Egyszer elmesélem majd a kisunokámnak, hogy milyen is volt az életem. Édesanyám, doktor Angyalffy Miklósné, született Szepeczky Wunschmann Cosima, tíz év alatt nyolc gyermeknek adott élet, s ez egészségét annyira tönkretette, hogy egész életében betegeskedett. De még így is, nagybetegen is volt ereje, hogy magyar nyelven elsőként, kiadja saját nyomdájában a vakok bibliáját. Édesapám Angyalffy Miklós nagy tudású, nagy testű, szigorú ember: földbirtokos, gyógyszerész, orvos, apa, hűségesnek nem mondható gondoskodó férj. Gyermekkorom boldog napjait angyalfalvi birtokunkon töltöttük, itt a gazdaságban, a hatalmas kertben szabadon garázdálkodhattunk testvéreimmel, leginkább bátyáimmal, de nekem jó barátaimmá lettek a falubeli gyerekek is, tőlük tanultam meg a palóc nyelvet, melyért később, még felnőtt koromban is sokat csúfoltak. 

 Legkisebb gyerekként dédelgetett kedvenc voltam. Addig ezt a szerepet István bátyám töltötte be, aki nálam három évvel volt idősebb. Testvéreim, Mária és Katalin nem élték meg az egyéves kort. Legidősebb nővérem, Juci szinte anyai szerepet töltött be a családban, édesanyámat is sokszor ő ápolta, de rólunk, kisebbekről is ő gondoskodott. Épp így Sári nővérem, akitől viszont írni, olvasni tanultam, mivel az első osztályt magántanulóként végeztem. 

 Édesapám, aki nagy gondot fordított a fiai tanulmányi előmenetelére, a lányokkal kapcsolatban azon a véleményen volt, hogyha a háztartásban járatosak, akkor ez elegendő élethez. 

 Nagyon eleven gyerekek voltunk, különösen a bátyáim és én, de csínytevéseink, - melyeknek kezdeményezője legtöbbször én voltam -, leginkább titokban zajlottak. Azért titokban, hogy még véletlenül se idegesítsük beteg édesanyánkat, nem is beszélve az apai szigortól való félelmünkről.

 Bátyáimat én mindig legyőztem a fáramászásban, sőt szarkafészek-lopásban is én jártam elöl. Gábor bátyám, aki kissé különcnek számított, egy juharfa tetején szobát rendezett be magának, erre a helyre kötélhágcsón lehetett felmászni, és csak a legritkább esetben engedett fel minket. Gábor bátyám, aki később gyógyszerész lett, itt végezte első kísérleteit, és halálfejjel ellátott ládikókban őrizte a kincseit, az egyikben puskaport tartott – mindezt a fa tetején -, egészen addig, amíg annak tartalma fel nem robbant. 

 Először nem értettem, hogy édesapánk miért nem annak örül, hogy Gábor bátyám túlélte a kísérletet. Ehelyett kiadós pofonokban volt részünk. Csak később tudtam meg, hogy édesapánk még a látszatát is kerülni akarta annak, hogy puskaport tartunk otthon. Ekkor már Ezerkilencszáztizennyolcat írtunk, a forradalom idejét. Tíz évesen természetesen nem sokat értettem sem a háborúból, sem a forradalomból, de István bátyám azzal nyugtatott meg, hogy a háborúból az angyalfalviak mind visszajönnek, mert ők igazi hősök, vitézek. 

 A forradalmat megelőzte a spanyolnátha. Családunk minden tagja megbetegedett, kivéve Sári nővéremet, aki őrangyalként ápolt bennünket. Édesapám a természetes gyógymódokat részesítette előnyben, a hideg borogatást kaptunk és igen erős borokat kellett innunk kisebb nagyobb mennyiségben. Bátyáimmal először irtóztunk a gondolattól, hogy bort kell innunk orvosságként, de azután egy alkalommal úgy becsíptünk, hogy Sári nővérem kétségbeesetten babusgatott bennünket. Azt hitte, kitört rajtunk az elmebaj. Itt meg kell jegyeznem, hogy ekkor még élt az Öreganyám, aki nyolcvankét évesen túlélte a spanyolnáthát, majd egy évvel később, egészségének teljes birtokában egy reggel nyugodalmas álmából nem ébredt fel többé. Ő nagyon szerette, hogyha unokái körülvették, noha arra nem emlékszem, hogy valaha is egyet közülünk megcsókolt volna, de részemre a fiókjában mindig őrzött datolyát, fügét és szentjánoskenyeret, melyet azután én azonnal továbbadtam a bátyáimnak. 

 Testvéreimet rajongásig imádtam, teljes volt a bizalom közöttünk és az egymás iránt érzett, soha el nem múló szeretet. 

 Öreganya, ha mesélt nekünk, a mese végén mindig azt mondta: „csak a testük halt meg, lelkükkel még találkozni fogtok”.

 Nem felejtem el azt a napot, amikor a család összeült a fejem felett, hogy megállapítsák, velem baj van. Túlságosan temperamentumos vagyok, ezt le kell törni. Bátyáim is kamaszkorban voltak már, ezért szét kell bennünket választani. Nevelőnőt kaptam, Benedek Elek húga, Vilma néni személyében. Ő volt az első, aki megjegyezte, milyen szép vagyok. A külcsín dicsérete nem volt szokás nálunk. 

 Ahogyan kamaszodtam, Sári nővérem erőteljes fellépésének köszönhetően iskolába küldtek. Nekem ugyan nem volt kedvem intézetbe járni, de Sári nővérem nem nyugodott, míg édesapám bele nem egyezett, hogy felvegyenek az aszódi evangélikus leánynevelő intézetbe, ez négy polgári mellett kétéves mezőgazdasági szakiskolát jelentett. 

 Az intézetből ezerkilencszázhuszonnégyben kerültem haza, és bizony nagyon megváltozott a világ körülöttem, mindenki szépségemet dicsérte, még édesapám se tudta magát visszafogni és büszkén mutogatott, kocsira ültettet és végigjárta velem az ismerőseit: „Igaz, hogy addig nem engedik haza az intézetből a lányokat, amíg mind ilyen szépek nem lesznek? Nagykanállal etted a szépséget?” Ilyen, és ehhez hasonló mondatok hangzottak el fejem fölött, és bizony sokat pirultam emiatt, életem első kézcsókját is ekkor kaptam, báró Ritter Eugén nagybátyámtól, aki ettől kezdve tegezni akarta az ő szépséges cousinját. 

 Egy picit azért örültem ezeknek a megjegyzéseknek, nem tagadom. Bátyáim is felcseperedtek és úgy döntettek, hogy sorsomat mostantól ők irányítják, s menjek velük Pestre a képzőművészeti iskolába, mivel ekkora már nagyon ügyesen tudtam kézimunkázni, de édesapám nem tartotta fontosnak a nők házon kívüli tanulását. 

 Ebben az időben teljes mértékben bevont a gazdasági munkába, nyáron ötkor, télen hatkor kellett felkelni, teljesen felöltözve, fésülködve kilépni a szobából, mivel nővéreim is közben férjhez mentek, rám egyre több munka hárult, melyet zokszó nélkül kellett viselnem.

 Volt, hogy egy télen tizenkét disznót vágtunk, feldolgozásukhoz nem volt szabad hentest hívnunk. Disznóölés alkalmával mindig kedvem támadt, milyen jó lenne sebészorvosnak lenni, de édesapám szerint a jól képzett háziasszony többet ér, mint egy rossz orvosnő. Ellenben édesanyám a konyha közelébe sem mehetett, a friss vér látványától napokig rosszul volt. Egy idő után azonban kezdtem unni a sok befőzést, tarhonyakészítést, disznóölést, noha bravúrozni tudtam már ügyességemmel, és némi passziót is nyújtott a háztartás, de lényegében nagyon untam. Valószínű azért is, mert ekkorra már tökéletes jártassággal bírtam a háztartási és a gazdasági ismeretekben. 

András és István bátyám ekkor úgy döntöttek, hogy kiszabadítanak a gazdaságból, és különböző trükkökkel – mint a fogorvoshoz járás - feljártam Pestre és ilyenkor moziba, színházba, zsúrokba, kiállításokra jártunk. A téli pesti zsúrokat nyáron a birtokon viszonoztuk. 

 Nagy társadalmi életet éltünk, előkelő családok gyermekeivel barátságban, ezeknek az elkényeztetett leánykáknak bizony én nem meséltem, hogy hogyan telnek az én tanyai hétköznapjaim, hogy nem lovaglással és teniszezéssel töltöm az időt. 

 Későbbi életem során sokat gondoltam hálával arra, hogy édesapám megtanított a túlélés fortélyaira.

 Külföldön is jártam több ízben, Olaszországban és Törökországban, ahol egy angol gyáros az első látásra belém szeretett. Mivel nem volt közös nyelvtudásunk, azt gondolom, szívből fakadó nevetésem érintette meg őt. Azt mondta, nem tud nélkülem élni, és utánam jön Angyalfalvára. Ezt meg is tette. István bátyám fogadta, átadva neki elutasító válaszomat. Ezután, szerencsétlenségére, pont arra a vonatra ült, amelyet Matuska Szilveszter felrobbantott Biatorbágynál, így magyar földön vesztette életét. Szűkszavú leveleit, táviratait sokáig őrizgettem.

  Férjemet, Mikes Mihályt kicsi gyermekkoromtól kezdve ismertem, tizenkét gyermekes elszegényedett erdélyi nemesi családból származott. Miska zsenialitásával, szívósságával kiharcolta magának, hogy tanulhasson, majd később nevelőként dolgozott. Édesapám fiaként, bátyáim pedig, testvérükként szerették. 

 Ezerkilencszázharmincban esküdtünk össze, majd a Király utca húsz szám alatti házban béreltünk egy hatszobás, emeleti lakást, ekkora már férjem nőorvosként és a Bábaképző Intézet tanársegédjeként kényelmes megélhetést tudott biztosítani számunkra, ehhez még hozzájárult, hogy édesapám is biztosított bennünket arról, hogy még unokáinknak sem lesznek anyagi gondjaik. 

 Az élet azután másképpen alakult…

  De akkor, ezerkilencszázharmincban, mint ifjú asszony, életem legszebb időszakát éltem. Hat év alatt három leánygyermeknek adtam életet, férjem elhalmozott szeretetével és minden földi jóval, nem tudtam olyat kívánni, amit ő ne adott volna meg nekem. Nagyon szerettük és tiszteltük egymást. Ez volt az időszak, amikor megvalósíthattam nagy szenvedélyemet, és kialakíthattam saját mintagazdaságomat. 

 Mint ifjú asszony, tökéletesen berendezett háztartásba érkeztem, ahol már szakácsnő és szobalány várt, a nehéz fizikai munkákban pedig férfi személyzet segített. 

Gyermekeink mellett nevelőnők voltak, mi pedig Versecz Teréziával, aki sógornőm és egyben legjobb barátnőm, minden napunkat együtt töltöttük: kézimunkáztunk, szőnyegeket, gobelin bútorszöveteket készítettünk, és kommissiózni jártunk. A hajunkat fodrászok ápolták. Öltözeteinket a legelegánsabb belvárosi szalonokban csináltattuk. 

  A család és a barátok gyűrűjében éltünk biztonságban, szeretetben és nagy jólétben. 

Mivel István bátyám gyermekei ekkor még picik voltak, felesége, Magdolna inkább otthon maradt velük, így István bátyám engem vitt el, ha reprezentálnia kellett. Erre én nagyon boldogan kapható voltam. Részt vettem a parlamenti beiktatásán, majd később minden nagyobb szabású eseményen, a vitézi avatástól kezdve, az olasz királyi pár fogadásán keresztül, a kormányzó tiszteletére rendezett operáig, ezen András bátyám nem vett részt, mivel azt vallotta, hogy nincs az a kormányzó, akiért ő egy operát végig ülne, a meghívott előkelőség pedig amúgy sem érdekelte.

 Én viszont szerdánként ott ültem a parlament karzatán és hallgattam István bátyámat. Férjem ekkora már nőgyógyász főorvosi kinevezést kapott. Teréziával eközben a Lórántffy Zsuzsanna református egyesületnél jótékony munkát végeztünk. Arról, hogy Terézia katolikus, mélyen hallgattunk.

 Kora tavasztól késő őszig többnyire a birtokon voltam gyermekeimmel, továbbra is a lehető legnagyobb barátságban bátyáimmal, miközben szüleink halála fájdalmasan érintett bennünket.  Ekkorra már ezerkilencszáznegyvennégyet írunk, s nemcsak az országban kezdődtek meg a harcok, hanem, amit soha korábban elképzelni sem tudtunk, a családon belül is nézeteltérések támadtak. 

 Amikor András és István bátyám nyugatra távoztak a családjaikkal, úgy tűnt, üres lett Angyalfalva, kihalt a város is. Nem találtam a helyem többé, Miskával is egyre többet civódtunk, ő azt szerette volna, ha lányaimmal én is elhagyom az országot, vagy legalábbis orvoskollégája, doktor Bobay Béla nyugat-magyarországi birtokára költözöm.

