Büky Anna elbeszélésének második részletét közöljük.
A hajnal és a harmat gyermekei
A tengerimalac, Herkules, a baloldali hokedlin lakott, az ablak alatt a konyhában, persze csak napközben; este a gyerekszobában aludt, az ágyam mellé tett ketrecében.
A jobb oldali hokedli viszont az enyém volt. Ott ücsörögtem délutánonként, és hallgattam a nagymamámat, ahogyan vacsorakészítés közben mesélt nekem. Azt soha nem értettem, hogy a nagymamám miért adott egy kanállal a malackának is a vacsorából, de arra jól emlékszem, hogy a zöldborsófőzelék volt a kedvence. Órákig nyalogatta a kistálkában kikészített finomságot. Én viszont sokszor kapaszkodtam a malackámba, annyira féltem, amikor a nagymamám mesélt. Leginkább a fekete subás embertől rettegtem, ezt, az én kérésemre, volt, hogy egy nap kétszer is el kellett mesélnie Öreganyámnak. Úgy éreztem, a történet minden alkalommal egyre félelmetesebbé vált. Hat évesen teljesen átéreztem, amikor jött és közeledett a nagy fekete ismeretlen, alakja derengett a távolból. Holdfény volt, és a teljes némaság ölelte át a pusztaságot. Csak a kutya nyüszítése törte meg a csendet. Ó! De hiszen ez nem jót jelent, hanem halált… És a gyerekek ott rettegtek magukra hagyatva, összebújva a csőszkunyhóban. Hol marad a segítség?!
Amikor ehhez a részhez értünk, én még erőteljesebb mozdulatokkal simogattam szegény tengerimalackámat, akinek a hátán már úgyis kikopott a szőr.
Ha a nagymamám mesélni kezdett, a másodperc töredéke alatt a tanyán éreztem magam, elfelejtve belvárosi babaszobámat.
Pesti születésünk dacára sem én, sem testvéreim nem vallottuk magunkat városinak, csak vidékieknek, közelebbről angyalfalvinak. A hatalmas kert, a gazdasági épületek, az állatok sokasága hozzájárultak gyermekkorunk igazi szabadságához. Baráti körünket a falubeli gyerekek képezték, kiknek egészséges, nyers modorát, paraszti szokásait leutánoztuk. Ha sorba akarom szedni az eseményeket, úgy először is játékaimról számolok be, amiből az is kitűnik, hogy a gyerekek között, barátainkkal mily szoros volt az összetartás. Ha felügyeletet nem éreztünk a hátunk mögött, felszabadult belőlünk a gátlás nélküli szilajság. A bajt is mindig együtt viseltük, azokról mélyen hallgatva a felnőttek előtt.
Ötéves születésnapom az első emlékem, ekkor kaptam ugyanis a kutyámat, a Lőrincet. A kiskutyám mindenem volt. Játszótársam, babám. Nélküle egy lépést sem tettem, együtt nőttünk fel. Sokat mondott kutyahűséggel mindig a nyomomban volt. Játszottam vele, babusgattam, és ő mindezt boldogan tűrte. Lőrinc már nagy kutyává vált, és mulatság tárgya volt, ha kitoltam a babakocsit, azonnal beugrott, és úgy feküdt benne, mint egy baba. Bizony ezerszerte többet jelentett számomra, mint a boltban vásárolt játékszer. Olyan játékom nem volt, vagy csak nagyon kevés, amire évtizedek távlatából is oly világosan emlékeznék, mint a korcs farkaskutyámra, a Lőrincre
Mint említettem írni-olvasni Sári nővéremtől tanultam, aki édesanyám nagybetegsége miatt, kilenc éves koromtól édesanyámat is pótolta. Valójában, noha dédelgetett kedvencnek számítottam, velem nem törődött senki, egész napokat is eltöltöttem felnőtt felügyelet nélkül falubeli játszópajtásaimmal, angyalfalvi barátaimmal. Ez persze nekem nagy örömet jelentett. Nagy a szívem dobbanása, ha visszagondolok Kockás Julisra, a csősz lányára, Varga Jancsira, Gányó Jóskára vagy a Kormos gyerekekre. Gondolatvilágomban ők képezték a családomat. Így történhetett, hogy idővel sokkal többre becsültem a tőlük tanult vad tempókat, mint a szelíd masnis, babázó kislánytetteket. Ritter Eugén nagybátyámtól kapott szőke hajú üvegbabámat is elcseréltem a piros kisvasútra István bátyámmal egy óvatlan pillanatban. Persze mind a ketten csak titokban mertünk játszani új szerzeményeinkkel. Nem illett volna, hogy egy kislány vonatosat játsszon. Én viszont azon kevés lánykák közé tartoztam, aki nem akart idő előtt nagylánnyá válni.
