Sara Lidman, 9. rész, 10. rész, 11. rész

 12. rész

Bárcsak lett volna pénzem, amikor idejöttem: sohasem kellett volna a kedve ellenére tennem. Pénz-fal védene bennünket mindenütt a világon, és Igor soha nem kerülne olyanok közelébe, akik ínséget szenvednek. Ebben az országban az ember vagy megcsinálja a szerencséjét, vagy elsüllyed. Ehhez kell tartanom magam, akár akarja Igor, akár nem.
 

Ha volna egy nő, aki segítene; egy kicsi gép, kí­vül hideg, belül forró - idejét és lehetőségeit nem pazarolná arra, hogy tagadja, amit lát, ha­nem csak azt látná meg, ami a boldoguláshoz szükséges. Olyanféle, akit "megigéz a saját hangja, és aki tolmácsolni képes minden mai nézetet és szó­lást, akár azt hihetné, mindezt ő találta ki, órákig tudna beszélni és felelgetni, nekem csak bólogatnom kellene, pipára gyújtani, kocsit vezetni, whiskyt bontani.

Esténként aztán kirobbanhat. Soha nem figyelsz arra, amit mondok, soha nem osztozol a problémáimban, nem is szeretsz. Akkor én is kirobbanok, s végül mindketten elégedetten el­szunnyadunk. Másnap reggel jöhet megint a jó ízű csevegés, mely pehelypaplanként borítja az én igazamat. Tisztelnie kellene, ahogy pipát tömök, kocsit vezetek, whiskyt bontok és a többi. A technikám kifogástalan. Negyvenhat évem túl sok az én kis drágámnak, de női szemszögből nézve ez bizalomgerjesztő kor. Még jól tartom magam, persze nem úgy, mint huszonöt éves koromban, amikor Irma látott; a halántékom megszürkült, de a sportolás megőrizte a frissességem. Nem híztam el, mint az a disznó ott a szemközti lakásban; édes kis nője van, aki úgy látszik, szereti azt a vén szivart. Nin­csenek túlzott igényeim. Nem vagyok alkoholista.' Ismerek férfiakat, akik estéről estére leisszák magukat, és feleségük körömszakadtáig védi őket. Miért is ne jelenthetne számomra valaki ugyanennyit? Valaki, aki elhiszi nekem, amit mondok - vagy amit ki sem mondok.

Vajon Kathleen nem ilyen? Hiszen nemrég ezt írhatta a lelki klinikának: „Üres az életem, semmi értelme. Nagy melegség- és gyengédségtartalé­kaim vannak, s ezek kihasználatlanok. Elsősorban nem is szerelemre van szükségem, inkább a lehe­tőségre, hogy szerelmet adhassak. Az élet legszebb ajándéka, ha valakit szerethetünk. De úgy látszik, rám senkinek sincs szüksége. Örülnék, ha választ kapnék 'Valaki, aki még sohase.. .« jeligére."

Nem szép, de ez mit sem tesz: elég, hogy gusz­tusos. Az ilyen elhanyagolt, szögletes nőszemélynek szemérmetes a bája, nehezebb felfedezni, de könnyebb is megszabadulni tőle, mint attól a lábikrába rejtett korbácstól. Alig van egy szava. De lehet, hogy csak a félénkség miatt - talán az a fajta, amelyik kezdetben hallgat, aztán be nem áll a szája. A bennszülöttekről csípősen nyilatkozik. De az ilyesmi múló jelenség is lehet. „Ó, az első hetekben úgy sajnáltam őket! Minden este sírtam, és azt mondtam a férjemnek, hogy az istenért, menjünk haza ebből a pocsék országból. Bizony ezt mondtam. De elmúlt egy fél év, és józanul ítéltem meg a helyzetet. Most már pontosan tudom, hogyan kell bánni a bennszülöttekkel..." Egy átlagnőnek két hónap elegendő ahhoz, hogy megtanulja „a bennszülöttekkel való bánásmódot".

A hangja nem szép, inkább krétás. Nem ringat el. Nem, a hangja nem az én esetem.

- Gladness mikor lesz otthon? - kérdezi Igor. Még meg sem szólalt, amióta eljöttünk Cassandratownból. Most hajtunk keresztül azon a beépítet­len területen, a kopár övezeten, amely Joburgot védi a bennszülött-negyedektől. A senki földjén.

Nem felelek. Kérdése megriaszt. Rideg lakásunk neki „otthon" — komolyan veszi Gladnesst és Joburg minden esetlegességét. Annyira hat rá Joburg, hogy felnőtt korában vágyódni fog utána. Eljön az utcába, ahol laktunk, megkeresi az indiai boltot, ahol zöldségeit vásároltunk, meg a fűszerüzletet, amely egy görögé. Mindaz, ami számomra idegen, talán az Ő jövendő összehasonlításainak alapja lesz. És ha ez jelenti majd számára a kiin­dulási pontot, akkor Igor más lesz, mint én, nem fog megérteni. Neki úgy kellene szeretnie az észa­ki nyarat, ahogy én szeretem. Meg a soha ki nem száradó vörösberkenyét a ház keleti oldalán. Joburgban minden csupa forróság meg por, és a le­velek ráncosak, mint a petyhüdt bőr. Joburgban nagy kert és úszómedence kell ahhoz, hogy az em­ber élni tudjon. Én nem élek itt, csak Igor miatt vagyok Joburgban, az ő jövőjéért, hogy a fiam másképpen indulhasson, mint ahogy én indultam. Az én itteni életem csupán egy fénykép-negatív - jámtlandi tanyánkon fogjuk előhívni és retusál­ni, és ezek a sötét képek megvilágosodnak majd.

Vékony kis hangján - ha egy darabig nem hallom, légszomj vesz rajtam erőt - Igor azt mondja: - Álljunk meg, egy gudugudu! — Félreállok, letekerem az ablakot. És hallgatjuk, ahogy a fekete madár a fákról és a naplementéről éne­kel a tengerparton. Hangjától a salakdombok arany fényben csillognak, hatalmasan megnőnek, olyanok, mint a piramisok. A madárnak egyetlen porszem sincs a csőrében.

Sejtem én, hogy szép ez a dal — de érdektelen, mint valami film. Már nem járok moziba.

Igor azt mondja: — A gudugudu gyöngyöt mos. — Rám mosolyog, aztán megint a látóhatárt nézi.

Elfordulok ettől a látszatvilágtól, s Igorra nézek, az én valóságomra; látom, ahogy számomra nem érzékelhető árnyalatokat kelt életre, minden ér­zékszervével beszívja ezeket a jeleket, amelyeknek a jelentését a jövőben fogja megfejteni, s amelyek­nek jegyében élni fog. Miképpen is vegyem rá, hogy őrizze meg szeretetét, amíg hazamegyünk, hallgassa meg gyermekkorom madarait, s az én látomásaim után vágyódjon.

Folytatjuk!

 Forrás:

Sara Lidman: Én és a fiam, 1970, Bp, Kossuth. Fordította: Lontay László.

A könyv közlését a magyar kiadás egy példányának szkennelése tette lehetővé, amit Molnár Ágnes készített, a blogra szerkesztette Vári Sasa, díszítősorral ellátta Evu, olvasta és értelmezte Gordon Agáta, Orbánné Vica és József Etella.  

http://elofolyoirat.blog.hu/2012/03/03/vilag_tanitonoi_sara_lidman

Sara Lidman 1923-2004.

http://en.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman

http://sv.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman