Előző rész 

26.

A villamosban, Budapest nagy gyűjtőtelepén, örvendezéssel vették észre, hogy mindnyájan összekerültek. Ott voltak Véghelyék és Schultheisz tanácsosék minden családjukkal. Flemmingék nem, azok persze autóval mentek.

Imre szokott előzékenységgel fel akart állani egy négyes páholy sarkáról, amit ők négyen foglaltak el, hogy helyet adjon Véghelynének, aki oly szíveskedő volt, hogy alig lehetett kitérni, hogy ötödiknek maguk közé ne vegyék. De Ilonka megfogta az Imre karját, mielőtt ez végzetes lépést tett volna, s szigorúan pillantott rá, hogy meg ne mozduljon. Imre később ezt is félremagyarázta, féltékenységnek minősítette, hogy Ilonka nem engedte őt a szép színi­növendék mellé, pedig Ilonka olyan ártatlan volt, eszébe sem jutott ilyen dolog: ő csak nem akarta, hogy az ura elmozduljon mellőle. Csak nem fogja őt otthagyni udvariasságból: kinek tartozik udvariassággal elsősorban, ha nem a feleségének.

- Jaj szívem, de köszönöm nektek ezt a mai estét, nem, nem! csak neked kell megköszönnöm! mert én soha el nem jutottam volna ide, ha te nem biztatsz fel - áradozott Véghelyné, aki az előadás hatása alatt szinte mámorban volt, s szokása ellenére szinte lármásan közlékeny lett.

Meghallotta Schultheiszné is a szavait, és a nagy zsúfoltság ellenére is szintén hangosan kiáltott át egy kissé távolabbról: - Igen, igen, éljen a fiatal házaspár, ő a mi mai esténk nagyszerű megszervezője.

A tanácsos oly rideg lett egyszerre, mint egy harapós bulldog, s a felesége el is hallgatott, csak maguk közt folytatta:

- Bizony, e nélkül az édes kicsi asszonyka nélkül egyikünk se látta volna soha ezt a remek darabot. Milyen igaza van ennek a Hauptmann-nak - tette még hozzá s a gyermekei hangosan kacagtak, amit átvettek a Véghely-lányok is, s egy pillanat alatt olyan kacagás volt a kocsiban, mintha egy operettből jöttek volna hazafelé.

A fehér hajú úr megemelte kalapját Imrével egyszerre, ez volt a bemutatkozásuk.

Ilonka most az egyszer boldog volt. Nem tudta, miért, de az volt az érzése, hogy most nem kell boldogtalanságát éreztetni, mert valóban nem is érzett semmi boldogtalanságot.

Úgy ült az ura mellett, a bejáratnál az első páholyban szemben az egész kocsival, mintha ő volna a nap hőse. Érezte, hogy az idegenek is mind feléje fordulnak, és őt nézik, s először életében nem pirult el, s nem rejtette el magát a közönség elől, pedig ha megkérdezték volna, mit tett, ő tudott volna legkevesebbet mondani róla.

De a boldogság kisütött rajta, és sugárzott, s ez olyan jóleső látvány volt ebben a szomorú és elbúsult Budapesten, hogy mindenki rajta felejtette a szemét. Olyan volt, mint egy meny­asszony, aki messze virít a maga tavaszi rózsavirágzásával.

Véghelyné még azt a véleményét fejezte ki, hogy Csortos isteni volt, és az egész előadás ritka szép. És a darab tiszta költészet, és ezt mindenkinek meg kellene nézni, hogy az apák tanuljanak belőle.

Azt nehéz lett volna megmagyarázni, mit tanulhatnak az apák ebből a darabból amely a fiak és leányok kegyetlenségéről beszél az apákkal szemben, de Ilonka megértette: az ezredes hazakísérte a családját… Véghelyné minden lelkessége és hangossága abból ered, hogy itt ül tőle negyedik helyen, a lányai s a leendő veje mellett az ura. Szóval Véghelyné is menyasszony lett egyszerre. Ő is kivirított, mint egy májusfa, pedig meglehetős hűvös volt a márciusi éjszaka.

- Igazán nagyon szép volt, nagyon köszönöm gyermekeim - mondta Mariska néni is, és integetett s bólogatott hozzá. - Jólesik az embernek egyszer-egyszer elfeledkezni a napi bajokról… Nem nagyon vigasztaló ugyan, de szép volt.

Valika azonban nem szavalt s nem látszott rajta más, csak az, hogy sajnál valamit, sajnálja, hogy vissza kell zuhanni a jelenbe, ott kellett hagyni valami szépet, nem a darabot, hanem a ragyogó színházat, a boldog és száguldó életet, s reménytelen a holnap, mert holnap megint hallgathatja, hogy mi lesz a nem fizető lakókkal.

Egy megállónál valaki hajlik Ilonkához:

- Nagyon köszönöm, hogy erre a darabra felhívtad a figyelmemet - mondta a kis doktorné, akivel Mariska néninél találkozott tegnap délután.

- Nézd csak, hát te hogy kerülsz ide, édesem? - kiáltott fel Mariska néni.

De a doktornénak már sürgős volt az útja, azért csak szemmel köszönt oda Mariska néninek, ellenben Ilonkának a fülébe súgta:

- Érdemes volt beleszólni az uram dolgába: állást szerzett.

- Igazán?

- Fogott rajta a lecke, és ma egy szanatóriumban kipanamázta, hogy felvették. Nem sok ugyan, csak százhúsz pengő, de legalább a saját kiadásait fedezi a csirkefogó. Már a színházjegyet is ő vette.

Ezzel valami roppant büszkeséggel és boldogsággal nevetve megfogta az Ilonka kezét, szolidárisan jól megszorította, megrázta, s oly tündéri boldogsággal szállott le, mint egy pesti nemtő az árvízben.

A kövérkés doktor sejtette, hogy a felesége mit újságol, és mély kalapemeléssel köszönt a hölgyeknek. Közben nagyot villant a szemüvege, ahogy felismerte a tegnapi adoma hősét, a kávé­házi gavallért, Imrében. Aztán újra odanézett. Hm. Milyen jóba van vele a megcsalt feleség. Hja, Pest.

A villamos csilingelt és zakatolt, és gyorsan haladt tovább a sötét Budapesten. Utasok szállottak le, mások szállottak fel, s Ilonka lassan visszahervadt az ismeretlenségbe, elmentek azok, akik néhány perccel előbb az ő virágkorát látták, s többet nem fogja látni őket, s azok csak emlékezni fognak egy pillanatra, hogy egy különös, szép fiatalasszonyt valamiért ünnepeltek a villamosban.

Az Üllői úton már kevesebben voltak. Új utas már nem szállott fel, s Schultheiszné az ura erős megrökönyödésére otthagyta a családját, és idejött, és Véghelyné mellé ült le, és annak a fülébe sugdosott.

A tanácsos sokért nem adta volna, ha hallja, mit beszél a felesége, s azt igazán érdemes is lett volna hallania, bár ő nagyon elkomorodott volna tőle, ha a komorságának további fokai is elképzelhetők lettek volna.

- Szívem, nagyon jó volt, hogy felpiszkáltál bennünket evvel a színházjeggyel, mert legalább én is megmondtam egyszer az uramnak a magamét, s képzeld, a tata olyan dühbe jött, hogy rögtön pénzt keresett.

- Ne mondd.

- De igen. Annyi pénzt hozott ma haza, hogy kifizettem az összes adósságaimat, és ő maga megvette az összes jegyet, éspedig elsőrendűeket. - Büszkén mosolygott. - Gavallér volt.

Véghelyné elismerően s nevetve nézett a tanácsosra, aki mérgesen elfordította a fejét. De Véghelyné felhasználta az alkalmat, s kissé előbbre hajolt, és az urára nézett, az ezredesre, aki erős beszélgetésbe volt merülve a vővel, aki egész este a leghatározottabban úgy viselte magát, mintha máris vő volna. Talán éppen most kéri meg a Cika kezét… És Cika… Milyen asszo­nyos lett egyszerre. Egész színház alatt úgy viselte magát, mint egy asszonyka szokta, aki a jövőre gondol.

Véghelyné most Ilonkához fordult:

- A… - s hirtelen megakadt, ki akarta mondani a vő nevét, és nem jutott eszébe sem a családi neve, sem a keresztneve, amin soká nevetett - ugyanis nem tudta; - akkor így mondta: - a Cika, fiam, megszidta a gavallérját, mert Gerbeaud-t vett… Mire való ez a könnyelműség.

Ilonka is elnevette magát, de azon, hogy Imrének a sok izgalomban eszébe sem jutott, hogy valami cukorkát vegyen.

Véghelyné csak most jutott hozzá, hogy a tanácsosnét a nagy eseményről értesítse, de nem szalasztotta el az alkalmat.

- Nézd meg édesem azt a férfit, aki az uram mellett ül, ezredsegédtisztje volt a háborúban, és most Cikának udvarol; a legkomolyabban…

- Gratulálok - mondta Manyika, s előrehajlott, mintha valami keresnivalója volna, s megnézte a fehér hajú urat.

- De hisz ez egy remek férfi!

- S milyen gazdag, földbirtokos - súgta Gizi néni. - Ezerötszáz holdja van. - Megajándékozta ismeretlen nevű vejét további háromszáz holddal.

A tanácsosné erre kicsit elborult. Az ő Bolykája csak jobban megérdemelné s… De hát ilyen az élet… Hiába, az ő elzárt életükben nincs alkalom, hogy valakivel megismerkedjenek a lányok.

Már közben a hosszú Üllői úton is végigszaladtak. Nekik ki kellett szállni. Mariska néniék még egy megállóval tovább mentek, azért hevesen elbúcsúztak egymástól, és úgy csókolták meg Ilonkát, mintha örökre elválnának.

- Aludjatok jól kicsikém - suttogta Mariska néni az Ilonka fülébe, amitől az lángpiros lett. De még jobban attól, hogy Mariska néni valamit rakott a kezébe. Papír és ezüstök… Kérdezni akarta, mi az, de a néni hevesen megcsókolta, s azt súgta:

- Csitt.

Lassan lekászálódtak a kocsiból, s átmentek az úton a saját bérházuk felé.

Mikor a kapu előtt állottak, Imre felnézett az égre.

- Milyen szép csillagos - mondta.

Flemming szállott ki a feleségével egy autóból, s látta, hogy a fiatalember az égre néz. Erről eszébe jutott, hogy tegnapelőtt este evvel a fiatalemberrel szintén az égről beszélt, s köszönés helyett azt mondta:

- Könnyű az égnek.

Imre is visszaemlékezett s felkiáltott:

- De nehéz a becsületes szappanfőzőnek.

Ezen nevettek.

- Hát ti autón később értek ide, mint mi? - kérdezte a tanácsosné a kis Flemmingnét.

Flemming válaszolt a felesége helyett:

- Előbb hazavittük a vendégeinket a Rózsadombra.

- A kőgazdagokat - mondta Flemmingné. - Jó estét tanácsos úr. Erre, mivel a kaput a börtönőr még mindig nem nyitotta ki, megindult egy általános bemutatkozás.

- Flemming… Véghely… érthetetlen név… Vigh Imre… Schultheisz…

- Milyen érdekes, hogy az isten színe alatt ismerkedünk - mondta Imre nevetve.

Schultheiszné az urához fordult:

- Vigh doktor, a Pesti Élet munkatársa.

- Pardon, pardon, nagyságos asszony - mondta Imre -, egy ilyen rövid bejelentésben, bocsánat, két tévedés: Nem vagyok doktor, és nem a Pesti Élet, hanem a Magyar Merkur munkatársa vagyok.

- Hisz az a méltóságos asszonynak mindegy - szólt rá Ilonka, úgy hangsúlyozva a méltóságost, hogy ezzel elégtételt adjon a tanácsosnénak.

- Ó istenem - mondta a tanácsosné -, itt Budapesten a cím a legfontosabb, pedig a pénznek kellene annak lenni.

Ezen mindnyájan nevettek.

A portás végre kaput nyitott. A férfiak mind előkeresték az obulusokat, s a markába csör­gették. Most mindnyájan a főlépcsőn mentek fel.

Véghelyné az urába kapaszkodott, aki úgy vitte őt, mint valami nagyon udvarias hadnagy a neki kiosztott ezredesnét, óriási előzékenységgel és hidegséggel.

De ezt a szegény Véghelyné nem akarta észrevenni, s hogy még fesztelenebb legyen a hangulat, megszólalt:

- Szerkesztő úr, nem volt itthon délután, pedig most szenzációja van a háznak: gyilkosság történt.

- Kezit csókolom - mondta Imre -, az engem nem érdekel, én nem riporter vagyok, hanem politikus.

Mindenki ránézett egy kicsit, ami az ő gyerekes hiúságának jólesett, csak Ilonka érezte, hogy mindegy az, akárminek nevezi magát, csak újságíró…

A lépcső tetején, az első emeleten, elbúcsúztak egymástól, s a családok eloszlottak, ki-ki a maga cellájába. 

A befejező rész következik!

Móriczról