Sara Lidman, 11. rész, 12. rész, 13. rész
14. rész
Ha az élet már a szeretett személy képét is annyi bánattal övezi, mennyire elfelejtik az embert akkor, ha az, akinek emlékeznie kellene, halott. Csak Irma látta nagyságomat, senki más, ő pedig halott. De Michelangelo énrám emlékeztette őt, Irma elképzelése szerint vésett engem kőbe. Hisz én és Dávid minden lélegzetvétellel megújulunk, ő és én úgy lélegzünk, hogy nem vénültünk kopott vőlegénnyé, és Dávid nem is sejtette, hogy egy napon alattomosan halálba küldi Uriást, hogy bűntudat gyötri a fia miatt, és jajveszékelni fog, amikor az a szerencsétlen meghal.
Mindezek a későbbi események mit sem számítottak abban a percben, amikor a parittyából a kő kiröppent. Milyen szép voltam, milyen tiszta a szándékom, és mily férfiasan gyűlöltem Góliátot, aki Irma népére támadt.
Mézeshetekből kiábrándult más férfi is állhatott már ott úgy, mint én, akit elnémított egy üdvözlet, melyet nem viszonozhatott, melyet nem volt szabad észrevennie — féltem az oldalamon haladó nőtől, aki elgondolkozva fogalmazgatta a kedves barátnőjének szánt levelet: „és-egyszerre-csak-
ahogy-mentünk-fel-a-piazzára-mint-valami-kinyilatkoztatásban-megláttam-milyen-hitvány-alakhoz-mentem-feleségül…
- Csak tizenkilenc éves volt, én meg huszonöt. A megérkezésem napján ismerkedtünk meg. Úgy volt, hogy amint vége a háborúnak, összeházasodunk. De a katona elragadta tőlem, megölte, öltek volna meg engem is! Mert attól kezdve pokollá lett az életem — mondom, és megpróbálok Kathleen érzelmeire hatni. - Csak került volna a kezembe a pilóta, aki a gépet vezette! Lett volna rá gondom! Nem akárki volt. Megölte a kedvesemet, ő a láthatatlan ellenség az életemben.
Irma történetét nem volna szabad olyan hirtelen elmesélnem. Tudom - vagyis tudtam! -, milyen volt Irma, de hogyan is önthetném ezt szavakba! Még akkor sem tudtam, amikor élt, hát még most, mikor már rég kihalt belőlem minden hősiesség, mikor már Góliát ostobasága csörgedezik az ereimben, és a hencegés eldurvított minden szót. És Kathleen, aki Skóciában született, és soha nem járt fent Északon, hogyan is érthetné meg, milyen csoda volt Irma. Aki látta a havat, a jégsárga eget, aki ezerkilencszáznegyvenben érezte Rovaniemi hidegét, csak az ámulhatott el Irma, e tiszta gyereklány láttán.
Szükség esetén a farkast meg lehetett magyarázni, ő a forróságból élt, amely ellentéte a hidegnek, a halál gyűlöletéből élt, mérföldnyi örömtelenség omlott össze egy testté, hogy kitörjön az üvöltés - így született meg a farkas. És Rovaniemi-ben valóság volt a farkas.
De miféle láthatatlan méhek hordhatták az édes ízeket ebbe a kaptárba, ami Irma volt, és miféle virágokból? Irma megmagyarázhatatlan volt, a kegyelemből lett. És én voltam az egyetlen férfi az életében. Száz napig tartott a felmagasztosulásom, a tulajdonképpeni életem.
- Soha nem tudom megbocsátani magamnak, hogy akkor nem röpítettem golyót a fejembe - mondom Kathleennek. Ez így igaz, de minél igazabbá válik az évek múlásával, annál kevésbé van jogom ahhoz, hogy kimondjam. Gyűlöltem volna Irmát, ha én pusztulok el, és ő nem válik meg azonnal az élettől.
A szerelem egyetlen bizonyítéka, ha az embert követik a halálba is. Abban az elhatározásban éltem, hogy eldobom az életemet, de aztán eljött a nap, amikor már annyi év múlt el, hogy senki nem látta volna az összefüggést Irma halála és az én öngyilkosságom között. Az életmódnak és az életfelfogásnak összhangban kell lennie. Ha ezek különválnak, az embernek nincs értelme. Semmihez nincs joga. Kötelezettségei sincsenek. Szabadon teheti, amihez kedve van – szemtelensége határain belül. Főbelövésről vagy akasztásról beszéltem, talán kaszárnya-nyelven meséltem Irmáról — már csak baka-kifejezéseim vannak, goromba szavak, amelyekkel a hallgatót rá akarom kényszeríteni, hogy pártomat fogja —, mire Kathleen a maga messzeségéből rám tekint: ugyan mi dolgom ezzel a férfival, aki az életét meséli? Mintha nekem nem volna okom megkérdezni: ugyan mi dolgom ezzel a nővel! Semmi - legfeljebb az, hogy éppen olyan hegyes az orra, mint Ruthé volt, amikor a Dávid szobor körül tett kétórás séta után viszontláttam. És akkor tudtam meg, mi vonzott hozzá: Irma fejét láttam ilyennek egyetlen iszonyatos pillanatig, azon az utolsó reggelen. Ezt a képet tizenöt éven keresztül itallal, nőkkel, kártyával fojtottam magamba. Irma orrán és kiemelkedő pofacsontjain megfeszült a bőr; harapásaim nyomai kékek voltak, mint a hullafoltok. Akkor éjszaka csaknem halálra öleltem, szinte eszméletlenül aludt. Mikor felráztam, álmában birkózni kezdett velem. Amikor végre kinyitotta a szemét, tekintete erőtlen volt, akár egy vénasszonyé, aki már a fiát sem ismeri meg. És ahelyett hogy fokozatosan visszatért volna hozzám, pillanatról pillanatra távolabb sodródott.
- Verekedtem vele — mondta Irma.
- Kivel?
- Azzal a sapkással.
- Irma, hagyd már ezt. Ne vedd komolyan. — De nem hallgatott rám, csak beszélt tovább elváltozott hangján. Finn dialektusa, amelyet mindig olyan pajzánnak éreztem, most nyomasztóan súlyos jogásznyelvé változott.
- De ő győzött, ő húzott le téged a hótorlaszba, elejtett előlem, magával vont a mélybe, s te eltűntél. A kezemmel kapartam a havat, de nem találtalak. Elvesztettelek, elvesztem!
Rossz álom volt; én megkíséreltem felvidítani Irmát, bizonykodtam, hogy élek, és képes vagyok még legalább ezer oroszt megölni. Vagy más bizonyságát kívánja annak, hogy élek?
Ezt felelte: - Rossz jel, hogy nem találtalak meg.
Azelőtt is találkoztam már a vadon asszonyaival, és tudtam, számukra mi a halál biztos jele. Komolyan megijedtem, és szitkozódni kezdtem, hogy észre térítsem. Önként jöttem ide, hogy megmentsem a hazáját. Irmáért verekedtem, Irma élete és szabadsága volt a tét, őérte mindent mertem - ő meg a babonáival elbátortalanítja a harcosát, holott már indulnia kellene a frontra. - De hátha bosszút áll! - mondta Irma. - Hogyan? Hiszen már halott! — Bár ne tetted volna!
Bár csak ne meséltem volna el neki ezt a jelentéktelen katonahistóriát. Ez amúgy is semmiség ahhoz képest, ami a fronton történik. Én sem voltam rosszabb akárki másnál.
Folytatjuk!
Forrás:
Sara Lidman: Én és a fiam, 1970, Bp, Kossuth. Fordította: Lontay László.
A könyv közlését a magyar kiadás egy példányának szkennelése tette lehetővé, amit Molnár Ágnes készített, a blogra szerkesztette Vári Sasa, díszítősorral ellátta Evu, olvasta és értelmezte Gordon Agáta, Orbánné Vica és József Etella.
http://elofolyoirat.blog.hu/2012/03/03/vilag_tanitonoi_sara_lidman
Sara Lidman 1923-2004.
http://en.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman
http://sv.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman
