„Ezen túl a térképen már sárkányok laknak.
Mégsem bátorság, hogy arra tartok.
Ha végre mind a hét fejével farkasszemet nézek,
bátor akkor, ha lesz erőm elfordulni onnan.”
"Egy nő a semmiben: a szavak gerincén, ahogy mozognak, látni a rettegést és a kiszolgáltatottságot. Ebből verset írni félelmetes engedelmesség, az írás fegyelmezettségének alávetett hóhér és végképp betört állat képessége a szabadságra." (Németh Zoltán a kötetről)
Mai versvasárnapunkon szeretettel ajánljuk figyelmetekbe Csobánka Zsuzsa Hideg bűnök című legújabb verseskötetét, mely a Kalligram kiadó gondozásában jelent meg. A kötetből az Orosz telek, a Bunda, az Iránytű, a Danaida és a Minden évszak című verseket olvashatjátok.
OROSZ TELEK
Magányosabb nem lehet az ember, mint szeretkezés után.
Magától von el hőt, ha párát érez, meleget.
Aztán azt hazudja, adja és kapja is.
Miért ne tenné?
Kiegyenlítődik a hőmérséklet,
nehezen viseli az ingadozást.
De abban a roskadásig havas télben,
ahol kontinenseket szel át vasút,
közös hőmérséklettel operál egy férfi és egy nő.
Halottak és magányosak.
Kicsit egymásba haltak ma is.
Kicsit lehazudják az eget, épp csak annyira, lássák,
ahogy a másik megistenül.
A másik szemében önmaguk istentestét.
Ahogy a nőben vannak,
mintha nem is ketten tennék.
Áhitatos négykarú óriáscsecsemő, négy lábbal kalimpál az égre.
Vonat érkezik,
Anna most fog eléugrani.
Látni akarom, állj félre, Vronszkij.
BUNDA
Üresen hagyott asztal,
azt mondtad, csak pisilni mész ki
Aztán a levelek és az eső,
valami mégis megállt.
Babakocsik mindkét oldalon,
és lassú, délutáni séta,
amiben kergetőzni kezdtünk,
fel ne horzsolják a térdüket,
bár mindent nem lehet kivédeni.
És ez is milyen rendben van.
Essenek csak el,
ha mi elgyengülnénk,
felsegíti őket egy-egy lator.
A sebek erősebbé tesznek,
azt mondtad, nincs kereszt,
csak fák.
IRÁNYTŰ
Hogy ne lássak tovább,
lekerekítem a Földet.
Az útszélikre aggatom a talált tárgyakat,
tartsanak meg jó emlékezetükben a fák.
Valahol messze tüzet rak egy ember,
nagy lehet, idáig ér a fénye,
arra kér, tartsam az irányt.
Ha eltévednék is, megérkezem hozzá,
legfeljebb nélküle leszek a farakásnál vele.
Ropognak a hasábok, ismerős zene,
valaki fogja a kezem, és hátamon dobolja ritmusát.
Láttam összeesni a tüzet.
Tudom, hogy vannak dolgok,
amikért érdemes heteket dobni félre,
hiába lenne a fényig már csak annyi hátra.
Közben elcsendesedtek körülöttem a fák.
Élni, meghalni is tőlük tanulok,
nyújtózni ágaikkal az égre,
tudva, hogy a teliholdra hiába várnak.
A markukból folyik ki.
Ezen túl a térképen már sárkányok laknak.
Mégsem bátorság, hogy arra tartok.
Ha végre mind a hét fejével farkasszemet nézek,
bátor akkor, ha lesz erőm elfordulni onnan.
Ne büntessen egy isten sem azzal,
hogy teljesíti kívánságaim.
DANAIDA
A gipsztörvény természetellenes.
Amikor a kezem mozdul, csupa élet.
Ne érj hozzám, szét ne pattanjak,
mint mikor elhagytál, becézlek.
Ötven kéz repít, ötven lány,
gyönyörök, Párizs, végzett férfiak.
A fény árnyakból tevődik,
nem akármilyen, nincsenek eltérítődései.
A tárgy birtokba veszi,
s mintha sajátja lenne,
benső körforgás,
az ég alja hasad, ötven kés metszi.
A fiakat megszülik, vigyázzatok,
ötven Danaida-szárnyak,
a tenger habja felfal, a nap viaszod olvasztja,
mérjétek be pontosan a sávot.
De a férfi ak bosszúja véges.
Anya, csak az eget akartam látni,
csiklandozni az istenek lábát, hittem, nekem lehet,
föntről egy bariton azt suttogta, repülj, hallgass.
Azóta az a cserépedény üres.
Pedig a tengert merítem bele,
hátha sértődöttem megenyhül,
hogy nem őt választottad, a mélyet.
A sós víz csöndes. Az ég csöndes.
Csöndesek apáid, a vér alvadt, kihűlt.
De megőrjít a kotyogás, kongás,
lyukas edénybe hordom, örökkévalóság, a vizet.
MINDEN ÉVSZAK
Ez a kitakart szívek háza.
A kertben vadon növő buja tövek körül
félméteres homokkal téliesítettem a földet,
ha jönne a hó.
Megint nagyapa jutott eszembe,
míg a hidegben a villamosra vártam,
a terepasztallal és a kaktuszházzal,
ki kéne ásni őket.
Ki a homokot a pitvarból és a kamrából,
esőt csinálni és várat építeni belőle,
mélyfúrásaim kutak,
a csorgatott szemcsék gótikus tornyok legyenek.
Tengerszem, ha hátrébb húzódok,
mint a szalmacseppkövek alatti város,
acélként villanó.
A homokot dömperrel hordom most már minden évszakban,
a friss tövekkel egy ütemre ver.
Csobánka Zsuzsa (Miskolc, 1983)
költő, prózaíró, kritikus, magyartanár, drámapedagógus. jelenleg PhD-hallgató az ELTE PPK-n, témája a kortárs magyar irodalom tanítása.
2010-ben Móricz-ösztöndíjat, 2011-ben a Litera Duna-legendáriumának különdíját vehette át.
Könyvei:
Bog - versek, Szoba Kiadó, 2009
Belém az ujját - regény, JAK + PRAE.HU, 2011
Hideg bűnök - versek, Kalligram, 2011
Versei korábban ICÁn:
