- Szerinted, ha lenne másvilág, Petőfi nem mutatta volna meg, hol a hullája?

Szilárd meggyőződésem volt, hogy akár meg is mutathatta volna, mert Szendrey Júlia nem akarta megtalálni a tetemet. Újra látni égő szemét, ahogy foszladozó szemhéján keresztül egy pontba bámul, egy örökléten át: őszintén, mi öröm lett volna abban? Csak szeretett ásni, régészi hajlamait élte ki. És boldogan ástam tovább, anyám ottfelejtett lila háziköntösében. 

 

A Centrifuga csütörtöki műhelyében a net- és nőirodalom friss hajtásaiból kínálunk ízelítőt, írói pályájuk elején járó szerzők szövegeiből válogatunk. 

 

- Jolánka, hány fogad van?

- Kettő.

- Amikor megismertelek, még nyolc volt.

- Kihullottak.

Azon a nyáron szinte minden napját nálunk töltötte, a százéves családi házban. A szüleim elindultak emigrálni, és nagyanyám egyedül nem bírt velünk, a rossz szíve miatt. Jolánkának ellentétben erős volt a szíve, ahogy mondta. 

- Ugye te nem fogsz meghalni?

- Csak ha már nem lesz fogam.

Jolánka apró volt és fürge, fésűs hajráfot viselt és egy arany óraláncot karkötőnek. Száján lila véraláfutás, mintha éppen azelőtt harapta volna el. Tornázott és zongorázott, Chopint szerette, de Lisztet is tudott. A legcsodálatosabb az volt, hogy mellette mindig akkor aludtunk el és ébredtünk föl, amikor kellett. Akkor döbbentem rá először, hogy milyen korán kelek, és hogy jól áll nekem a lila szín. Szendrey Júliának hittem magam, és naphosszat ástam egy román lány segítségével, aki hol orosz katonát játszott, aki félrevezeti Szendrey Júliát, hol a halott Petőfit; abban az esetben nem volt szabad megtalálnom. 

- Szerinted, ha lenne másvilág, Petőfi nem mutatta volna meg, hol a hullája?

Szilárd meggyőződésem volt, hogy akár meg is mutathatta volna, mert Szendrey Júlia nem akarta megtalálni a tetemet. Újra látni égő szemét, ahogy foszladozó szemhéján keresztül egy pontba bámul, egy örökléten át: őszintén, mi öröm lett volna abban? Csak szeretett ásni, régészi hajlamait élte ki. És boldogan ástam tovább, anyám ottfelejtett lila háziköntösében. 

 

 

 

 

Kinyílt a világ: egyik este nagyanyám magával vitt az érettségi bankettjére, a Fehér Házba, és velem is beszéltek az öreg tanítványok. Bogdán bácsi vitt haza, és megdicsérte a piros lakkcipőmet. Boldogságom határtalan volt. Otthon Jolánka várt vacsorával, utána megöntöztük a kertben a virágokat, és azt mondta, ne féljek a méhecskéktől, mert nem bántanak, de a méhecskék össze-vissza csíptek, mert darazsak voltak. Jolánka könnyek között nézte a jelenetet. 

- Szegény darázs. Egy szúrás az életébe kerül. 

- A méhecske az, aki belehal, Jolánka.

Jóvá akarta tenni tévedését, mert aznap vele aludhattam a nagyszobában. Pipaalakban vetődtek a falra az utcai fények; csöndben néztük a falon unatkozó erdélyi fejedelmeket. 

- Hány fogad van?

- Kettő.

- De ugye nem mozognak?

- Nem, nem, szívem. Aludj jól.

Rájöttünk, hogy a paplan érintése egyszerűen mennyei, ha levesszük róla a huzatot: selymes, habos, és hűvösen hullámzó, akár a tenger.

Úsztunk, fürödtünk a pipafényben.

 

 

- Azt hiszem, már nem ások többet. Átszerettem Bogdán bácsiba. 

- Jól tetted, szívem. Aludjunk.

- Írt a kétfejű ismerősöd?

- Csak húsvétkor. Azt írta, jól van, és majd hazajön karácsonyra. 

- Akkor elmeséled azt, amikor Maria megette a szódabikarbónát, és meghalt tőle?

- Nem. Anyád nagyon leszidott a múltkor. 

- Anya emigrált. Most már mesélhetsz. Úgy szeretném, hogyha vihar lenne. Akkor te sem tudnál aludni. 

És vihar lett, és Jolánka mesélt kétfejű párizsi ismerőséről, bunkerokról és légitámadásokról, higanyról, kámforról és ciánról, küklopszokról és hullarablókról. Nagy ritkán költőkről és színészekről is. És így tovább. 

 

Aztán máshogy alakultak a dolgok. Egyre ritkábban látogattunk a százéves családi házba, csak ünnepekkor, esküvőre vagy temetésre. 

Szeretsz? Szeretlek. Akarod? Akarom, igen, igen, mondjad te is, igen, ásókapa, nagyharang, örök világosság, ámen. Mellesleg közölték velünk, hogy Jolánka meghalt, valamikor ősz és tavasz között. 

Elütötte egy autó, ahogy mondták. 

Autó. 

Ha nem ütötte volna el, még ma is élne. 

 

 

 

Halottak napja volt, már a nagyon sokadik. Akkoriban kezdtünk el aggódni a házért, többen is azt álmodtuk, hogy olykor átmegy rajta egy sárga villamos, a falak betörnek, majd összezáródnak. Jó, hogy összezáródnak legalább. Összehúztam magamon egy szomorú lila sálat.

- Tegnap beszéltem Jolánkával. 

- Jó.

- Tényleg. Morzejeleket adott. Azon a helyen, ahol régen a fejedelmek lógtak.

És akkor éjfélkor csengettek. Igaz, nem a kapunál, nem az az érces hangú csengő volt, hanem egy régen elfeledett, rekedtes cselédcsengő, a szoba kellős közepéről. 

- Ez most mi volt?

- Jolánka. Ha nem félsz tőle, itt tud maradni. 

- Beszélgetünk vele?

- Mit kérdezzünk tőle?

- Kérdezd meg, hogy hol a sírja. 

- Vagy a Petőfié. 

- Hogy hány foga van. 

Nem tudom, hogy történt, de ismét elaludtunk a közelében, a legjobb időben. Távolról, a levegőben fémes csörgést hallottunk. Reggel nyolc kis pénzdarabot találtunk a kopott perzsaszőnyegen.