14. rész
Ugyanez alatt az idő alatt Véghelyéknél is kritikussá vált a helyzet a színházjegyek miatt. A két lány nagyon boldogtalan volt, hogy elestek a szép vígszínházi esttől. Cinci az iskolában elszántan azt mondta Cikának, hogy elmegy a papához, adjon pénzt. - Eredj. - Annyit adhat. Ha a tartásdíjat nem fizeti, legalább adjon egypár pengőt, szép papánk van.
A két lány a legkomolyabban súgott össze s beszélte meg, hogy a papát meg kell vágni. Cika nincs vele jó viszonyban, mert nem elég, hogy nem ad pénzt, még leckéket is tart, ahányszor elcsípheti a lányait, s a kisebbik még csak elfogadja az ilyen leckéztetéseket, de a nagyobbik kikéri magának, egy olyan papától, aki a tartásdíjat sem fizeti.
Hat órakor, mikor kijöttek az intézetből, Cinci nekiindult gyalog a nagy útnak, szerencsére kísérője akadt, egyik kollégája, aki állítólag szívesen kísérné el végig az egész életen, ha egy előkészítőstől szabad efféle hangzatos kijelentést komolyan venni. Így kettesben azért hamarabb telik az idő, s gyorsabban ér fel az ember a Várba. Útközben mindenféle csacsiságot összebeszéltek. Cinci számtalan kirakatnál megállott, és azon törte a fejét, hogy a papától tavaszi kabátot fog kizsarolni. Gyönyörű szürke kabátok lógtak a kirakatokban, a modellek, a remek amerikai lányfejű modellek gipszből vagy miből, remekül festettek a szürke, mai divatban. Cinci meg volt győződve felőle, hogy ő még nagyobb eleganciával tudná viselni őket, mint ezek a divatbabák.
A fiú, bizonyos Vermes Oszkár, előbbi nevén Ruttkempfner, színpadon teljesen hasznavehetetlen név Magyarországon; ki tudná tapsolni s kiabálni, hogy Ruttkempfner, hogy Ruttkempfner… éljen… Szóval Vermes egy olyan szelíd és ábrándos fiú volt, aki a szemét mindig úgy forgatta, mint a régi festmények Madonnái, arról ábrándozott, hogy kiugrik úgyis, lehetetlen, hogy észre ne vegyék a vizsgán a direktorok, s mivel most óriási hiány van fiatal hősszerelmesben, már a jövő szezonban nagy szerepet kap bármelyik színházban, fellépti díjjal, roppant sikere lesz és azonnal megházasodik. Ehhez a tervéhez kért hozzájárulást Cincitől, aki röviden csak azt mondta:
- Azt hiszed, én hozzámegyek egy színészhez?
- Mért ne?
S megkérdezte, hogy kihez akkor?
- Kihez?… Hát mit gondolsz, mért mentem én színészetre?… Azért, mert a mamának nincs pénze… A színészet a legjobb pálya csinos úrilányok számára, mert itt szabad kedvesnek lenni, már úgy értem, szeretőnek. És a színház feldíszíti az embert, s a színpadról a legjobban lehet egy palit megszédíteni.
Vermes, aki nagyon szegény lakatosmester fia volt, s így szilárd erkölcsi elveket hozott hazulról, s a félévi színiiskolai nevelés még nem ölte ki belőle a polgári erkölcsöket, kicsit megbotránkozott, de magában azt gondolta, hogy neki egyelőre semmi kifogása nem volna az ellen sem, ha Cinci a szeretője lenne, tehát azt mondta:
- Érdekes, a verebek mind kirepültek már Budapestről.
Az Erzsébet téren mentek ekkor keresztül s bizonyság okáért levette a kalapját s megmutatta:
- Nézd.
- Mit nézzek?
- Nincs rajta egyetlen verébnek a névjegye sem.
Cinci kicsit szánakozva nevetett a zöld gyereken s tovább gyalogoltak.
Mikor a Lánchídon átmentek, Cinci azt mondta:
- Nézz le itt.
Vermes lenézett.
- No látod?
- Mit?
- Azt a helyet, ahol leugrasz értem a Dunába.
Vermes elpirult.
- Ha parancsolod…
- Kérlek.
Vermes apjának, a lakatosmesternek hirtelen vérét örökölte s a híd karfájához lépett.
Cinci azonban csak nevetett.
Vermes egy kicsit várt, de mikor látta, hogy Cinci egy mozdulatot se tesz, hogy őt visszatartsa, megfordult, végignézte a lányt, s azt mondta neki:
- Bestia.
Cinci nevetett.
- No gyere, még egy darabon elkísérhetsz.
- Nem megyek. Haza kell menni, mert az öreg aztán ordít.
- Az apád?
- Igen.
- Te. Milyen az, ha az embernek apja van?
Erre a bizalmas kérdésre Vermes újra hozzácsatlakozott és továbbkísérte.
- Elég nehéz - mondta -, mert az apák a fiaikra nagyon büszkék, és mindenáron nagy karriert szeretnének neki... Az én apám szereti a családját, de azért vasárnap délután egyedül megy sörözni. Azt akarta, hogy iratkozzak be a jogra. Én be is iratkoztam volna, de nem tudta mind a két tandíjat lefizetni, hát én a jog helyett mégiscsak az akadémiára iratkoztam be. Nem őrültem meg, hogy elvesztegessem az adottságaimat. Olyan Rómeó lesz belőlem, amilyen az utolsó negyven év alatt nem volt. Nézd…
Ezzel megállott a Lánchíd budai oroszlánja alatt, és megjátszotta Rómeót.
Cinci nevetett.
- Nem akarsz felkísérni? A Várba.
- Gyalog akarsz felmenni? Azt hittem a siklón.
- Á, ilyen szép időben.
Ugyanis Vermes nem tudta azt, amit Cinci tudott, hogy egyetlenegy fillér sincs nála.
Így hozzáfogtak megmászni a Parnasszust.
A fiú hosszú volt és vékony. Német családból származik, a nagyapja Óbudán volt lakatosmester. Általában a család a lakatosipart művelte. Több nagybátyja volt, azok is mind lakatosok voltak. Ő az egyetlen, aki kiütött a famíliából és színész akart lenni. Ősei legfeljebb Krisztusok voltak a passiójátékban, mikor még valahol Bajorországban laktak.
Ő már ízig-vérig magyarnak és budapestinek érezte magát, de azt tartották róla, hogy ébredő. Csakugyan bátran szokott a zsidók ellen nyilatkozni, ennek azonban az is oka volt a neveltetésén kívül, hogy Cinci előtt Glück Heddába volt szerelmes, de a lány kidobta.
A bokrok már rügyeztek, s a fiú ősi germán szentimentalizmussal egy rügyes ágat lopott Cincinek, aki elfogadta ugyan, de azt mondta:
- Inkább egy virágkosarat küldenél.
- Te Cinci - mondta Vermes -, mért játszod te a cinikust? Olyan jó kis pofa vagy, kis naiva. Te fogod játszani a polgári lánykákat a színpadon, és mindenki elhiszi, hogy belülről jön. Meg azokat az ártatlan hibás alakúakat, mint a vakokat, púposokat, bénákat, beszédhibásokat, akik mind nemes jellemek.
- Fenét - mondta Cinci.
- Hát mit akarsz?
- Sok pénzt.
A fiú le volt verve. Ez az egy, amit nem tudott momentán felajánlani a lánynak, ezért megint azon a ponton volt, hogy elbúcsúzik tőle és hazasiet, annál inkább, mert tegnap megígérte az apjának, hogy az iskolából rögtön hazamegy. Nem is jött volna el, ha tudja, hogy ilyen messze császkál el ez a lány.
- Hol veszed a sok pénzt?
- Férhe megyek.
- Kihez?
- Még nem tudom, mindenesetre olyanhoz, akinek két autója van.
- Egy nem elég?
- Nem.
- Tudod mit - mondta Vermes -, majd elvesz egy öreg zsidó. Azoknak öregkorukra ilyen ártatlan kinézésű keresztény lányok kellenek, mert azt hiszik, azok szerényebbek és jobbak, mint a maguk fajtája.
- Csak sok pénze legyen.
- Nem is tudnál mit csinálni a sok pénzzel.
- Dehogynem.
- Mit csinálnál?
- Volna nagy lakásom, sok cselédem, nagy utakat tennék. Svájcba meg Amerikába.
- És a színpad?
- Ugyan hagyjál.
- Tudod mit, már előre látom, hogy segédnaiva leszel Nagykőrösön.
A lány megállott.
- Vermikém, van pénzed?
- Mire?
- Villamosra, mert ha nincs, akkor szépen eredj vissza és siess haza, mert a papád megpofoz.
- Hát ha megengeded, el is megyek.
- Szervusz.
S Vermes szót fogadott, kezet rázott, és visszafelé jobban loholt, mint ahogy eddig jöttek. Azonban útközben folyton arra gondolt, hogy romlott-e ez a drága kis buta jószág, vagy csak őt ugratja? A szíve mindenesetre fájt érte.
Cinci semmire se gondolt, csak arra, hogy az apja otthon lesz-e vagy nem, s hogy ad-e pénzt vagy nem?
