Sara Lidman, 8. rész, 9. rész, 10. rész
11. rész
Gladness anyja mos. Néhány lánya otthon van, vasárnapi öltözetük gyapjúvászon ruha és klipsz. Csinosan tudnak öltözködni, nem közönségesek, bőrük túlharsogja a mütyürkék ragyogását. A cementpadlón egy sereg pucér fenekű gyerek ül egy kupacban. Száraz, fekete kenyeret majszolnak, egy csupor szájról szájra jár. Senki nem eteti őket, azt sem mondják nekik, hogy egyenek, mert csak akkor lesznek nagyok.
Gladness anyja. Előbb látom meg a két kezét, mint az arcát, a duzzadt kezeken rózsaszín sebhelyek, és gyorsan elfordulok. Csupa por ez a Joburg. Nem annyira, mint itt Cassandratownban, de azért eléggé. Naponta váltani kell a fehérneműt, esetleg többször is, ha az ember kifogástalan akar lenni. Az ember nehezen jönne ki, ha a mosatás nem volna olyan olcsó. Ez a nagyanyó csak akkor él meg, ha nap mint nap reggeltől estig mos. A keze soha nem pihen.
Hangosan felkacag, amikor meglátja Gladnesst és Naomát; érthetetlen kárálás kezdődik. Gladness nyilván közli, hogy felmondtak neki. Anyja és nővérei kacagnak, Gladness pedig, aki egész úton hallgatott, most velük együtt nevet. De ennek semmi köze a vidámsághoz, nem is arra szolgál, hogy megengesztelje a hatalmakat. Az az orrhangú, nyers nevetés ez, amelyet az afrikai nő haragjában hallat. Olyan megsemmisítő gúny rejtőzik benne, hogy az ember magabiztossága didergő mazsolává zsugorodik.
Igor csak áll és fogja Naoma kezét, a mackó és a tigris már körbe jár a többi gyerek között. Nem veszekednek a kenyérért vagy a játékért. Oly egyszerűen osztoznak, mintha valamennyi kéz és kar egyazon test végtagjai volnának. Szólok Igornak, hogy menjünk. De ő csak áll mozdulatlanul, egyik kezében Naoma keze, a másikban a pisztoly. Figyeli ezt a kemény, gúnyos rikácsolást, de úgy látszik, nem rémül meg úgy, mint én. Az asszonyok orrhangon nevetnek, túlharsogják egymást, megsemmisítenek ezzel a ricsajjal. A rongyokon keresztül kilátszik az öregasszony melle - elnyűtt asszonyállat, aki évente egyszer megengedi magának, hogy kikacagja az életét. Benne a csontváz egyetért vele, hogy Joburg és az ég megveti ezt az asszonyi sorsot, ezt a Cassandra-világot. Úgy kacag, mintha ő volna a holt csont és kigúnyolhatná a hús örökét.
Elveszem Igortól a pisztolyt, hogy meg tudjam fogni a kezét, és azt mondom neki, menjünk. Görcsösen kitart Naoma mellett, azon a bizonyos módon kell ránéznem, amellyel nem mer dacolni. Gladness kacag, de nincs benne öröm. Odaszól Naomának, hogy a kislány legyen jól nevelt, adjon kezet a fehér bossnak,* csináljon pukedlit, és köszönje meg a vasárnapi ebédet. Egy pillanatra ijesztővé válik, forr benne a düh: - Különösen a húst köszönd meg, egy szukáé lett volna, de a boss olyan bőkezű volt, hogy nekünk kínálta.
Naoma a jobb kezét nyújtja nekem, a bal kéz ujjait a zuluk módjára könnyedén a jobb csuklójára teszi - ami annak a jele, hogy nincs fegyver a bal kezében, miközben a jobbal üdvözöl. Nem tudom elfogadni az elém nyújtott kis kezeket. Gladness vonít a kacagástól, orrával trombitál.
Kézen fogom Igort, és gyorsan kimegyek. Ilyesmi nem történhet meg egy fehér dél-afrikaival. Gladness úgy beszél, mint egy dühös svéd munkáslány Iggesundban, és azért mer így beszélni, mert ismer — kívül-belül ismer. Tudja, hogy a fivére vagyok, helyre legény, de félős; Gladness tudja, mi a helyzet a munkával meg a bérrel, és tudja, hogy azt én is tudom - nem titkolhatjuk, hogy testvérek vagyunk.
Egyszer - kemény bakancs volt rajtam - síp-csonton rúgtam Gerdát; de Gerda kilenc évvel idősebb nálam, és anyaian megbocsátott.
Gladness a húgom vagy velem egyidős testvérem; ő nem bocsát meg, azt kívánja, hogy felnőtt legyek. Igor most kiszakítja magát a kezemből, elragadja tőlem a kis fehér pisztolyát, és odaadja Naomának. Most már alig várom, hogy kiérjünk Cassandratownból. Minek is kellett idejönnünk? Jöhettek volna a bennszülött-busszal, és akkor megspórolhattam volna az egész jelenetet. Már esteledik, és a szegények idillje negyedóra alatt a lázadás nyomasztó sötétvörös szellemévé változott.
A békés fiatalemberek eltűntek, ellenben néhány vad suhanc botorkál végig az utcán. Házi pálinkát ittak, és ettől vasárnap estére ölni van kedvük. Veszekedés. Valaki lehajol egy kőért, keresgél a földön, aztán hirtelen felvillan a kés; harsogó üvöltés fogadja. A kés csillogása és az emberek szemefehérje! Ellenfelének ugyancsak hirtelen fegyver kerül a kezébe: egy törött flaska.
Hogyan is jöhettem Cassandrába revolver nélkül? Méghozzá Igorral! Egy szempillantás alatt megölhetnék ezek az emberek; sokan vannak, és a halál kócosodik a hajukban, ingük izzó fehér. Ha akarnák, megállíthatnák az autómat, magányos fehér vagyok, a fiam és én vagyunk csak civilizált emberek a sok száz vad között, megostromolhatnák a kocsimat, felboríthatnák, kiráncigálhatnának bennünket, engemet és a fiamat; tíz másodperc alatt végeznének velünk. Miért nem teszik meg - Gladness fivérei? Ott áll a férfi, a kezében kés, a másikéban csorba üveg, és a szurkolók, a nézők tömege vért akar látni. A fiam meg én fehérek vagyunk, és azok nem is látnak bennünket.
Igor megnehezíti a helyzetem. Rákényszerít, hogy meglássam a többi gyereket, akihez semmi közöm, hogy meglássam azokat, akik gyámoltalanul állnak a világban. Ha Igortól függne, Gladness és Naoma nálunk lakna, a mi asztalunknál enne: felfalnák a jövőnket.
Folytatjuk!
Forrás:
Sara Lidman: Én és a fiam, 1970, Bp, Kossuth. Fordította: Lontay László.
A könyv közlését a magyar kiadás egy példányának szkennelése tette lehetővé, amit Molnár Ágnes készített, a blogra szerkesztette Vári Sasa, díszítősorral ellátta Evu, olvasta és értelmezte Gordon Agáta, Orbánné Vica és József Etella.
http://elofolyoirat.blog.hu/2012/03/03/vilag_tanitonoi_sara_lidman
Sara Lidman 1923-2004.
http://en.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman
http://sv.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman
