Sara Lidman, 15. rész, 16. rész, 17. rész

18. rész

De a váratlan szélcsendben, amikor elhalnak a hullámverésre emlékeztető hangok, ezek az emberek már cseppet sem emlékeztetnek hullámokra vagy egyéb természeti jelenségre: ismét csak emberként állnak ott, mindegyiknek megvan a maga jellegzetessége, annyira különböznek egymástól, amennyire csak egyének különbözhetnek; és ahogy most rád néznek, szemük szikrát hány az éhségtől, tekintetük már nem lázas-öntudatlan. Nem, tekintetük világos és egyenesen a szívedbe fúródik - ez az a pillanat, amikor meghozzák a tízórai teát neked és a többi kilencnek. Még két óra ebédidőig, amikor azok kilencvenen megeszik a szelet kenyerüket, és felhajtanak egy csupor vizet.  

Látod az éhségüket (és mindegyikük mögött a nyüzsgő, éhező gyerekeket) és érzed, hogy irigylik tőled azt a teát, amelyet most fogsz meginni és amelyet reggel ittál, vagy azt a kevéske ételt, amit kedves kicsi gyerekednek adsz; Igor oly keveset eszik, s még ezt a keveset is irigylik tőle ezek a vadak, akik reggelire egy ökröt bekebeleznének. Szédülés fog el. Annyian vannak, egyetlen fehér arcot sem látsz, mind valahol másutt vannak a csarnokban. Európai nevetést hallasz; félreismerhetetlen a csengése, választékos a tónusa, van benne valami lenéző mellékhang. A feketék rád merednek, beléd fúrják sötét éhségüket, az életedet fenyegetik, a halálodat kívánják, hogy megkapják azt a nyomorúságos csésze teát, amelyet te kiérdemeltél. Hát elég lenne ennyi tea ennek a sok embernek? Hisz még annyi se futná belőle, hogy mindegyik megnedvesítse az ajkát. A halálodat kívánják, hogy ne mehess el kocsin a fiadért az óvodába, azt akarják, hogy egyedül ácsorogjon kint a rácsos kapu előtt és várja az apját, aki nem mehet el érte, mert már meghalt. Mindegyiküknek temérdek gyereke van, nem tudják, mi az, amikor az embernek egyetlen gyereke van, egy kicsi isten; ha még én sem tudom teljesen felfogni annak a jelentőségét, hogyan tudnák ők ...

Miért néznek rám úgy, mintha kiszipolyoznám őket? Ha tudnák, milyen emberfeletti felelősséget ró rám Igor, a fiam! Mit akarnak tőlem ezek a toprongyos feketék? Bűzlenek, mint minden bennszülött! Úgy merednek rám, mintha képesek volnának felfalni a fiamat. Szavamra, ezek meg tudnák tenni.

Körülfognak. Iszonyú kép merül fel bennem, télen, kora reggel láttam a bozótosban. Egy kígyó hiába igyekezett kitekergőzni a fekete madarak köréből. Hatalmas, világossárga kígyó volt, a madarak meg akár Észak szénfekete rigói.

Ott táncoltak a hüllő körül: mintha felsorakoznának, hogy a kígyó szabadon el tudjon menni. És amikor sietve igyekezett átkúszni a nyíláson, a tipegő-nevelő madarak elzárták az utat. Órahosszat elnéztem őket. Nem tudom, mióta foglalkoztak már a körülkerítésével, de a kígyón világosan láthatók voltak a kifáradás jelei. A madarak nem kezdtek támadásba, csupán szemrevételezték ha­lálos ellenségüket. Száz és száz pillantással szívták ki a kígyóból hipnotikus képességét. Végül elnyúlva, kókadtan behúzta a fejét. A madarak csendesen, megfontoltan álltak és nézték, ahogy a kígyó körülményesen bebújtatja a fejét önnön bőrébe. Amikor már teljesen a fejére húzódott a bőr, egyszerre felharsant a szárnyasok hangja, és a madarak csőrrel, karommal megrohanták a tehetetlen hipnotizőrt, és így ölték meg. Nem tudom, rosszullétem megelőzte-e az emlékképet vagy annak következménye volt, de azonnal ki kellett mennem a csarnokból. Ráförmedek néhány boyra, kitérnek az utamból, gyorsan járok, hullámzik alattam a padló, azt várom, hogy hátulról megrohanjanak, csattanást hallok, várom, mikor zuhanok a földre - körülnézek, és két feketét látok, vadul ütik egymást. Tovább megyek kifelé. Engem akartak megütni. Tudja a szívem, a szemem, minden zsigerem. De nem merik megtenni, a munkavezetőnek revolvere van. Egymást ütik, egymást ölik meg az utat tévesztett gyűlöletben.

