"Az írás telepátia, az olvasó időutazó." előző rész
8.
Ahogy a 28-asba becsöngetett, feltűnt neki, hogy lehet ez a lakás 28., mikor az övék 15. és csak harmadik szomszéd tőlük, de nem volt ideje végiggondolni, hogy a lakásajtószámok körülfutnak az egész emeleten, s így jönnek hozzájuk a 30-as számmal.
A kisebbik lány nyitott ajtót, a Cinci.
A két lány zavartan nézett egymásra. Cinci először nem is ismerte meg, azt hitte, valaki a színháztól jött érte, vagy a varrónőtől.
- Jé - kiáltott fel -, Bolyka…
- Gizi néni itthon van? - kérdezte Bolyka zavartan és lángvörösen.
A pesti ház levegője ködlött még rajta, ahogy belépett a sötét kis lakásba, s nem tudta, merre kell menni. Már tíz éve lakik ebben a házban, egész kicsi gyermek volt, mikor idejöttek, itt nőtt fel, de még soha idegen lakásban nem volt.
Valami csodálkozás volt benne, hogy ez ilyen csúnya, ez a lakás. Az ő szobáik mégis utcaiak voltak, s apja a méltóságos címével magasabbrendűséget teremtett, s anyja is finom és puha lényével előkelőséget és zárkózottságot nevelt beléjük.
Udvari kicsi szobába nyitottak be, amely tele volt cigarettafüsttel. Ott ült a kézimunkája mellett Gizi néni és nagy szemeket meresztett rá. A nagyobbik lány, Cika, akinek a neve mindig izgatta; olyan csiklandós névnek tűnt fel neki, szintén nagy kék szemekkel bámult rá.
- Gizi néni, kezét csókolom, édesanyám csókoltatja, de sajnos, nem mehetünk színházba holnap este, mert rémes, apának… rovancsolása van, nem szabad az estje.
- Jesszus.
Letette az asztalra a papírlapot, s már fordulni akart vissza, de nem lehetett, mert Cinci átölelve tartotta, s ahogy rápillantott, a nála valamivel fiatalabb lány szemében valami olyan csodálatos elragadtatás és áhítat, odaadás, szinte szerelem volt, hogy ettől újra elpirult. Közösen tettek egy lépést beljebb a szobába, mert a kislány egész súlyával rádőlt, s be kellett zuhannia, s most a nagyobbik lány világításába került, úgy látta, ahogy egész arcával rávilágított. És ez valami olyan csodás volt, a lány annyira szőke volt, és oly érzéki, mintha a sötét szobában villanykörte gyúl ki. Világoskék selyemruha volt ezen a Cikán, ahogy hazajött az Akadémiáról, az egyetlen ruhájában, s mit sem változtatott magán, hiszen háromra már vissza kell menni.
Olyan zavarba jött, hogy leült, nem tudott elmenni, s az arca hol kigyúlt, hol elhalványodott. És ő akar szépségversenyre benevezni. Hol van ő a szépségtől, gondolta magában, ha ilyen is van a világon.
- Milyen kár - mondta Gizi néni, s fáradt kis arca roppant kedves volt, valami ártatlan kedvesség, kellemesség és jóság volt rajta. - Mi van az iskolával, Bolyácska?
Ugyanis a két Schultheisz-lány iparművészetet tanult, hogy az időt valahogy eltöltsék, s hogy “valami” legyen a kezükben. Az iskola olyan magasabb társadalmi lányok számára volt, egy miniszterlány is járt oda, de igazán csak éppen címnek használja az iskola nevet… A két lány nem szeretett tanulni, csak ábrándozni, s az apa kénytelen volt belenyugodni, hogy se célja, se értelme a százötven pengős tandíjak kidobásának, ha kedvük nincs az egyetemet végezni. Bolya érettségi után maradt ki, a húga meg a hatodik után.
- Ezen a héten nincs semmi, Gizi néni kérem, a tanárnő influenzában fekszik.
- Ez nagyszerű - mondta Cinci őszinte elragadtatással - csak nálunk annyi tanár van, hogy nem lehet kivárni, míg mind megdöglik.
