte, gyermekei már alszanak. Mindazonáltal saját boldogtalanságának okát a bizalomban és a regényekben látta, ezért gyermekeinek megtiltotta, hogy szoros barátságba kerüljenek bárkivel is, valamint, hogy regényt olvassanak.
Gilman gyerek- és kamaszkorának nagy részét Rhode Island-on, Providence-ben töltötte. Ahogy írja, meglehetősen fiús lány volt, legtöbb barátja is fiú volt, és szeretett „fiús” dolgokat játszani.
1884-ben férjhez ment Charles Walter Stetsonhoz – miután elsőre elutasította a férfit, mert úgy érezte, nem ő számára az igazi. A következő évben megszületett egyetlen lánya, Katherine Beecher Stetson. A szülés után Gilman súlyos depresszióba esett, ezt írta meg világhírűvé lett A sárga tapéta című elbeszélésében. A szülés utáni depresszió fogalma akkoriban még szinte ismeretlen volt, az orvosok vagy tanácstalanul álltak a jelenség előtt, vagy egyszerűen "hisztériának" bélyegezték. Orvosa azt tanácsolta Gilmannak, maradjon mindig a gyerek közelében, és eszébe se jusson az életben többet „tollat, ecsetet, vagy ceruzát fogni”, valamint, hogy napi két óránál többet soha ne töltsön szellemi élettel. Gilman megpróbálta magát ehhez tartani, állapota azonban csak romlott. 1888-ban a pár úgy döntött, hogy elválnak, mert egyedül ez látszott kiútnak ahhoz, hogy Charlotte valamiféle függetlenséget szerezzen, és mentális egészségét visszanyerje.
A válás után Charlotte Pasadenába költözött lányával, ahol aktív szerepet vállalt a feminizmus és a társadalmi reformok kibontakoztatásában. Azt gondolta, hogy a nők elnyomása Darwin elméletében gyökeredzik, aki, bár nem szándékosan, de átnézett a nőknek a társadalomban betöltött szerepe fölött, s a férfi szexualitást helyezte előtérbe, amely nem periodikus, mint a nőké, hanem állandó; ezzel pedig már-már legalizálta a nőkkel szembeni az erőszakot és agressziót. Pedig, folytatja Gilman, a férfiak agresszióval, valamint a nőknek az otthonnal való társítása manapság már erőltetett, és nem szükséges úgy, mint az a történelem előtti időkben indokolt lehetett. „Nincs olyan, hogy női agy – mondja. - Az agy nem nemiszerv. Ezzel az erővel akár női májról is beszélhetnénk.”
Gilman szerint a kisfiúk és kislányok ruházata nem kellene, hogy ennyire különbözzön, mint ahogy nem kellene ilyen élet határt húznunk „fiús” és „lányos” játékok között sem. A „fiús” lányok, akik annyi kritikának vannak kitéve, szerinte egyszerűen szabadon és egészségesen használják a testüket.
Gilman mindenekfelett hitt ezen kívül a nők gazdasági függetlenségben. Azt vallotta, egyedül ez hozhat valódi függetlenséget a nőnek, és ez teheti őt a férfival egyenlővé a társadalomban. 1898-ban jelentette meg A nők gazdasági helyzete című munkáját, amely, megdöbbentő módon, Magyarországon is megjelent, csupán 10 évvel később. A könyv alaptézise az, hogy be kell végre látni, a nők nem csupán anyák és feleségek, akiket otthonukba zárva kell tartani; ha ez a szexuális-anyagi függés megszűnik, végre egyenrangú partnerként élhet egymás mellett nő és férfi, és ez mindkettőjük javát szolgálja majd.
Gilman szószólója volt ezen kívül a szabadabb öltözködésnek, a nők munkavállalási jogának, annak, hogy az apáknak a válás után is joga van a gyerekéhez (válása után ő és férje nagy gondot fordítottak arra, hogy lányuk mindkettejükkel jó kapcsolatban legyen, sőt, férje második felesége is szívesen vette, ha a lány egy időre náluk maradt), valamint annak, hogy a nő és a férfi egyenlő részben ossza meg a házimunkát. A lányokat pedig, mondja, már kislányként arra kell tanítani, hogy önálló, független személyiségek legyenek, megmutatni nekik, hogy van lehetőségük választani, akárcsak a fiúknak.
Herland (A nők világa) című, 1915-ben megjelent sci-fijében egy olyan világot fest le, amelyben csupán nők élnek, akik szűznemzéssel szaporodnak. Ebbe a világba jut el három fiatal férfi, egyikük szempontából hallgatjuk a történetet.
1932-ben Gilmannál az orvosok gyógyíthatatlan mellrákot diagnosztizáltak; ő pedig, aki az eutanázia feltétlen híve volt, nem várta be a gyilkolást: 1935-ben, kloroform segítségével öngyilkos lett. „Halkan és gyorsan” halt meg.
Magyari Andrea
