33. rész
Erőt vesz magán és teát főz. Nézem az orrát. És azt a kis anyajegyet az állán - húsz év múlva szakállas bibircsók lesz a helyén.
A vörös papírvágó kés az asztalon hever, valami vörös afrikai fafajtából faragták, a nyele madár formájú, a csőr és a penge csúcsa hegyes, de törékeny. Megpróbálom a kezemen és érzem, hogy késnek is megfelel, pedig nem is fém. Kimondom, de semmi különösre nem gondolok. - Tudod, hogy ezzel embert lehetne ölni ?
Kathleen - aki elhatározta, hogy bármit mondok, semmi nem fog imponálni neki, se tréfa, se komoly szó - így felel: - Az fel sem merül benned, hogy könyvet lehet felvágni vele?
Túlságosan merevek a tagjai. Tekintettel felboncolom, és előttem áll Kitty csontszerkezete a maga teljes művészietlenségében. Reszketek a nevetéstől, amelyet vissza kell fojtanom. Kicsit Kitty miatt is szégyenkezem: egyetlen vágással meg lehet nyúzni.
Papírt és tollat vesz elő, és apókákat kezd rajzolni Igornak, aki majd megpukkad a nevetéstől. Megtanítja, hogyan kell leírni, hogy Igor; a gyerek leül a földre, és rajzolni kezdi.
- Különös dolog a név - mondom. - Te pontosan illesz a Kathleen névhez, megfelel egyenes vonalú, eleven külsődnek. Viszont meglepő a ve
zetékneved, mert az nem olyan mint a skót patak ... the burn..
Kathleen a méltóságán alulinak tartja, hogy kíváncsiságot mutasson - minden, ami emberi, idegen tőle. De vajon nem valami különös hidegség csillant-e fel a szemében, amikor kiejtettem a "burn" szót? Netán Kathleen valami előrehaladást tett vizsgálódásai során?
- Miért érdekel annyira, mit csinálok?
- Az nem tűnt fel, hogy érdekelsz? Olyan csodálatos, hogy eltűnődöm, mivel töltöd napjaid?
- Helytelen kérdéseket teszel, mindent bemocskolsz! - És akkor odajön Igor, Kathleen térdéhez dől és megmutatja, mit írt. És Kathleen megváltozik, ellágyul és nevet: Igor fordítva írta a G-t is, az R-et is. Az asztalra teszik a papírt, Kathleen megmutatja neki, hogyan tartsa a tollat, kezébe veszi Igor kezét, és egy sor előrenéző G-t és R-et írnak.
Már jó pár napja nem nyertem a futtatáson; de milyen felhasználatlan tartalékaim vannak más területen! Csak azt kell elhatároznom, milyen sorrendben aknázzam ki őket. Amikor látom, Kathleen hogyan foglalkozik Igorral, megint felmerülhet bennem a gondolat, miért is nem házasodunk Össze? A következő pillanatban már tudom, hogy ő az ellenségem, és tudom, hogy gyorsabban kell eldöntenem a meccset, nem házassággal - az a két év Ruthszal nagyon hosszú volt...
És a skót fivér pénze? Csak a megfelelő gombokat kell megnyomnom. És hullanak a bankjegyek, amelyek a birtokunkon befednek minden tetőt, és betömnek minden rést. De annyi bizonyosan leesik, hogy játszhassak a Nyereményért.
És ott van az elveszett anya, aki annyira szeretné látni az idegenek által nevelt lányát, még mielőtt az rátalálna! És ez a találkozás tőlem függ.
Tetszésem szerint megrendezhetem vagy megakadályozhatom.
Volna kedve eljönni a zugivóba? Hogyne! Ez szörnyen kalandos, és a tengeren túl el lehet vele hencegni; az afrikaiak hírhedt titkos kocsmái, ahová fehér ember be nem teheti a lábát! Én elintézhetem. Egyik jó barátom afrikai; olyan tehetséges, elbűvölő és pontos, mint egy európai (- Biztos vagy benne, hogy rá nézve hízelgő az összehasonlítás? - kérdezi a tanítónő), mindenesetre jó haver. Felébresztettem Kathleen kíváncsiságát.
Szívesen nézne körül az anyó odújában, ha ellensége segítsége nélkül juthatna be oda. Nagyon szeretné, ha elejteném a témát. Megkérdezem, hogy van Grace, megismerte-e már közelebbről fekete kegyencét? Kathleen elvörösödik. Erre igen is, nem is lehet a válasz. Amikor a Morrs'-nál elfogyasztott ebéd után hazajött, és nulla pontra süllyedt a kedélye, akkor kiderült, hogy elveszett a gyöngysora. És Grace az egyetlen, aki távollétében megfordulhatott a lakásban. Nem a pénzveszteség bántja; a nyaklánchoz azért ragaszkodott; mert emlék volt anyai nagynénjétől, meséli a hálás unokahúg.
- Beismerte? - kérdezem csendesen.
- Kifejezetten nem, hisz elképzelhetetlen, hogy erre tereljük a szót. De látszik rajta. Megint olyan félénk, mint az első napokban. Én meg csak pirulok, és nem tudok természetes lenni. Nem csak mint barát vagy magánszemély szégyenkezem, hanem mint világpolgár. Mint kortárs. Mert Grace nem az a személy, akinek tolvajjá kellene lennie egy tisztességesen felépített társadalomban. De hát mihez kezdjen? Négy gyereke van kinn Orlandóban az anyjánál. Havi nyolc fontot keres, a férje tizenkettőt. Magad is kiszámíthatod...