 Végül mégis a pesti lakásban maradtunk, egészen ezerkilencszáznegyvennégy decemberéig, amikor is parancsba adva a pincébe költöztettek minket. Itt az óvóhelyen hetven felnőtt és tizennyolc gyermek élt hónapon keresztül összezsúfolva. Egy családnak, egy pléd jutott. A város romokban hevert, de a nyilasok még mindig járták a pincéket zsidó származású magyarok után kutatva és közben hangosan üvöltöztek: Kitartás, győzni fogunk. Szánalmas!   

 Ennivalónk ekkorra már szinte alig volt, mosakodni a hajnali tűzszünetben tudtunk, egy lavórnyi víz jutott az egész családnak. A végeláthatatlannak tűnő várakozást kártyavetéssel ütöttem el. Ezt egy cigányasszonytól tanultam lánykoromban, és micsoda hasznát vettem most!, mivel - számomra is meglepő módon -, egyik jóslatom, hogy a szomszédasszony férje hírt ad magáról, bekövetkezett, hirtelen egyre többen akartak jósoltatni velem. Ezt én meg is tettem, de már nem ingyen. Gyertyáért, petróleumért adtam a tudományomat. Csak és kizárólag jót mondtam. Sikereimen felbuzdulva egyre merészebb lettem. Ez odáig fajult, hogy azt is megjósoltam, mikor jönnek be az oroszok, még a napot is megmondtam. Ezerkilencszáznegyvenöt január tizenötödike.  Néhány hét késéssel ugyan, de ez a jóslatom is bevált. 

  A pincéből feljőve a lakásunkba nem tudtunk visszamenni, mert ott rendezték be az orosz főhadiszállást, Miskát pedig parancsra állandó szolgálatukba állították. Pár napi keserves hontalanság után, amikor is a lépcsőházi folyosón dideregve aludtunk a gyerekekkel -, Miska kérésére egy szobát visszakaptunk, ahová beköltözhettünk, de éjjel annyira féltünk az orosz katonáktól, hogy nem mertünk, csak nagykabátban aludni, ugrásra készen. Amikor egyszerre csak elvonultak a lakásból, ugyanazzal a hirtelenséggel, ahogyan megérkeztek, tűz ütött ki a házban. 

 Ez volt az a nap, amikor a kilenc éves Mária lányom úgy megijedt, hogy elszaladt, maga sem tudta hová. Amikor visszakaptam a gyereket, akkor éreztem meg először, hogy mennyire fontos az, hogy erőmön felül is tartsam magam, miközben úgy éreztem, a lelkem összetörik a terhek alatt. Mivel élelmünk nem volt, gyalog indultunk neki Angyalfalvának ezerkilencszáznegyvenöt március harmadikán. Ezen fáradságos gyalogutat, melynek állandó kísérője volt a félelem, többször is megtettem azért, hogy életben maradjunk a gyerekekkel. A birtokra költözni viszont nem tudtunk, mivel ott is a megszálló csapatok garázdálkodtak. 

 Eközben történt, hogy mivel szeretett unokabátyámról, Angyalffy Sándorról és családjáról hír nem érkezett, elindultam, hogy budai otthonukban felkeressem őket. Unokabátyám holttestére egy olvadó jégkupac alatt találtam rá. A sokk hatására oly mérhetetlen és kimondhatatlan szomorúság töltött el, hogy legszívesebben azon nyomban meghaltam volna én is. Ezután egyre többször hallottam fülembe csengeni Öreganya szavait, „csak a testük halt meg, a lelkükkel találkozni fogtok”. 

 Ezen az egész lángba borult világon egyetlen hely maradt, ahol megnyugvást találtam: hitem erősített. „Nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet, és a józanság lelkét” – így biztattam magam szüntelen. 

 Amikor életünk eddigi forgataga kissé csillapodni látszott, Miska munkái fejében még élelemhez is jutottunk, és úgy tűnt, túléljük a nehézségeket, egyszerre csak addig elképzelni sem lehetséges rettegések sorozata kezdődött.

 Ezerkilencszáznegyvenöt szeptember nyolcadikán férjemet és tizennégy éves Ilona lányomat államellenes összeesküvésért bevitték az Andrássy út hatvanba, lányomat táncpartnerei politikai nézeteire hivatkozva, hogy apját jelenlétével is zsarolhassák. Ilona megtörve szabadult néhány nap múlva. Férjem másfél hónap után a Markó utcai börtönbe került. Koholt vádak alapján, mint a demokrácia megdöntésére tervezett összeesküvés vezére, súlyos ítéletre számítottunk.

