Sara Lidman, 17. rész, 18. rész, 19.rész

20. rész

Afrika nyugtalanít! Nincs itt semmiféle európai szórakozás, a magamfajta agglegénynek való időtöltés, Kathleen. Meghívhat arra a teára, amelyet a feketék irigyelnek tőlem. Kathleen - hozzám illő gyenge ember. Hazamegyek és átöltözöm panama ruhámba.

Éppen most itta meg a teáját egy fekete lány társaságában, akit úgy mutat be, mint Mrs. Dladla, de akit csak Grace-nek szólít. Az, hogy asszonynak titulálják, és fehérekkel étkezhet együtt, nem olyan magától értetődő szórakozás egy afrikai nő számára, aki megszokta, hogy mindig csak felszolgáljon.

Grace, aki talán azért mutat örömet, hogy ne sértse ezt a kedves misst, rémülten néz rám, aki jobban ismerem a fajok közötti érintkezés formáit, és tudom, mi a helyzet az étkezés és a megszólítás körül. Kathleen könyvet, újságokat ad neki, és estére újabb találkozót beszélnek meg.

Kathleen szürke skót pulóvert visel, sima kék szoknyát és egysoros nyakláncot, amely legalább ötven fontot ér. Hogy érezheti magát így a katedrán? Hát nem vette észre, milyen forró az éghajlat? Hogy a kisasszonyok könnyű öltözékben járnak, és hogy az idén a többsoros gyöngy a divat? Hébe-hóba belepillanthatna valami hetilapba, hogy tájékozódjon, mi történik a hölgyek világában; a regényekből soha nem tanulja meg, milyen külsővel lehet kelendő.

Megkérdezem a tanítónő kisasszonytól, hogy nem tudna-e egy csésze teát készíteni a szegény vikingnek, akinek fáj a szíve? Elém tesz egy csészét, de a tréfás hangot nem folytatja. Hangja idegesebb, mint eddig, s ebből megértem, hogy fél tőlem; nem kerülte el a figyelmét, hogy tudok bánni a nőkkel. Nemsokára eljutunk odáig, hogy ömleni fog belőle a szó, és nekem ezt nyugodtan kell elviselnem. Végre hallani fogom, hogyan szeretett sorra mindenféle fajankót - egyik rosszabb volt, mint a másik -, hogyan várt, miféle áldozatot hozott, és hogyan csalták meg. És meg kell vigasztalnom, lelket kell öntenem belé, biztatom, hogy mégiscsak megadatik neki az igazi szerelem. Mit sem törődöm azzal, hogy úgy szolgáltat majd ki utódaimnak, mint aki mindenben megrendítet­te a hitét. A nők már csak ilyenek, ezen nem tudok segíteni. Most nyugtalanul hallgat.

Szentimentális fajta - látszik egész lényén -, hinnie kell, hogy szeretik, csak így tud szeretni. Az ilyenek állandóan veszélyben érzik magukat - mindent a szerelemért. Ha a férfi el tudja oszlatni az ilyen nő félelmét, egy reszketős nőstény áll a rendelkezésére, valahányszor csak kedve kerekedik rá. Ezek soha nem érzik a különbséget: meggyőződésük, hogy kínlódásuk a nagy szenvedély. Nagyszerű lehet és tragikus. Amíg elcsitul a félelmük, a gépezetben egy rugó kienged. Lehet, a nő rájön, hogy meg kellene húzni néhány csavart, hagyni, hogy szerelmese is gyötrődjön egy kicsit, de aztán mégis elromlik minden.

Persze, lehetne ragaszkodni azokhoz, akik semmit sem képzelnek be maguknak - de a függetlenségük lehűti az embert. Ezek semmit sem várnak a holnaptól vagy a jövő héttől, viszont annál nyűgösebbek ma; kifacsarnak, mint egy citromot. A magányos férfi eltűri a női könnyeket és fecsegést. A szerelemtől beteg nők jól viselkednek az ágyban, legfőbb gondjuk az, hogy kedvére tegyenek az embernek.

Szóval táplálékot kell adnom Kathleen ábrándjainak, szemére kell vetnem, hogy közömbös, ami annak a jele, hogy hazudik önmagának - különben hogyan is vonzódnék hozzám oly ellenállhatatlanul, ha nem így volna, és így tovább, és így tovább. Megcsókolom a két kezét és a könyöke hajlatát, kijelentem, hogy mái- az első pillanattól fogva szeretem. Nem hittem volna, hogy ilyen jó illa­tú a bőre, a testem megfeszül. Milyen egyszerűen, rendben történhetne minden, ha némán mehetne végbe, a sok ostobaság nélkül, amit a nők megkívánnak.

Kathleen szavamon fog! Most az a feladat, hogy a legmagasabb szinten hárítsam el a nyilvánvalóan fenyegető veszélyt. Lágy szavakkal bizonygatja, hogy ez csalóka érzelem, s minden bizonnyal elérkezik a nap, amikor komolyan beleszeretek egy lányba. Akkor pedig ő, Kathleen ott állhat majd eleven tilalomfaként a közeledő igazi menyasszony előtt.

Köhögési roham vesz rajtam erőt, ez nagy üggyel-bajjal átsegít közeledésem magasröptű értelmezésén. Remélhetőleg nem történik meg, ami a matektanárnő esetében, akiről tizenöt éves koromban ábrándoztam. Nem is tudom, hogyan történt: egy rajz osont be a számtandolgozatomba - egy fekvő nyolcas, függelékekkel és a hozzátartozó képletekkel... A tanárnő kiosztotta a kék füzeteket, és sorra vette a példákat: még csak rám se nézett, én meg majd elsüllyedtem szégyenemben. Kicsapnak? Az órának vége volt, de én ülve maradtam a padban, nem mertem kimenni a töb­biek után. Akkor a tanárnő odajött hozzám, és azt mondta: - Ne törődj vele, kedves barátom. Egyszer eljön majd az életedbe a nagy szerelem, és akkor ez az illetlen nyolcas visszaváltozik a vég­telen jelévé, és megint "teljesen ártatlan" lesz. - Felnézett a plafonra, és megint azt mondta, hogy kedves barátom. Nevethetnékem támadt, majd megfulladtam - és kigyógyultam szemérmetlen ábrándozásomból. Talán tartós és igazi boldogtalan szerelem lett volna, ha a tanárnő jelenti a dolgot az igazgatónak, és úgy intézkedik, hogy legalább a magaviseleti jegyemet lerontsák.

Folytatjuk!

 Forrás:

Sara Lidman: Én és a fiam, 1970, Bp, Kossuth. Fordította: Lontay László.

A könyv közlését a magyar kiadás egy példányának szkennelése tette lehetővé, amit Molnár Ágnes készített, a blogra szerkesztette Vári Sasa, díszítősorral ellátta Evu, olvasta és értelmezte Gordon Agáta, Orbánné Vica és József Etella.  

http://elofolyoirat.blog.hu/2012/03/03/vilag_tanitonoi_sara_lidman

Sara Lidman 1923-2004.

http://en.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman

http://sv.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman