Előző rész Móriczról
24.
Imre szokott modortalan fesztelenségével előrement, egyenest az előcsarnokba, s cigarettára gyújtott. - No babácskám, még mondjak valamit… Vagy a felvilágosításommal meg van elégedve?
Ilonka kedvetlenül s egyszerűen mondta: - Még egy szót sem szólt.
Imre látta, hogy nincs kedve viccelni, hát gyorsan lehajlott hozzá és szaporán mondta: - El nem tudja képzelni, mi minden volt ma. Egész regény, isten bizony… Képzelje, azok a csirkefogók reggel azzal fogadtak, hogy becsempésztem egy cikket a szerkesztők tudomása nélkül a lapba… Én persze kikértem magamnak. Nagyon kikértem magamnak. Az írásomért én vagyok a felelős, és levonom a konzekvenciát: kérem, mondtam, vegyék tudomásul, hogyha még egy szót szólnak, felmondok.
Úgy nézett Ilonkára, hogy méltányolja-e bátorságát.
Mivel nem látott az arcán semmit, kicsit csöndesebben folytatta:
- Szóbul szó lett, s végül is kénytelenek voltak elfogadni a felmondásomat… Igen ám, de csak most jöttem a fúróval… Nekem hathónapi végkielégítés jár, tessék engem kifizetni, vagy olyan botrányt csapok, hogy beledöglik a lap…
Most utólag, hogy elmondta, még a szeme is villámlott.
- No, de elképzelheti, hogy ezeknél a nímandoknál ez nem megy olyan könnyen… Hogy ők ezt megtanácskozzák előbb… Tanácskozzanak, de azt kijelentem, hogy csak déli tizenkét óráig adok határidőt. Ha addig nem kapok végleges választ, jelentést teszek az Újságírók Egyesületénél.
Hogy ezt mondta, közben felvillant előtte, hogy vajon csakugyan van az újságíróknak olyan fóruma, ahol ő jelentést tehetett volna?
- Ettől megijedtek, mert én egyszerűen sarkon fordultam, és otthagytam őket a faképnél… Akkor első dolgom az volt, hogy magának levelet írtam, és az utolsó két pengőmet odaadtam a hordárnak, hogy vigye el…
Ilonkának eszébe jutott, hogy ő a levelet csak ebédkor kapta, tizenkettő után. Ebből arra következtetett, hogy Imre csak akkor írt neki, mikor már végleges választ kapott, ha egyáltalán igaz a dolog…
- Én rögtön új állás után futottam. Én már őhozzájuk nem mentem volna vissza még dupla fizetésért sem. Egész délelőttöm azzal telt el, hogy dr. Nemess után telefonáltam, a Magyar Merkur, tudja - de ez meg nem volt található… Így a délelőtt eltelt, mint egy pillanat, s csaknem lekéstem a tizenkét órát… Visszamentem s megmondtam a segédszerkesztőnek, hogy: mi lesz?… Újra nagy tanácskozások… Nem is képzeled, milyen nagy feneket kerítettek a dolognak… Ki akarták szedni belőlem, hogy hol vettem az adatokat, kire vonatkozik… Én persze nem hagytam magam lóvá tenni, egy szót sem árultam el nekik, még azt is letagadtam, hogy a lovag Sachsmiller nevét valaha is hallottam… Akkor aztán abban egyeztünk meg, hogy pontban négy órakor menjek a kiadóhivatalba, kifizetik a végkielégítésemet… Hopp… pardon szívem, akkor írtam magának…
Ilonka felsóhajtott, hogy Imre igazolta magát. Elviselhetetlen lett volna, hogy hazugságban maradjon előtte…
- Nem maradt, csak valami hetven fillérem. Vettem egy sósperecet az utcán, azt ebédeltem… Jaj de sajnáltam, hogy nem mehettem haza azt a jó kis ebédet megenni… Mit főzött, kis babám?
Ilonka habozott, megmondja-e.
- Pörköltet - mondta aztán.
- Pörköltet? Nokkerlivel?
- Krumplival.
- Óriási. És én egy sósperecen húztam ki a napot…
Nagyot kacagott.
- Maradt a pörköltből?
- Nem.
- Mi a csuda, mind megette?
- Meg.
- Óriási.
- Nem érdemelte meg azért a hideg levélért?…
Imre harsányan kacagott:
- Nem érdemeltem meg a pörköltet?
- Nem.
- Jaj te angyal ... Ha láttál volna, hogy császkáltam Budapest utcáin árván és elhagyottan és csüggedten, bizony megszántál volna.
- No, csak mondja tovább.
- Szóval délután négyig, az volt a legkomiszabb, mert nem voltam biztos, hogy ezek kifizetnek‑e vagy nem… s ha fizetnek, mit fizetnek?… Új állás meg nem volt sehol, mert dr. Nemessel lehetetlen volt érintkezésbe lépni. Hát négykor bemegyek a kiadóhivatalba. A főnök nem volt bent, egy félóráig kellett várni rá… Akkor megjön s elibem tesz egy nyugtát, hogy írjam alá… Nézem, az van rajta, hogy háromezer pengőt felvettem végkielégítésül… Hisz ez jó… háromezer pengő… Hisz ez nagyszerű… Megállj csak, nem is így volt… Már egész összezavarom… Elébb megalkudott velem a gazember, hogy nekem csak százötven pengő a törzsfizetésem, tehát a végkielégítésem hatszor százötven pengő, azaz kilencszáz pengő… Mikor ez megvolt, akkor tette elibem a nyugtát a háromezer pengőről…
Megállott s várta a hatást. De Ilonka oly elborult volt, hogy egy hangot se tudott mondani, s egy arcmozdulatot sem tudott mutatni.
- Kérdem, hogy képzeli ezt?…
Azt mondja a disznó:
- Magának nem mindegy, hogyha akár negyvenezer pengőt ír alá?
- Mondom: nem.
- Hát azt mondja, akkor menjen a sóhivatalba… Vagy aláírja, s akkor rögtön kap kilencszáz pengőt, vagy nem írja alá, akkor majd ha megkapja az ítéletet, havonta felveheti hat hónapig a havi százötven pengőjét.
Képzelheti, hogy pácban voltam. Ötven fillér a zsebemben. Mondom neki:
- Adjon egy ellennyugtát.
- Miről?
- Hogy a kezemben legyen, hogy nekem ötszáz pengő a fizetésem.
- Nem adok - azt mondja.
- Akkor ajánlom magamat… Mit képzelnek maguk énrólam?… Kezemben van az egész lap, megyek dr. Nemesshez és olyan botrányt csinálok, hogy beledöglik a Pesti Élet.
Hogy majd telefonál a főszerkesztőnek.
Kimegyek a másik szobába és várok. Egyszer aztán híj be. Kiállította az ellennyugtát, hogy ötszáz pengős fizetésem volt. Rendben van. Rendicsek…
Felvettem a pénzt.
Most aztán úr voltam, babám… Hűj, de nagyot lélegzettem. Megyek a legelső telefonfülkéhez, felhívom dr. Nemesst. Szerencsém volt, tudtam vele beszélni. Azt mondja, menjek a parlamentbe, ott beszélhetek vele.
No, most jegyet szerezni a parlamentbe. Mert nekem nincs belépő jogosultságom. Szaladok az Otthonba, s csakugyan ott találtam Bakátsot, az újságíróképviselőt. Megkértem, hogy kérjen nekem a háznagyi hivatalban egy belépőt a folyosóra.
Mindjárt magával is vitt, mert soros jegyző volt, és azonnal mennie kellett. Autón vitt el, s közben én óvatosan kikérdeztem, miféle ember ez a Sachsmiller?… Azt mondja: az egy nagy panamista. Most van neki egy akciója, a kötvényakció, de már nagyon gyanús… Tudja, a külföldi kölcsönkötvényeket most odakint olcsón lehet kapni, mert az állam nem fizeti a kamatokat, s leesett az árfolyamuk… Húsz-harminc százalékkal vehetik össze, s a városok meg nagybirtokosok százszázalékosan fizethetik ki vele az adósságukat. Óriás üzlet, igen, de most itt a transzferrendelet és valutát nem kapnak rá… Hát nekik kell valutáról gondoskodni zugforgalomban… De hisz ez magát nem érdekli, majd elmagyarázom… Én evvel eddig nem foglalkoztam, mert se közgazdaságban nem dolgoztam, se politikában… De az a szerencsém volt, hogy ezek a képviselők, pláne kolléga előtt, mindent kifecsegnek…
Ilonka magában azt gondolta, hogy nem komoly emberek ezek. Még sóhajtott is.
Imre magára vette a sóhajt, hogy a kis felesége őt sajnálja, hogy ilyen zivataros ügyei voltak, s lelkesen mondta tovább:
- Bakáts mindjárt be is vitt szó nélkül a folyosóra s én beültem a Házba, az újságírókarzaton.
Ott volt dr. Nemess, ott volt Sachsmiller.
Hát én ott ültem, ültem, egyszer csak dr. Nemess kiment. Rögtön utánaszaladtam.
Mire kimegyek a folyosóra, már nincs sehol ... Kisült, hogy a Pénzügyminiszterhez ment be, és ott volt hét óráig.
Képzelheti, a fene majd megevett. Itt a színházjegyutalvány a zsebemben, sietnem kell magukhoz, és nem tudok végezni… Pedig az ilyet azon melegében kell lestoppolni.
Én tehát arra használtam fel az időt, hogy az újságírókollégákkal a valutacsempészetről diskuráltam. Két óra alatt, babám, szakember lett belőlem. Az egész Sachsmiller a kisujjamban van… Mindenkinek az a véleménye, hogy a legőrültebb játékot folytatja… Nekem az a meggyőződésem, hogy az alvilággal van összeköttetése. Barátom, csak most látom, milyen nagy dolgot pendítettem meg a sárga táskával.
Suttogva hajolt bele a felesége hajába, és úgy beszélt, mint a gyermek az anyjának. Nagyon kis gyerek az anyjának, de inkább a pajtásának, akihez még több bizalma van, mert nem fél a kritikájától. Sőt mintha nem is a pajtása volna, hanem az alárendeltje, a titkos szövetségese, a nádas volna Midász számára, szóval, mintha a felesége volna…
- Magának megmondom, hogy meggyőződésem, hogy ez a kaszírnő az összekötőkapocs… Ez a bandita inkább vállalja, hogy a szeretőjének higgyék, s egyedül eljár hozzá a külvárosba, hogy átvegye a táskákat… rémregény ez… és ezektől minden kitelik.
Ilonka egyszerűen a tárgyra tért:
- No és aztán beszélt Nemessel?
- Beszéltem… A folyosó sarkában van olyan kis páholy, kétszemélyes, kis oszlopok közt, ott ültünk össze… Barátom, olyan diplomáciával dolgoztam… Először meg kellett tudnom, milyen viszonyban van Sachsmillerrel... “Képviselő úr, mondom neki, én tudom, hogy egy pártba tartozik lovag Sachsmillerrel...” “Nem egy pártba, mondja, csak egy klubba.” Hát ezt már nem tudom, hogy értette, de mindenesetre azt jelentette, hogy szabad kezet enged… Mondom neki… “Kérem, én olyan őszintén akarok beszélni, mint az apámnak…” Azt mondja: “Csak beszéljen, fiam, beszéljen…”
Erre aztán elmondtam neki egyet-mást… “Kérem, írtam ma egy kis krokit… a Pesti Életben…” “A sárga táskáról” - azt mondja… “Tetszett olvasni?…” “Olvastam.”
Majd elszédültem az örömtől…
- Hát kérem, mit tetszik szólni ehhez a vakmerő dologhoz?
- Nem tudom, mit jelent?
- Dehogynem tudja, képviselő úr. Már én régen figyelem, és mivel készen van a dolog, megszúrtam a hólyagot.
Erre hallgattam.
Azt mondja:
- Maga be akar jutni a Magyar Merkurhoz?
- Persze hogy be akarok, de nem így, hogy én kínáljam fel magam, mint egy… lány…
- Hanem?
- Ha a főszerkesztő úr meghív…
- Mennyi ott a fizetése?
- Ötszáz.
Icám néz, nem hiszi.
Mondom neki:
- Főszerkesztő úr, én minden állításomat, amit leírok vagy kimondok, dokumentumokkal tudom igazolni.
Azt mondja.
- Kíváncsi vagyok.
Erre előveszem az ellennyugtát… Hűj, de dicsértem az eszem, hogy én ezt kiszedtem belőlük…
Nézi a nyugtát:
- Szóval maga kilépett.
- Ki.
- Kirúgták.
- Kérem, nekem az az érzésem, hogy a lovag belenyúlt… Reggel, ahogy elolvasta a cikket, megérezte a kötelet a nyaka körül, és rögtön telefonált… Elkezdtek velem szemtelenkedni, és én felmondtam… Tetszik tudni - mondtam -, azoknak egy vasuk nincs, és kifizették a hat hónapomat… Honnan? Azt nem tudom.
- Ezt is tudja igazolni?
Előveszem a pénztárcámat, amit maga vett a múlt karácsonyra, még menyasszony korában… Jó vastag volt, benne volt minden írásom, kinyitom, tele pénzzel… Nézi a sok százpengőst, szerencsére úgy volt belegyömöszölve, hogy eltakarta a többi papírt… Hát annyira pimasz nem volt, hogy leszámoltassa velem… Azt mondja:
- Jól van - azt mondja -, én magát felveszem… Az első három hónap próbaidő. Ezalatt kap havi négyszáz pengőt. Azután majd meglátjuk…
- No, mit mondtam rá? Na, mit?
Ilonka lehunyta a szemét, s nem mondott semmit.
- Azt, hogy: Stimmt.
Kezet fogtunk.
- Maga egyelőre nem fog bejönni a szerkesztőségbe - mondja Nemess.
- Értem.
- Bejár mindennap a parlamentbe, és magánnyomozást folytat a lovag dolgai körül… Megértette?
- Teljesen.
- Nekem itt naponta referál.
- Igen… És hol veszem fel a fizetés első részletét?
Rám néz, nevet.
- Tele van pénzzel, magának most nem kell pénz.
- Kérem, nekem azelőtt sem kellett. Én nem vagyok az, akit szanálni kell ... És nekem most nagyon sietnem kell, mert színházba megyek a feleségemmel s vendégeink vannak. A feleségem nénje háztulajdonosnő Pesten… Az van velünk, egyáltalán, én nem vagyok pénzre szorulva, csak a rend kedvéért kérdem.
Erre zsebébe nyúlt, elővette a tárcáját, kivett egy névjegyet, arra írt valamit. Akkor mást gondolt, a névjegyet eltépte, s kivett négyszáz pengőt s ideadta.
- Írjon egy nyugtát.
Megírtam, hogy egyhavi fizetés fejében négyszáz pengőt a Magyar Merkur kiadóhivatalától felvettem.
Ragyogó nevetéssel nézett a feleségére.
- Barátom, majdnem lekéstem… Taxiba ültem a parlament előtt, úgy jöttem ide, tíz lépés az Országház!
- Szóval, száz pengőt már fölváltott, s az magánál van - mondta Ilonka.
- Stimmt - felelt Imre.
Csengettek, hogy kezdődik a második felvonás. A tömeg özönlött befelé.
- Azt a száz pengőt odaadhatja az édesapjának… Délután nálam volt Vili, és én is voltam ott…
- Igazán? - mondta hálásan Imre.
- Apának valami vállalata lehetne most, és nem tudja elkezdeni. Nagyon rossz állapotban találtam szegényeket… Nem is tudtam vigasztalni, mert Vilit elküldtem maga után, és ő azt a hírt hozta, hogy maga délelőtt meglógott, és ezt jól tette, mert délután a lapot a főszerkesztő eladta…
- Mit beszél? - kérdezte őszinte csodálkozással Imre.
- Maga erről semmit se tud?
- Nem.
- Vili bent volt, éppen öt órakor, mikor a segédszerkesztőt kidobták, az egész szerkesztőséggel együtt.
Imre megállott, mintha földrengés tört volna ki.
- Hallatlan… Óriási…
- Hogy maga jól járt, hogy az utolsó percben kiugrott?
- Utolsó percben?… Hisz én borítottam fel az egészet… Tegnap még senkinek álma sem volt róla, hogy ilyesmi is lehet…
Mikor beültek a helyükre, Mariska néni kíváncsian nézett rájuk.
- Érdemes ezeken búsulni - mondta Ilonka csöndes mosollyal. - Új állása van… A Magyar Merkur szerkesztőségébe lépett be.
Imre meglökte Ilonkát.
- De ez még titok, erről ne tessék szólani senkinek - mondta zavartan.
Mariska néni csöndesen:
- Csak fizessenek, fiam.
Ilonka nevetett:
- Ez nem szeret ingyen dolgozni, azt már látom.
- Hála istennek - bólintott Mariska néni, s elismeréssel nézett Imrére.
- Ilonka - mondta Imre -, nézze csak, ott van Sachsmiller.
Ilonka odanézett. Felettük a jobb oldali földszinti kettes páholyban egy óriási nagy kövér ember ült. Egészen megijedt tőle, olyan vastag, durva vonásai voltak. Tömör bajusza úgy volt nyírva, mint a Lloyd George-é, de a feje kopasz volt és vörös.
Az előadást nem akarták elkezdeni, a hulló függöny még lent volt. Jól megnézhette a nagy embert, aki úgy ült egyedül a széles páholy közepén, szinte betöltötte azt hat ember helyett.
Az urára nézett. Ez a vékony, karcsú, vidám szőke fiú mer packázni egy ilyen hústömeggel.
- Ki fogom végezni - súgta Imre nevetve.
A közönség már nyugtalan volt, mért nem kezdik az előadást, s mindenki mozgott. Véghelyné két sorral előttük ült, s hátrafordult és intett nekik.
Ilonka köszönt, s Imrét is figyelmeztette:
- Véghelyné - súgta neki, s Imre kissé fölemelkedett, úgy köszönt oda.
- Nézze meg, az a fehér hajú úr a Cika vőlegénye.
- Ne mondja…
De Véghelyné újra odaintett Ilonkának, s valakire felhívta figyelmét. Egy ezüstös fejű, karcsú, fess ezredes ült Véghelyné megett s előrehajolva suttogott neki.
- Jesszusom, ez meg az ura lesz…
- Az olyan csodálatos?
Ilonka csukott ajakkal mosolygott. Ez már az ő győzelme Ő íratott Gizi nénivel az urának… Az asszony beleszólt… A függöny fellibbent, kezdődött az előadás.
- Nekem is vannak eseményeim - súgta Ilonka az urának -, képzelje, gyilkosság történt a házban.
- Gyilkosság?
- A szép kisasszonyt a szomszédban megölte a főhadnagy…
- Szenzációs…
- Egy karddal ölte meg a kettőt… az ágyban… Átszúrta… - Imréből harsány nevetés tört ki.
- Mit lehet itt annyit nevetni? Ez nem bohózat - szólt a hátuk megett energikusan az epés úr, aki már az első felvonás alatt is azzal foglalkozott, hogy őket ellenőrizze. ...