Húsz font - háromszáz korona. Azt hiszem, jobb fejem van a számtanhoz, mint Kathleennek, de most nem tudok számolni a nevetéstől. Micsoda előítélettől mentes tanító néni - ha Joburgban meglopják, csak fekete ismerőse lehet a tolvaj, más el sem képzelhető! Így aztán kijelentem: meghallgatás nélkül senkiről ne mondjunk ítéletet. Grace félénkségének más oka is lehet. Megérti-e Kathleen, milyen kockázatot vállal egy fekete lány azzal, hogy külföldivel érintkezik? Grace munkaadója, ha tudomást szerez róla, elbocsáthatja. Az idevalósi fehérek nem tűrik, hogy a külföldiek elkényeztessék a feketéket. - Szóval mérsékelten barátkozz Grace-szel, különben ráfizethet. Menjünk ki a zugivóba, az semleges terület, oda nem dugják be az orrukat fehérek. Csak az a szeszkufár-némber, az meg nem járatja a száját, őt kellene látnod... Bekukkantunk, legalább egy helóát mondunk. Igor addig kint marad a kocsiban, őt nem viszem be.
Igornak legyen tiszta a környezete.
Kathleen nehezen dönt, megpróbálja egyensúlyba hozni természetes vágyát, hogy látni szeretné a zugivót, meg attól való óvakodását, hogy ehhez engem kelljen igénybe vennie mint sofőrt és útikalauzt, Nagy oka lesz hálára, még mielőtt végzünk egymással.
De alig megyünk egy háztömböt, egy építkezés mellett megpillantunk egy dühös férfit, talán a pallér lehet, egy fekete munkás után rohan, kapával kergeti. Mindenki nevet, még az üldözött is, csak a kapás ember nem. Kathleen rám kiált, hogy álljak meg; én lefékezek, de szólok neki, hogy ne avatkozzon bele, az ilyen jelenetek megszokottak minden munkahelyen. A dühös ember odavág egyet az afrikai vállára, s még egyet oda akar vágni, de Kathleen már ott van, megragadja a kapát. így néznek egymással farkasszemet, a kapa úgy mered a levegőbe, mint egy zászló, körös-körül meg nevetnek a munkások.
Kathleen kiabál: — Mit merészel?— aztán hirtelen elhallgat. A férfi ezt mondja: — They drive me mad[1]* - aztán ő is elhallgat, és egymásra merednek. Végül is Kathleen elengedi a kapát, és visszajön a kocsihoz.
- Na, most láthatod, hogyan bántalmazzák a fehérek a feketéket, most már hazamehetsz, és elmesélheted a tengerentúl - mondom.
Ha csúnyább jelenetet nem lát, akkor nem sokat ismer meg Joburgból.
Kathleen reszket. - Nem is sejted, hogy néz rám, milyen beteg a szeme. Azt hiszem, soha nem láttam ilyen magányos embert. Tudod, nem elő-munkás, hanem afrikai, de albinó.
-Bizony, Joburgban a látszat csal. — Az albínók majdnem poor white-ek, náluk senki nem kitaszítottabb. Az afrikaiak „rózsaszínű disznóknak" nevezik őket, és minden alkalmat megragadnak bosszantásukra. Ez éppen megfelelt a skóciai kocareformátornak. Nem mondom ki, de nem tudom elfojtani a nevetést - oly komikus volt, ahogy ott álltak a levegőbe meredő kapával.
Megint rám szól, hogy álljunk meg. Már nem megyünk a zugivóba?
- Most már elég! Tűnj el, és ...
- Igor - suttogom, és ezzel megúszom annak bizonygatását, hogy nem vagyok megfelelő társaság. Nem azért van tekintettel a gyerekre, mintha a legkevésbé is törődne vele vagy bármely más gyerekkel, hanem mert ő maga nem mert felnőni. Kiszáll a kocsiból, és feltűnés nélkül, óvatosan becsapja maga után az ajtót.
Az emberiség mint egyetlen drága család - kényelmes elmélet ez Kathleen népe számára. Csak ne volnának albínók és fekete bárányok, akiknek ugyancsak kellene valahová tartozniuk.
Igor megette a cukrot, és azt mondja, még több sweet[2] kellene neki. Folyton károg valamiért. Csak akkor lesz belőle férfi, ha komoly ételt eszik.
Menjünk haza, és együk meg Apu borsos és hagymás húsgombócait? Igor azt mondja, hogy nem szereti a borsot, és a hagymát sem. Tejszínkaramell kell neki. Nem, majd én megmondom, mit csináljunk. Elmegyünk a grillbárba, mi ketten, férfiak. És Igor kap egy kortyot Apu söréből. Csak mi ketten, férfiak, jó? - All right[3] - mondja Igor; nyújtózik egyet és hátraveti a fejét; dagad bennem a büszkeség.
Folytatjuk!
Forrás:
Sara Lidman: Én és a fiam, 1970, Bp, Kossuth. Fordította: Lontay László.
A könyv közlését a magyar kiadás egy példányának szkennelése tette lehetővé, amit Molnár Ágnes készített, a blogra szerkesztette Vári Sasa, díszítősorral ellátta Evu, olvasta és értelmezte Gordon Agáta, Orbánné Vica és József Etella.
http://elofolyoirat.blog.hu/2012/03/03/vilag_tanitonoi_sara_lidman
Sara Lidman 1923-2004.
http://en.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman
http://sv.wikipedia.org/wiki/Sara_Lidman