A furcsa szó ellenállhatatlan kacagásra vitte őket. Bolyka is úgy kacagott, mintha megcsiklandozták volna. Cinci nem nevetett, inkább áhítattal nézte Bolykát, az elérhetetlent, aki már azért is imponált neki, hogy visszadobja az ingyenszínházat. Milyen urak. Kis lelke azzal volt csordultig telítve, hogy az úri életet, az úri nőket, az úriságot csodálta, ahol csak felfedezte. Közben pedig felvillant előtte a remény, hogy ha lehet, s ha senkinek sem kell, talán mégis övék marad a jegy.
- Anya, én szerzek pénzt - mondta Cinci.
- Ugyan fiam, honnan… Hagyjuk ezt az egészet… A színház csak azoknak való, akiknek apjuk van. Az apa szokta ezt elintézni…
Bolyka ijedten nézett a nénire. Ő erről tudott volna valamit mondani.
Gizi néni nagyon megbánta, hogy ilyent mondott a lányai előtt. Valóban ő úgy kezelte ezt a kérdést, mintha seb volna, amihez nem szabad nyúlni. Ebben a kis családban sok minden szabad volt, de az apa szentség volt, és az apára soha senki megjegyzést nem tett. Az apa, az ezredes volt! úr, nagyúr, gavallér! Az apára titokban mindkét lány büszke volt, a legszebb férfi volt a szemükben, s már avval ki voltak fizetve, hogy tudták, milyen remek papájuk van… Azt persze nem is sejtették, hogy az anyjuk nevelte beléjük ezt az érzést, mert az asszony még ma is halálosan szerelmes volt az urába, s minél jobban süllyedt fizikailag és a szegénységben, annál görcsösebben ragaszkodott a gondolathoz, hogy a papának egyszer felébred a szíve, s ha már szüksége lesz rájuk, akkor szépen visszatér… Most ettől a kis kitöréstől ő ijedt meg legjobban.
Még nem volt megérve benne a dolog, de már ez nagy esemény volt, hogy ilyen kritizáló megjegyzést ejtett. Le is hajtotta fejét, egészen a kézimunkáig, hogy senki se nézhessen a szemébe, és vad szorgalommal döfködte a tűt a vászonba…
A lányok is elhallgattak, megijedtek és nagyon különösen érezték magukat. Az anyának igaza van. Ezt egy pillanat alatt felfogták. Az apa kötelessége volna a színházról gondoskodni. De hát az apához nem lehet hozzájutni. Az apa fent lakik a Várban… mintha a mennyországban lakna… Kincstári lakásban… Nekik a Vár a Szent István körmenetet jelentette… Mintha az apa mennybéli angyalok védelme alatt állana… a Szent Jobb sújtana le, ha az apa ellen csak egy rossz gondolat volna bennük...
- De a színházjegyet elszalasztani, az lehetetlen.
A kis Cinci megszólalt:
- Anya, én elmegyek Malvin nénihez - és az anyjához törleszkedett, mint egy kis cica.
Az anya fellélegzett. Ez az idea, amit már több ízben elvetettek, most úgy tűnt fel, mint egy zseniális lehetőség.
Még nem érett meg benne a támadás az ura ellen annyira, hogy valami módját tudná elképzelni a végrehajtásnak, tehát csak maradjunk az élet lehetőségei között.
Keresztet vetett és sóhajtott.
- Ha van kurázsid.
Erre Cinci határtalan boldog lett, hogy az engedélyt megkapta.
- Ennyit igazán adhatnak a kis húguknak. Szégyen, hogy egy fillérrel nem jönnek segítségünkre…
Már megint nem ismert magára. Mi van vele. Ő soha nem szokott egy agresszív szót kimondani. A gyerekeit arra nevelte, hogy angyalkák legyenek, akik senkitől semmit ne várjanak, nélkülözzenek és hallgassanak.
- Persze ha fiúk volnátok - mondta -, az más lenne.
- Mért, mama?
- Már ilyen nagy fiúk tudnak pénzt szerezni.
- Honnan, mama?
- Tudom is én… Azok nem hagynák békén a rokonokat. De hát lányok vagytok. Tehetetlenek, mint én... Igazán, a nők, azok csak arra születtek a világra, hogy mindenki kizsákmányolja őket…
Cika nagy szemekkel nézett az anyjára. Megérezte, hogy valami szokatlan történhetett vele. Ő már azt is mondta, hogy gépírást tanul, és elmegy gépírónőnek egy ügyvédhez, de az anyja mindig kétségbeesetten torkolta le, hogy nem tudja, mit beszél… Most magára vette az anyja kis szúró szavát, és halálosan szégyellte magát, hogy felnőtt lány létére egy fillért nem tud hazahozni… Nem is tud arra gondolni, hogy lehetne… Mióta a színiakadémián van, sok furcsát tapasztalt, de…
Cinci azonban már öltözött is. Oly frissen és gyorsan, hogy egy pillanat alatt lehányt magáról minden ruhát. Az öltözése az aztán mulatságos volt. Felvette a tavalyi kisbarna ruháját s abban rögtön olyan lett, mint egy kis kopott iskoláslány… Még az anyja is nevetett rajta, hogy így érti a dolgot. Csakugyan, a Malvin nénihez nem tanácsos úgy menni, ahogy az akadémiára szokott járni. Ott úgy kell megjelenni, mint a Csipkerózsika, akit a tüskék összeszaggattak.
Csak Cika nem nevetett. Cika olyan volt, mint egy álmodó szent, csak a nagy szemei világítottak.
Bolyka viszont úgy érezte, hogy még soha életében ilyen kedves társaságban nem volt. Lázállapotban is volt, mert úgy konstatálta, hogy szerelmes lett a szőke nagy lányba, s ez külön úgy felizgatta, hogy semmire se gondolt, csak nevetett és kacagott minden szóra. Cinci közben, anyja jelenlétében, a legtiszteletlenebb előadást tartotta a tábornokné néniről és vénlány nővéréről, a Berta néniről, akiket hallatlan mulatságosan kopírozott. A Malvin néni úgy tesz, mintha ő volna a tábornok s nem az ura, aki nyugdíjban van és tisztán kertészettel foglalkozik, s kimenője egyszer van havonként, a hetvenhetesek vacsoráján, ahol a harctéri bajtársaival jön össze egy körúti vendéglő különszobájában.
Ez mind nagyon furcsa volt, és Bolyka teljesen elfelejtette, hogy ő csak ötperces kimenőt kapott odahaza, s bizony neki már régen haza kellett volna mennie. De nem tudott elválni, puha és ragaszkodó lélek volt, mint a házilag nevelt lányok. Pici gyermekkora óta csak szigorú parancsok irányították az életét. Az ő anyja is jó anya volt, jó puha anya, aki folyton takargatta a lányai előtt az apa hibáit, de azért hol voltak ők attól, hogy a mamájukat ilyen bizalmas barátnénak tekintsék, akivel a flörtjeiket is úgy megbeszéljék; mintha teljesen korukbeli volna a jó anya.
Bolyka régen sejtette, hogy van az övéknél kedvesebb és intimebb viszony is a mamával, de ilyen közelről még nem látta. Náluk a Gizi néni komikus alak volt, aki minduntalan jött valamit kérni a lányai számára. Ez is a nagy titkok közé tartozott, amiről apának nem volt szabad tudni. Egész csomó apró dolog volt itt heverőben s szétszórva és isten tudja milyen sarokban eldugva, amit nem adtak vissza ezek, a kölcsönholmik.
- Ha majd nagy művésznő leszel - sóhajtotta Cikának és érzékenyen bújt a közelébe.
A szőke lány megvetően fintorította el gyönyörű metszésű száját.
- Fuj.
Bolyka elámult. Kis házilány létére, előtte a művésznő a legtitkosabb és legideálisabb lény volt. Soha nem látott művésznőt, még csak tizedrangút sem közelről. Cika volt az első, aki a színpad varázsát hozta el hozzá. Most meg volt rémülve, hogy ilyen könnyedén szólott rá valaki az ábrándozásért.
- Hát nem azért mégy a színészetre?
Cika harsányan felnevetett, s az anyjára nézett.
A mama nem szólott bele, kézimunkázott de valami olyan dühös szorgalommal, amit Bolyka szintén nem tudott megérteni. Nem tudta, hogy a holnapi ebédet készíti, mikor úgy siet a miliővel.