Nem akarom tudni, mi lesz a mai csata kimenetele. A múlt héten három eset agyrázkódással, négy orrcsontrepedéssel és tíz azonnali felmondással végződött.

Majdnem egész napi keresetemet vesztem el azzal, hogy elmegyek, de megfulladok itt. Átkozott vállalat, egyetlen penny kártérítést nem ad, ha az ember megbetegszik! Eszük ágába sem jut, hogy az embernek gyereke is van, akinek a léte a kereseten alapul.

Mondom a munkavezetőnek, hogy a nap hátra­levő részére szabadságot kell kérnem: azt mondja, látszik a számon, hogy nem vagyok jól. Bár ne mondta volna: kívülről semminek sem szabad látszania, ne mondják rám, hogy gyenge a szívem. Ellenségeim lesnek.

Leérek az utcára, és az első, amit hallok, hogy egy sikeres boss ezt mondja a másiknak: - Az az európai, aki tíz év alatt nem tud vagyont szerezni Dél-Afrikában, semmit nem ér. Feltétlenül hülye. No guts, man .. *

A házfalnak támaszkodom, és nézem az utcát. Lábam előtt kis darab fehér kenyér: valaki elvesztette vagy eldobta. Most megmozdul. Ez már a halál volna? Vagy mi ez? összeszedem minden bátorságomat, s lehajolok, hogy lássam, mitől él az a falat kenyér. És látom: apró, fürge hangyák feketéllenek rajta. A kenyér egy pillanatig görcsösen vonaglik - aztán máris vége; eltakarították. A hangyák eltűntek, azt sem láttam, hova.

Európában, ahol a hangyák bolyban élnek és lassúak, szorgalmasak és rendesek, senki nem értené meg, milyen iszonyatossá tudnak tenni Afrika miriádjai egy fehér morzsát.

Orvoshoz megyek. Megvizsgál és megállapítja, amit már amúgy is tudok - szívtágulás. Gyógyszert ír fel, és azt mondja, éljek nyugodtan. Megmondhatná a levegőnek, hogy hagyjon békében, és ne nehezedjen rám mindenfelől.

Nem érti, mi van velem. Neki minden sikerült. Olyan idős, mint én; ápolónői elvégeznek minden aljamunkát, ő csak ott ül az íróasztala mögött, és recepteket meg számlákat firkál. Ha nem következik be az a csúfság, amikor éppen tanulmányaim befejezése előtt álltam az egyetemen, most én is ott ülhetnék nyugodtan. Az az öreg, a belgyógyászaton, az gáncsolt el. Egy kis gnóm, aki azt merészelte mondani: - Nem tudom, a jelölt úr alkalmas-e az orvosi pályára? Eltekintve attól, hogy gőze sincs a tananyagról.

Folytatjuk!

 Forrás:

Sara Lidman: Én és a fiam, 1970, Bp, Kossuth. Fordította: Lontay László.

A könyv közlését a magyar kiadás egy példányának szkennelése tette lehetővé, amit Molnár Ágnes készített, a blogra szerkesztette Vári Sasa, díszítősorral ellátta Evu, olvasta és értelmezte Gordon Agáta, Orbánné Vica és József Etella.  

http://elofolyoirat.blog.hu/2012/03/03/vilag_tanitonoi_sara_lidman

Sara Lidman 1923-2004.

http://en.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman

http://sv.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman