Előszó
Aki többször meséli el ugyanazt a történetet, ritkán tart ki egyazon szöveg mellett. Gyerekkorunkban pontosan megkívántuk, hogy az ismert históriák mindig egyformán hangozzanak el, és rögtön lecsaptunk, amint a legkisebb eltérést észleltük a mesében.
„Kihagytad, hogy milyen ruhában volt az az ember!" És a mesélő így védekezhetett: „Persze — de most annyit meséltem a lószerszámról, hogy ebből kitalálhatod, milyen is volt az öltözéke ..."
A szerző megírja a könyvét, aztán amikor mint olvasó újra átnézi a történetet, nem kis bánatot okoz neki. Egy helyénvaló mondat a "lófelszerelésről" feleslegessé tette volna az 1 oldalnyi unalmas írást a fickó öltözékéről — de most már mit csináljak.
Az „Én és a fiam"-at 1961 tavaszán írtam; olyan tempóban, ahogy a harag tör ki az emberből. Bizonyosra vettem, hogy nyárra teljesen elkészült a kézirat, s ezért be is nyújtottam a kiadóhoz. De a regény csak ősszel kezdett igazán élni bennem. Epizódok, hangulatok, mellékfigurák bukkantak fel előttem, a regény építményébe kívánkozó apró részletek egész tömkelege. Ezek az új ..faktumok" megduzzasztották a regényt, sok vázlatot készítettem, amelyeket el kellett vetnem — hiszen a könyv már a boltokban volt! Az elbeszélés megkövetelte, hogy tovább dolgozzam rajta, még akkor is, ha új formájában nem lenne olvasója.
Amikor a kiadó tervbe vette az „Én és a fiam" új kiadását, azt kértem, hogy ezt az átdolgozott vázlatot nyomtassák ki. Remélem, a közönség nem veszi rossznéven, hogy valamicskével többet olvashat a „lószerszámról", és hogy ezúttal nem mindent „annak az embernek" a szemüvegén keresztül nézünk.
A regény főtémája változatlanul a pénz.
Csalódást okozott számomra, hogy néhány olvasóm „Dél-Afrika faji problémáiról szóló regényként" értelmezte a könyvet. Faji problémákra mindig az apartheid szószólói hivatkoznak — az afrikaiak gondjai konkrétabbak. Ha már kieszeltek egy módszert, amellyel a szó igazi értelmében meglopnak egy népességcsoportot — az európaiak ellopják az afrikaiak munkaerejét —, akkor természetesen finomabban hangzik, ha ezt faji problémának nevezik, nem pedig lopásnak.
Svédországban sokat bíbelődünk a faji előítéletekkel és azok leküzdésével. De azért az afrikaiak munkaereje csak maradjon éppen olyan olcsó, mint eddig — ezen mi keresünk Svédországban. A Dél-Afrikával fennálló kereskedelmi szerződéssel erősítjük az apartheidet. De hát ha Svédországnál nagyobb államok is rendben levőnek tartják, hogy az apartheid-kormányon keresztül szipolyozzák ki az afrikaiakat, akkor Svédország miért mondana le erről? Ugyan miért is?
Csendben lopunk — és harsogunk a meglopottak emberi méltóságáról.
Kenya, 1963. április 3.
Sara Lidman
folyt.köv.
Forrás:
Sara Lidman 1923-2004.
http://elofolyoirat.blog.hu/2012/03/03/vilag_tanitonoi_sara_lidman
http://en.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman
http://sv.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman
Sara Lidman: Én és a fiam, 1970, Bp, Kossuth. Fordította: Lontay László.
A könyv közlését a magyar kiadás egy példányának szkennelése tette lehetővé, amit Molnár Ágnes készített, a blogra szerkesztette Vári Sasa, díszítősorral ellátta Evu, olvasta és értelmezte Gordon Agáta, Orbánné Vica és József Etella.