 A férjem letartóztatását követő első házkutatásnál megjelenő nyomozók azonnal lefoglalták valamennyi ékszeremet, és elvitték összes készpénzünket. Innentől kezdve rajtam múlt a család élete. Azonnal cselekednem kellett.

Süteményt kezdtem árulni. Először csak gyalog, később biciklivel, majd egy triciklin hordtam ki a kész finomságokat, az akkor újonnan nyíló eszpresszókba, bisztrókba. Rendeléseim rohamosan nőttek, így indult meg a kereseti lehetőség, megoldva szegényes kosztproblémáinkat. 

 Ekkor villámcsapásként ért a hír, hogy bátyáimat, háborús főbűnösként elfogták és hazahozzák őket. Ilyen hátérrel a hátam mögött, hogy két bátyám és a férjem is politikai fogolyként várták az ítéletüket, szinte magától értetődő volt, hogy éjszakánként, hosszú hónapokon keresztül kihallgatott az ávó a lakásunkon. Átlag hetenként háromszor jöttek. 

 Éjjelente már annyira féltem, hogy ha nem is érkeztek a látogatók, akkor is remegve ültem az ágyon reggelig. Egyszer egy ilyen kihallgatás során jegyezte meg az egyik ávós tiszt, hogy aki ennyire fél, annak biztosan van rejtegetnivalója. Akkor még nem volt! Később ez is megváltozott. De addigra már én is megedződtem. Bátyáimat is először az Andrássy út hatvanban láttam viszont. Hogy a három férfi részére élelmet, pokrócot, ruhaneműt tudjak bevinni, minden ingóságunkat el kellett adnom, de egy percig sem bántam, mert értük mindenre képesnek éreztem magam. Azt akartam, hogy életben maradjanak, András bátyámat, aki a nemzetközi gyűjtőtáborban negyven kilóra fogyott, engedéllyel otthon ápolhattam, míg éjszakánként továbbra is felkerestek minket a detektívek, egészen addig, amíg András bátyám annyira összeszedte magát, hogy egyik éjjel magukkal vitték. 

 Fájdalmas búcsút vettünk. Ahogyan teltek a napok még tárgyalása előtt, melyet ezerkilencszáznegyvenhat március idusára írtak ki, egyre erősebbé vált bennünk a szökésének gondolata. A három férfi közül ő volt a leggyengébb. Félő volt, hogy akár a következő hónapok viszontagságait sem éli túl. 

 Mégis a gyermekeim iránt érzett aggodalmam, hogy elveszik tőlem őket, ha kiderül a szökés, több ízben eltántorított. Bánatomat, érzéseimet nem volt kivel megosztanom. Baráti körünk elfordult tőlünk. Teljesen egyedül maradtam a gondjaimmal, kislányaimra pedig nem akartam ráterhelni a bajokat. Eta, a régi szobalányunk volt az egyetlen támaszom. 

 Közben a süteménykihordás egyre nagyobb méreteket öltött, de milyen nehéz is volt, nap mint nap, kihordani a harminc kiló süteményt, miközben útjaimon gyakran nyomozók követtek.

  Viszont amikor András bátyámat fáradtan, nagy betegen viszont láttam, - őt ekkor a Váci úti börtön egyik telepén dolgoztatták -, akkor már biztosan éreztem, hogy rajtam nem múlik a szökése. Mindazon izgalmakat, amelyek a szökéssel jártak, tizennyolc évig nem mertem elmondani senkinek, részleteiről mélyen hallgattam. 

Ezerkilencszáznegyvenhat márciusát írtuk ekkor. Az utóbbi hónapok idegkimerítő izgalma külsőleg is nagyon megviselt, de megedzett. Még gondolatban sem tudott más foglalkoztatni, mint a különböző lehetőségek. András bátyám szomszédja a toloncházban egy sokszorosan büntetett betörőbanda vezére volt, aki akkor éppen embercsempészéssel foglalkozott. Az ő kapcsolatát kellett felkeresnem egy Haller utcai lebombázott épületben. Azt én már gondoltam előre, hogy a szöktetés lebonyolítói nem valami finom úriemberek, de hogy ilyen sötét alakokkal kell találkoznom, az álmaimban sem jutott eszembe. Nem kellett volna különösebb hisztéria, hogy láttukra sikoltozva elszaladjak, de maradtam. Nem volt visszaút. A szökéshez hat Napóleon aranyat kellett összeszednem, egy Napóleon aranyért tudtam enni adni nyolc embernek egy hónapig. Ezen kívül még egy hátizsákban meleg ruhaneműt, egy kiló szalonnát, és két liter pálinkát is az aranyak mellé kellett adnom. Csak e csomag tartalmának beszerzése is már óriási gondot jelentett ezerkilencszáznegyvenhatban. 

 András bátyám egy volt betegéhez szaladtam segítségért, azt hazudva neki, hogy ügyvédi költségre kell a pénz. Attól féltem, átad a rendőrségnek, de épp az ellenkezője történt, segített. Hazaérve az jelentett gondot, hogy hogyan rejtsem el a pénzt a tizenhat ember elől, akik ekkor még mind a lakásunkban éltek, és persze az ávósok elől is, ha esetleg ezen az éjjelen is megjelennek. A csomagot egy óvatlan pillanatban a szekrény aljára erősítettem. Éjjel, mint oly sokszor, csengettek. Amikor megláttam a nyomozókat, úgy éreztem, megáll a szívverésem, azt hittem, máris lebuktunk, "Istenem, ne hagyj el!", fohászkodtam magamban.  

 Az ávós tisztek kérdéseire egyszerre csak olyan bátorság szállt meg, úgy tudtam magamon uralkodni, mint még soha. Másnap reggel két ezüst tálcáért beszereztem a pálinkát és a szalonnát, ezeket a pincében rejtettem el a családom elől. Mikor minden együtt volt siettem vissza a Haller utcába. Átadtam a pénzt, és a hátizsákot. A hátizsákra keresztet vetettem. 

 Március tizenharmadikán délben beszéltem a testvéremmel, hogy mindent elintéztem, és most már rajta a sor. Hosszasan búcsúztunk. Ez nagyon fájdalmas volt. 

 Valószínűnek az látszott, hogy az életben ez volt az utolsó ölelésünk. Eljöttem. Amíg látott, nézett utánam András bátyám és én tele voltam mérhetetlen keserűséggel.   Tizennegyedikén reggel nyolc órakor, amikor András bátyám orvosi vizsgálat címén kilépett az Üllői úti gyermekmenhely épületéből, ahová közben áthelyezték, és mint internált dolgozott, a kapu előtt már várta egy orosz dzsip. Az őrt álló férfi is beszervezett volt. András bátyámnak kérdezés nélkül, hátulra kellett beülnie a ponyvával letakart autóba. Így vitték át őt Bécsbe. 

 Tizennegyedikén délben, mintha mi sem történt volna, vittem ki az ebédet a menhelyre, ott már vártak. Belöktek egy szobába, ahol tíz férfi, rendőrök, nyomozók, őrök vettek közre és megkezdődött a vallatásom. Én egyre csak azt szajkóztam, hogy nem tudok a bátyámról semmit, biztosan rosszul lett az orvosi rendelőben. Ezután négy fegyőr kíséretében átvittek az Andrássy út hatvanba, ott olyan sokan voltak, megszámolni sem tudtam hányan, de mind az én vallatásomra gyűltek össze, egy röpke pillanatban azt gondoltam mindent bevallok:

- „Istenem, ne hagyj el!” -, pergett a nyelvemről a hazugság, éreztem, ahogyan felülkerekedek. Érveimet azzal támasztottam alá, hogy amikor a Markó utcából szabadlábra helyezték András bátyámat, és én otthon ápoltam őt, tudtam a kötelességemet, vigyáztam rá, bejelentettem, annak rendje és módja szerint, tőlem nem szökött meg, akkor most miért rajtam keresik. Láttam: ezen kijelentésemnek megvolt a hatása. Néhány óra múlva elengedtek, kilátásba helyezve, hogy otthon úgyis megtalálnak. Ezzel én már nem is törődtem. Most már bíztam abban, hogy a szökés sikerült! Csak ez számított, hogy a testvérem megmeneküljön! Másnap március tizenötödike volt, ezerkilencszáznegyvenhat. 

Kilenc órára tűzték ki a tárgyalást, és én ujjongtam magamban, ugráltam az örömtől: - „Nincs vádlott!! Hát persze hogy nincs, hiszen már rég megérkezett Bécsbe!” Megnyugodni azonban nem sok időm volt, mert megkezdődött István bátyám pere másodfokon, majd Miskát izgultam végig.     

  Eközben gyermekeimmel élnem kellett tovább, süteménykihordás körüli rettegéseim sem csökkentek, hiszen ezt is feketén, a törvényt kijátszva, hamis iparigazolvánnyal végeztem. Mégis ez volt az egyetlen bevételi forrásunk, ezért is örültem, amikor az egyház pénzbeszedőként alkalmazott, ez már bejelentett munkának számított.  

 Közben ezerkilencszáznegyvenhat őszén megérkezett Terézia sógornőm két pici gyermekével. Utazásának egyetlen célja volt, hogy együttesen előkészítsük István bátyám szökését. Terézia pisis pelenkákba csavarva csempészte át a határon a hamis angol útlevelet, és a szökéshez szükséges Napóleon aranyakat. Ekkorra én már beszerveztem egy falubeli börtönőrt, és nem győztem szüntelenül, szüntelenül biztatni István bátyámat -, aki nagyon féltette családját egy esetleges szökés következményeitől -, hogy ne csüggedjen, tartson ki és vágjunk bele a szökésbe. 

 Sógornőm egy évig maradt Magyarországon, a Király utcai lakásban éltünk mindannyian, ő is beállt mellém süteménykihordónak, esténként pedig bérkötést vállaltunk. Hosszú éjszakákba nyúlt a kötés melletti tervezgetésünk. Soha nem a múltat sirattuk, hanem a jövőnket próbáltuk rendezni. Sokszor a legjobb elgondolást is másnap már valamilyen új törvény keresztülhúzta, így megvalósíthatatlanná vált. 

 Mint ahogyan nem leírható fájdalommal tudomásul kellett vennünk azt is, hogy terveink István bátyánk megszöktetésére nem sikerülhettek. Sőt, elérkezett az az idő is, amikor még látogatni is alig tudtam. Fekete János ügyvéd segítségével a törvényt kijátszva jó, ha tíz percekre tudtam őt viszontlátni. E találkozások is azonban elsősorban a megérzésekre alapultak. Utolsó együttlétünk emlékét, mint egy kimerevített fényképet, őrzöm magamban életem végéig. „Biztosra vettem, hogy találkozom veled”, mondta nekem nevetve, és szorosan átölelve összecsókolództunk, mint akik soha többé nem akarják elengedni egymást.

 Az új fogház-rendelet értelmében azonban ezerkilencszáznegyvennyolc januárjától egyik napról a másikra eltűntek a szeretteim, közel három évig nem tudtam semmit a férjemről, akinek tizenöt éves börtönbüntetését hét évre módosították. István bátyám közel tíz évig ült börtönben, és titokzatos módon kellett meghalnia. 

 Terézia sógornőm egy év után viszontagságos körülmények között gyermekeivel átszökött a határon. Mikor elment, a rendőrség szálai ismét hozzám futottak be: nyilatkozzam, hogyan szöktettem meg, és áruljam már el, hol van az a kiskapu, amin az angyalfalviak csak úgy ki-bejárnak a határon. 

„Nincs fogalmuk – mondtam az ávósoknak, milyen szörnyűség is együtt élni egy sógornővel” -, pedig hogy hiányzott nekem Terézia! Egészen más volt az élet, amikor együtt küzdöttünk családunk túléléséért.

 Egyszerre csak államosították az éttermeket, eszpresszókat, így egyik napról a másikra megszűnt a süteményiparban betöltött munkám, ezt követte az új egyházgondnoki tiltás, melynek értelmében, mint a demokrácia ellenségeinek rokona pénzbeszedői munkámat sem végezhettem tovább. 

 Jártam állás után, ó, de mennyit! Mindenhonnan elutasítottak, mint besurranó ellenséget, akinek férje és bátyja is börtönben vannak. – Hogy nem szégyellem e magam?!-, ezt kiabálták utánam egy szatócs műhelyben. Itt le is köptek. 

 Semmilyen munkát nem kaptam. Eladnivalónk már nem maradt. Ekkor már olyan nehéz körülmények között éltünk, hogy egy váltás fehérneműnk sem volt, és törölközőül a szétszakadt ágyhuzatok foszlányai szolgáltak. Ekkor feketézésbe fogtam. Arany, valuta, ékszer, mindennek vállaltam az eladását, kicsiben kezdtem, de hirtelen – magam sem tudom, hogyan, nagyvonalúvá fejlődött a tevékenységem. 

 Hagyatéki felszámolást közvetítettem bizományi áruházaknak, és titokban briliánsok cseréltek gazdát a közreműködésemmel. Az eladási ár öt százalékáért dolgoztam. Horribilis összegeket kerestem, de mivel ez felettébb félelmetes foglalkozás volt, tudtam, ha hamarosan nem kapok hivatalos állást, börtönben végzem. Én is.