Mint említettem, bátyáimat is mindig legyőztem a fáramászásban, sőt, a szarkafészek lopásban is. Ez bizony nem is olyan egyszerű művelet. Tudvalevő, hogy ez a madár a fának kihajló, vékony ágára rakja fészkét, és többnyire a legmagasabban. Majomügyességet kíván annak elérése. Ismerni kellett a fát is, mert nem minden ág hajlik, sokszor bizony letört alattunk. Édesapám gyakran biztatott minket, hogy szedjük le a denevéreket a padlásról. Ezt a műveletet nem szeretettem, mert egy alkalommal egy nagy, kövér denevér a hajamba csimpaszkodott. Attól fogva féltem tőle. A bagolytól is féltem. Szakértelmet kívánt annak elfogása is, kimeresztette kerek szemét, ha fény érte, nem látott semmit. Mégis nehéz volt elfogni, mert lehetetlen helyre ült. A legmagasabb gerenda tetejére, vagy egy hozzáférhetetlen ablaknyílás peremére. A legkisebb zajra még jobban elbújt. Ha aztán óvatossága ellenére mégis kézre került, minden macskát felülmúlva karmolt.
Gyermekkorunk eseményei tehát összefüggtek az állatokkal. Tavasszal már alig vártuk a gólyákat, az már a meleget jelentette, édesapám azt mondta, levehetjük a cipőt, az pénzbe kerül, a lábunk nem szakad. De bizony szakadt az, nem is egyszer, úgy hogy még a körmöt is leütöttük, s vele a körömház is leesett. Talpunkon számtalan kisebb-nagyobb seb éktelenkedett. Különösen mikor a tarlót jártuk, ürgeöntés végett. Gyógyítottuk jó száraz, sárga homokkal addig, míg elállt a vérzés. A szüleink az ilyen apró-cseprő sebek láttára soha nem aggódtak, sőt, a kutyaharapás, melyben kilencszer volt részem, s melyek maradandó helyet hagytak maguk után, az sem izgatta családunk egy felnőtt tagját sem.
A vendégeket nem szerettük. Ilyenkor parádéba öltöztettek bennünket, keservesen szorította a cipő a fájós lábunkat, de percenként szólt az intelem vigyázzatok a ruhátokra! Egyszer egy ilyen vendégvárás alkalmával azt eszeltük ki, hogy kimásztunk a padlásablakon, és ott szépen sorjában üldögélve vártuk a háztetőn a vendégeket. De annak a vége már nem volt nevetség. Nagyon kikaptunk. Talán azért is, mert akkor már sok volt a rovásunkon. Kedvenc játékaink közé tartozott, hogy falubeli barátainkkal közösen, négyes csoportokban felálltunk a kút kávájára, és aki a leggyorsabban körülszaladta, az volt a győztes. A kút tíz méter mély volt, és a káva szélessége talán tizenöt centiméter. Ezen a keskeny deszkalapon folyt a verseny – alattunk a szédületes, nyitott mélység. Amikor édesapám viháncolásunkat észrevette, magához intett minket, és ahogyan az már lenni szokott, ha csínytevéseinkkel kihívtuk haragját, nagyon kikaptunk.
Ez volt az a délután, hogy kilencéves Kockás Julis barátnőmmel elhatároztuk, hogy világgá megyünk. Úgy terveztük, kimegyünk a tanyára, annak is a legtávolabbi végére, és a csőszkunyhóban maradunk ősz végégig. Majd krumplit sütünk, és kukoricát főzünk. Ez volt a terv, hogy ősz végéig valahogyan csak megélünk, azután pedig a meszes emberekhez szegődünk, kiabálni. Annak idején ugyanis a falu mésszel való ellátása egy évben kétszer történt, ősszel és tavasszal. Messzi falvakból egész kocsikaraván érkezett, megrakodva oltatlan mésszel. Ilyenkor a gyerekek pár fillérért beszaladták a falut „Jönnek a meszesek!”kiáltással.
Mire Julis barátnőmmel beérkeztünk a csőszkunyhóba, már egészen besötétedett. Félni kezdtünk. Főleg a messziről odahallatszó kutyavonítástól, ami rosszat jelentett, halált, így hírlett. Összebújtunk és azon tanakodtunk, mit mondunk, ha jön a kaszás.
Egyszerre csak a tanyai épületek felől egy fekete alak lassan közeledett felénk. Hajlott hátán még a suba is fekete volt. Mire odaért, már keservesen sírtunk, pedig nem is a halál volt, hanem a dinnyecsősz. Ő talán jobban csodálkozott, mint mi. Elkísért a főispán lakására, aki aztán kocsival hazaszállított bennünket. A szerencsénk az volt, hogy túl voltunk az első félórán, mikor eltűnésünket észrevették, így örültek, hogy végre megkerültünk, és elmaradt a kikapás.
Öreganyám, aki nagy népdalgyűjtő volt, megbízott bennünket, menjünk el a faluba, és a nagyon öregektől tanuljuk meg a nótáikat. Minden régi nótáért tíz krajcárt kaptunk. A pénzt azután őrizgettük, hiszen nem is lehetett elkölteni. A faluban egyetlen kis üzlet volt, a Deutsch Sándoré, és nála nem volt gyereknek áru. Petróleum és cukor, lószerszám és só, kapa, kasza és pántlika sorakozott ott egymás hegyén-hátán az alig három négyzetméternyi üzlethelyiségben. Mi természetesen ide is bejáratosak voltunk, ha nem is vettünk semmit. Elácsorogtunk, szerettük azt a penetráns szagot, amit a kátrány és a bőr vegyülete adott. Órákig hallgattuk, amint egy-egy gazda alkudozott:
− Értse már meg, Deutsch úr, kell a kasza, de nincs annyi pénzem, adja olcsóbban, akkor még egy kapát is veszek!
− Nem lehet, János bácsi, nem adhatom! Nem drága ez, higgye el, bizony Isten, nekem is többe van! Ha nincs pénze, vigye hitelbe, ráér kifizetni.
− Akkor hát, megegyeztünk, na, Isten áldja!
Így zajlott minden adásvétel, s alkudozás nélkül sértve érezte volna magát gazda is, a boltos is.
A nótákért kapott krajcárokat tehát összegyűjtöttük, hogy azután Péter-Pál napján, a búcsúban, az utolsó fillérig elköltsük. A ringlispílt, vagy ahogyan a faluban hívták, a bolondkocsit, gyerekek hajtották. Minden kétszeri hajtásért járt egy felülés. Bátyáim is ott dolgoztak, én így állandóan fenn ülhettem az ő protekciójukkal. Délután azután Julissal a gyűrűscukrok és a zsákbamacskák birodalmát tanulmányoztuk.