A papája nyugalmazott ezredes volt. Már nagyon régen elvált tőlük, még a háború elején, mikor bevonult s a harctérre ment. Onnan még küldözgetett pénzt a mamának, még a háború után is adott. De olyan bohém természet volt, nem volt semmi kedve nyakába venni egy nagy családot, hát el sem vált, mert akkor le lehetett volna foglalni a fizetését nőtartás, gyerekneveltetés céljára, se kitartó nem volt a segélyezésben. Katonai épületben volt lakása, és rendszerint otthon lehetett ilyenkor találni, mert csak este szokott kaszinóba menni.
- Ki az? - kiáltott harsányan, mikor a kislánya bekopogtatott.
- Én vagyok, papa.
- Mi a tatár?… és csakugyan…
Cinci belibbent, körülnézett avval a női szemmel, ahogy minden nő először körülnéz, ha belép egy szobába, s csak azután néz arra, aki ott áll előtte.
A papa ott állott a tükör előtt, ragyogóan megfésülve, teljesen felöltözve, egyenruhában.
- Roppant fess vagy, papa.
Az ezredes meghajlott, mintha nem a lánya, hanem egy nő mondta volna. Odaadta az arcát, amit a kislánya pillanatnyilag megcsókolt.
- Parancsolj helyet kicsikém.
Cinci nem kérette magát. Belevetette magát a nagy fotelba.
- Hát papám, ne zavartasd magad, én csak egy percre tartalak fel. Látom, sietős utad van. Randevú?
Az ezredes meglepetve és szigorúan nézett a lányára. Igen erős családi érzésű ember volt, mint minden magasrangú katona, aki a saját családtagjaitól, pláne a lányaitól egy frivol szót sem tud eltűrni.
- Micsoda hang ez?
- Melyik? - kérdezte Cinci olyan módon, ahogy a színpadon szokták a kislányt játszani.
Az ezredes felnevetett. Ez igen, ez tetszett neki, ez olyan volt, ahogy ő képzelte a kislányát.
- No jól van, nem haragszom; hogy jutott eszedbe, hogy felkeresd az öreg papuskát?
- Pénzért.
- No, ne beszélj - s kényelmetlenül nevetett.
- Hét pengőre van szükségem.
- Hét pengő!… Hm… No lám. És pont hét.
- Hét pengő, papa.
- A gutának neked annyi pénz?
- Hát egy pár kesztyű kellene és azonkívül…
- És azonkívül?
- Négy darab ingyenjegyet kaptunk a Vígszínházba holnap estére, és nem tudunk elmenni, mert a mamának nincs egy fillérje se.
- Úgy.
- Igen, mert szegény kicsit beteg, s nem tudott olyan gyorsan dolgozni, hogy még erre is legyen, mert a kézimunka-üzletben leszállították a díjazást, és őneki ma kétszer ennyit kell csinálni s az nem megy.
- Hm, hm - mondta a papa, s újra elkezdte a tükörben nézni a haját. Azt nézte éppen, hogy a frizuráját meg kellene változtatni, mert rájött, hogyha a választékot magasabbra veszi, akkor azok a fehér tincsek balra esnek, s rövidre vághatja a borbély, s akkor nem lesz olyan ősz.
Igen, de már nagyon is magasan van a választék…
- Mi az, virágod van? Kitől kaptad, papa?
- A semmi egy kis ibolyacsokor. Magam vettem. Tíz fillér.
- Kit vársz?
- Ne szemtelenkedj.
- Hát papám, megkapom a pénzt?
- Persze hogy megkapod, de nem most, hanem elsején.
- Á. Pedig tutira vettem, hogy lesz benned annyi becsület…
- Te Cinci - szólt az apja komolyan -, hol vetted ezt az ocsmány hangot?… Az anyádnak sohase volt ilyen vakmerő stílusa.
- Az volt az ő baja. Nem akarok abba a hibába esni. Nem akarom az életemet úgy elrontani, mint ő tette.
- Hogyhogy?
- Először azt mondd meg, adsz-e pénzt vagy nem, akkor dumálhatunk.
Az ezredes előbb nyelt, akkor szelíden azt mondta:
- Nagyon szívesen adnék fiam, de nincs… Talán hét pengőm, összesen, még van, de az magamnak is kell elsejéig.
- Ó, te tudsz magadon segíteni.
- Hogy?
- De én nem tudok, papa… Kit vágjak meg?… Nekem senki sem ad ingyen.
- Hogyhogy ingyen? Miféle célzások ezek?… Csak nem valami csirkefogó?
- Nem. Vannak úriemberek is, már akiknek még van hét pengőjük.
Az ezredes úgy nézett a lányára, nem tudta, most pofon üsse, vagy mit tegyen vele.
- Persze, most nem kérnék tőled, ha megküldted volna elsején a mamának a tartásdíjat.
- Nagyon nehéz viszonyok vannak. Az utóbbi időben kétszer is leszállították a nyugdíjamat. Tele vagyok adóssággal. Anyádnak lehetne belátása.
- Igen, mi ott élünk a legnagyobb nyomorban. Még ennivalónk sincs. Folyton krumplit eszünk, és te azt kívánod, hogy belátásunk legyen.
Az ezredes most megérezte, hogy a kislánya az elébb csak tréfált, de most komoly nő hangját hallatja.
Izzadt és pirult és szégyellte magát, s mégsem tudott kötelező ígéretet tenni, mert utóvégre csakugyan tele volt adóssággal, és valamibe mégis került a kis táncosnő is, aki néha szíves volt öregségét elfeledtetni.
- Azt hiszed te, hogy meg lehet élni abból, hogy két szobát kiadunk?… A mama nem tud dolgozni, mert folyton neki kell takarítani a szobákat. Vagy mi takarítsuk idegen urak szobáját? Azt akarod, hogy szobalányok legyünk, vagy konyhacselédek?…
Az ezredes egyre nagyobb zavarba jött. Mindenki mást kiutasíthatott volna, ha ilyen kellemetlen dolgokat vág a szemébe, de a saját kislányát nem.
- Mért nem nézel valami jövedelem után? Fiatal vagy még és erős. Tudnál dolgozni, de te rábízod magad a nyugdíjadra, és úgy akarsz élni, mint egy elátkozott herceg.
- Úgy van, fiam - mondta csüggedten az ezredes -, úgy élek, mint egy elátkozott herceg.
- Én a te helyedben úgy élnék, mint egy elátkozott kutyamosó. De azt nem tűrném, hogy a lányaim foltozott ruhában járjanak. Nézd meg a ruhámat. Ebben járok én a színiiskolába. Mindenki megnéz, és mindenki szánakozik rajtam. Ki ennek a kislánynak az apja, hogy egy tavaszi kosztümöt se csináltat a lányának. És Cika is úgy van. De még rosszabbul, mert én öröklöm az ő ruháit, de ő kitől örököljön? Elmentem tegnap a tábornokékhoz, a nénik úgy élnek, mint a sündisznók. Jól tudod, hogy azoktól nem kapunk egy fillért sem.
- Elsején adok.
- Ezt szoktad mondani, de én papa, nem megyek el addig, míg nekem hét pengőt nem adsz.
- Színházra?
- Igen. Színházra. Nem kell nekünk néha színházba menni? Azt hiszed, hogy mindenre megtanítanak az iskolában? A példa a legnagyobb iskola. És ingyen kaptuk a jegyet, mégis belekerül három pengő hatvan fillérbe, mert villanyos kell, nem nyűhetjük el a cipőt, míg odagyalogolunk, és a mama nem is bír gyalog járni, éppen elég neki, hogy az üzletbe maga viszi be gyalog a kézimunkát. Ruhatár is van, kapupénz is van. Vagy azt akarod, hogy pénzes fiatalembereket keressek, akik elvisznek a színházba?
- Hallgass, buta.
- Buta vagyok ugye, de te nem vagy buta, mikor autón viszel valakit a színházba.
- Micsoda beszéd ez - mondta az ezredes vörösen, mert azt hitte, látta a lánya.
- Tán nem szoktál színházba menni? Tán magadba mégy?
- Én nem járok színházba.
- Hát énnekem muszáj… Egy ezredes nem tud magának valami mellékkeresetet szerezni?
- Hallgass te taknyos… Te fogsz engem leckéztetni?… Nesze, itt a hét pengő.
Elővette a tárcáját és kiszórta belőle, ami pénz benne volt. Nem volt hét pengő, csak hat negyven.
- Elég?
Cinci felszedte a pénzt kíméletlenül, és a kis kosztüm zsebébe eresztette.
- Még egy kis retikülöm sincs. A zsebembe kell tennem.
- Elsején veszek neked.
- Köszönöm, papa.
Az ezredesnek tele lett a szeme könnyel. Ez a kislány, ez tud az ő nyelvén. Ez az ő lánya. Ő is így leckéztette annak idején a szüleit. Csak nem hét pengőt kért tőlük, hanem hétszáz koronát… És szemrehányást tett nekik, hogy a nagy Véghely-família odajutott, hogy ő nem élhet úgy, mint a többi huszárhadnagy…
Cinci, hogy igazán nem remélt sikere volt az apjánál, s a holnap esti színházat biztosítva látta, a nyakába ugrott az apjának és összecsókolta.
Mikor elbúcsúzott s elment, az ezredes letette kravátliját, aztán kigombolta a blúzát, s leült a fotelbe, ahol előbb a kislánya ült s elkezdte a fejét törni, hogy szerezhetne magának valami mellékkeresetet. Mert ez így nem jól van.
folytatjuk