 Így azután amikor a véletlen szerencse folytán összetévesztettek egy lacházai származású kommunista Mikesnével, és felvettek raktárosnak, nagyon megörültem. Ettől kezdve Erzsikének hívtak, mely névváltozás ellen nem tiltakoztam, hanem becsülettel végeztem a munkámat, hajnali négy órakor keltem és már ötkor vonaton ültem, utána hét kilométert gyalogoltam, de volt munkahelyem!! 

 Idővel raktárosból előléptettek, ennek története is csodával határos. Egyik napon arra érkeztem, hogy a teljes konyhai személyzetet letartóztatták lopás miatt, a reptéri építkezésen dolgozó négyezer embernek viszont ebédet kellett adni, ekkor én magamhoz fogtam húsz embert, és mint egy parancsnok, lebonyolítottam az ebéd megszervezését. Ezután történt, hogy előléptettek. Egy alkalommal, amikor a reptéri építkezéshez maga Rákosi Mátyás is megérkezett, felszolgálnom is kellett, a főmérnök megjegyezte: „Árulja el, hol tanulta ezt a halk, pontos kiszolgálást? Vagy hosszú ideig volt szobalány, vagy talán saját magának is volt szobalánya?" 

  Ez idő alatt megkezdődtek a kitelepítések, Magdolna sógornőmet már elvitték, mi pedig némán vártunk arra, hogy mit hoz a végzetünk. Egyidejűleg sokszor feltettem magamnak a kérdést, Úristen, még ezt is ki lehet bírni ép ésszel? És lehetett. Istenbe vetett megrendíthetetlen hitem segített. És az akasztófahumor. 

 Férjemet szabadulása után, ezerkilencszázötvenháromban kitelepítették a Tiszántúlra, Báránd községbe, ahol rendőri felügyelet alá helyezték. Hosszú börtönbüntetése alatt felnőttek a lányaink, Máriát kilenc éves korában hagyta itt, Orsolya ekkor már menyasszony volt, Ilona pedig fiatalasszonyként várta haza. Ismét hét év elteltével Miskát a hivatalvesztés ítélete alól felmentették, ezután pályázhatott meghirdetett orvosi állásra. 

 És majd megszületik a kisunokám, akivel együtt töltünk tizenhat évet, sok-sok boldog percet.  Nagy sétákat teszünk a Margitszigeten, és mit ugrál majd nekem ez a kislány, mindig, hogy felvidítson. Pedig én jókedvű vagyok, akár boldognak is tűnhetek, és amikor iskolába jár majd, háromfogásos ebéddel várom haza, és soha nem felejtek el neki desszertet készíteni, és megtanítom a főzés tudományára, és persze sakkozni. Sőt délutánonként, mese után focimeccset nézünk majd a tévében, miközben ő a kedvenc tejbegrízét majszolja, amit úgy készítek el neki, hogy házi baracklekvárból mosolyfigurát rajzolok, hadd örüljön a gyermek, és azután várjuk együtt a barátnőket, az övéit és az enyémeket, a legfinomabb süteményeket készítve nekik. 

 Csak akkor, egyetlenegyszer nem tudom majd tartani magamat, amikor Magdolna, szeretett barátnőm, sógornőm érkezik hozzánk, mert akkor a gyermeket bezárom a szobájába, hogy az asszonyok végtelen fájdalmát elrejtsem előle.

 És azután karácsonyra szaloncukrot készítünk, és azt is tudom, pontosan tudom, amikor már kamaszlányként felmelegíti a hőmérőt a fűtőtesten, hamincnyolc fokos lázat produkálva, hogy ne kelljen iskolába menni, mert matematika dolgozatot írnak. „Inkább maradna velem otthon”, - mondja nekem kétségbeesetten, és akkor egymás szemébe nézünk, és hirtelen kitör belőlünk a nevetés, úgy, hogy a könnyeink csorognak, és azután felhívom a gyermekorvos apát, és ellentmondást nem tűrő hangon mondom: 

 „Az Anna ma velem marad. Mert játszunk. Csak mi ketten”.

 Játsszunk, drága Öreganya. Te, aki mindannyiunkat megtanítottál az életre, hogy milyen az igazi nő.  

Az ember. 

„csak a testük hal meg”

Büky Anna, Angyalffy Viola unokája