Annak idején, a forradalom után, a Péter-Pál búcsú volt faluhelyen az egyetlen szórakozás, nemcsak nekünk, gyerekeknek, de a felnőtt ifjúságnak is. Ez képezte a kultúrát. A búcsún a városi kikiáltók vagy ripacs színészek hozták be a slágereket, és árulták a nótáskönyvet óriási sikerrel. A nótáskönyv és a kalendárium mellett talán a legtöbb vevője az álmoskönyvnek volt. Ez utóbbiból meg lehetett állapítani az álmok igazi jelentőségét. Ha trágyahordó kocsit látott álmában, nagy szégyen éri a háza táját. Hasonlóképpen a fekete szőlő is rosszat jelent, de már a fehér szőlő szerencsét hoz. Az álmok megfejtése mellett sok minden másra is magyarázatot adott a könyv. Ha a holdvilágnál a hátát látta meg szerelmesének, elfordul az tőle. De egyben recepttel is szolgált. Mi módon lehet „megétetni” a legényt, aki nem akar udvarolni? Pogácsába macskatejet kell gyúrni, és míg kisül, csak az imádottra szabad gondolni. Ha ez nem sikerül, akkor boszorkányverés alatt van a legény, és óvakodni kell tőle, mert bajt hoz a házra. Ezeket a tanácsokat el is hitték, és tömérdek példával éltek, ami a valóságban megtörtént. Így aztán hogyne várták volna a búcsút, hiszen a legolvasottabb irodalom minden évben új kiadással bővült.
Volt ott más szenzáció is. Pár krajcárért bárki saját szemével olvashatta jövendőjét a planétáról. Két egyforma dobozban élére állítva a sok színes kartonlap, és az árus vállán méltóságteljesen ült egy hatalmas papagáj. Csak mondani kellett neki, hogy húzza ki a sorsát a szőke kislánynak, vagy a barna legénynek. Okos papagáj, véletlenül sem cserélte össze a kártyákat. A kislánynak megjósolta, ha három hónapon keresztül mindennap naplemente után találkozik „egy ugyanazon” legénnyel, az lesz a párja. A legényeknél nagyobb volt a tét. Ha két rendet lekaszál izzadás nélkül, és aki utána először vizet ad neki, az lesz a mátkája.
A sok jó hír után már csak a mézeskalácsszív következett, aminek a közepén kicsi tükör volt és alatta a csodaszép versike: „Nézzél a tükörbe minden szombat este, megtudod, a szeretőd a kapudat leste”.
A péter-páli búcsú nemcsak ezekről volt nevezetes, hanem a minden évben bekövetkezett bicskázásról is. Bár a véres verekedéshez nem kellett éppen búcsúnak lenni, bekövetkezett az egyszerűbb alkalmakkor is, de Péter-Pál napján elmaradhatatlan volt. Néhány pohár bor után előkerültek a bicskák.
A búcsú, mint annak lényege megkívánta, a körmenettel a felvégen volt. Ott állt a katolikus templom, és itt laktak a katolikusok, míg az alvégen az evangélikusok. A felvég-alvég harcát nem felekezeti villongás szította, kizárólag a virtuskodás, ki a legény a csárdában. A nézeteltérés leginkább leány miatt történt, minden bejelentés nélkül, jött, mint a förgeteg. Így akartak imponálni az ifjú legények apjuknak, mátkájuknak, az alvégnek vagy a felvégnek. Az volt a különös, hogy munkaidőben a legnagyobb megértésben dolgoztak együtt még azok is, akik azután hirtelen egymásba szúrták a bicskájukat. Bizonyára, ha ismerték volna a labdarúgósport izgalmait, az levezette volna virtuskodásukat, vagy legalább enyhébb méreteket öltött volna a szenvedély. Amint megnősültek a legények, nem vettek részt a verekedésben, csak véleményt nyilvánítottak, hangosan biztatták a többieket. Az ilyenfajta harcos alkalmak szemléléséből természetesen nem maradhattunk ki mi sem Julis barátnőmmel.
S amikor azután bátorságom fitogtatásaképpen egy mesedélután után Gábor bátyám lábába belevágtam a papírvágó nagyollót, s ez oly szerencsétlenül történt, hogy ütőerét találtam, na, akkor szüleim megsokallták a jámbornak igazán nem mondható tetteimet. Eldöntötték, hogy nevelőnőre bíznak, aki majd felügyeli mindennapjaimat.
Tízéves voltam, s a nevelőnő iránt érzett szívet tépő keserűségem csak befelé sajgott. Tudtam, a család határozata ellen nem lehet szót emelni. Ekkor megérkezett Vilma néni Erdélyből, a nagy mesemondó Benedek Elek húga. (...)
Büky Anna
Előző rész: http://elofolyoirat.blog.hu/2011/09/15/buky_anna