Kint ajtónyitás volt, és Bolyka megfigyelte, hogy Cika felszökött, kiment, kint egy kevés zaj, suttogás hallatszott, férfihang? aztán bejött, s mikor bejött, az arca egy kicsit pirosabb volt, mint mikor kiment.
Ő elpirult és ideges lett. Maga sem tudta mért, a csókolózás helyét kereste és találta meg a Cika arcán. Hallotta egyszer a mamától, hogy ezeknél a Véghelyéknél mindig fiatalemberek laknak. Olyan lázba jött s úgy kívánta, hogy bár náluk is lakna egypár fiatalember. Milyen nagyszerű dolog van itt, ezt meg fogja tanulni.
A szeme könnyes volt, s az egész teste izzó, mialatt itt fülelt az előtte ismeretlen dolgokra.
Ha az ablak alatt a folyosón valaki elment, rögtön megbeszélték azt, aki elment, s ő egy óra alatt többet tanult, mi van a házban, mint a tíz év alatt összesen, mióta itt laknak. Ők nagy lakásban laktak, amelynek csak a konyha és a cselédszoba ablaka nyílt a folyosóra, így ők soha senkit nem láttak, aki bejött vagy kiment. Nem is tudták, kik élnek itt a házban, de erről a helyről, mint valami őrhelyről számon tartották Véghelyék az összes lakót s azoknak minden dolgát. Milyen jó az ilyen lakás, milyen mulatságossá teszi az életet.
Egy piros fedelű könyv volt egy asztalkán. Bolyka felvette, belenézett. Csak egy mondatot olvasott el belőle. De az egész teste kigyúlt tőle. Az volt beírva, hogy ruhátlan jelenik meg egy ajtóban egy lány.
- Olvasd el - szólt Cika.
- Jó? - kérdezte lángvörösen.
- Jó. Fraccaroli, az Amerikai lányok.
Letette a könyvet, mert a húga jött, Mucuska, érte jött, hogy azt hitték otthon, hogy már elveszett.
Persze Mucuska is itt ragadt, s így meggyarapodva még vidámabb és még ragyogóbb lett a kis szoba. Felhúzták a gramofont és a három lány táncolt. Egyik kezelte a gramofont, s Cika felváltva tanította őket az új táncokra. Bolyka ájuldozott a kéjtől, hogy Cika, akiben hirtelen valami forró szilajság tört ki, úgy szorítja őt magához, mint egy fiú…
Az öccsük jött, Öcsi, hogy mi van itt, a mama küldte, hogy rögtön jöjjenek haza.
Ebből még nagyobb mulatság lett, mert a hirtelen nőtt süvölvény fiút a lányok felkapták és szétszedték. Cika úgy táncolt vele, hogy Öcsinek a szemegolyója majdnem kiugrott. Éppen ez kellett neki, hogy végre bekerült a két csodaszép színinövendék hálójába.
Észre sem vették, az idő repült, s egyszer csak betoppant Cinci:
- Kirúgtak! - jelentette lakonikusan.
- Mondtam ugye, fiam - szólt az anyjuk, aki már elfelejtette, hogy ő izgatta fel a kislányt.
- Ott valami nagy baj van. A tábornok igen kicsi!… Ajjé… - s megjátszotta a tábornokot. - Anya, én azt hiszem, megjelent a Marci bácsi… Tábornok pénzt adott neki: tábornokné átvette a hajó fedélzetén a parancsnokságot, tábornok olyan kicsi, mint a kutyamosó…
Most összetette két kis kezét és felsóhajtott a kis naiva:
- Istenkém, istenkém, édes jó istenkém, hát sehol az egész Budapesten, hazánk szép fővárosában nem lehet találni senkit, aki négy ingyen jeggyel el tudjon menni színházba?
Végre az ablakon megjelent a tanácsosné. Megkocogtatta az ablakot, de nem jött be. Hiába szaladtak ki hozzá és hiába könyörögtek a lányai meg a fia, el kellett vele menni haza, a rabságba.
Bolyka magával vitte a piros fedelű könyvet. A kabátja alatt.
