Idén januárban töltötte be kilencvenedik életévét Gunter Damisch osztrák képzőművész - képeit az elmúlt év végén láthatta a közönség itthon a Salétrom by L'Office kiállítóterében Hubert Scheibl és Hans Staudacher munkái mellett a Galerie Gaudens Pedit jóvoltából. A kiállításról Deák Csillag és Kölüs Lajos írását közöljük.

Deák Csillag

A szétszórtság alakzatai

A Salétrom by L’OFFICE kulturális színterében vagyok. Progresszív ipari környezet, a nyerstégla és látszóbeton felület izgalmas kombinációját látom és érzékelem. A belmagasság kilenc méter, függőhídon kelek át az egyik térből a másikba. Három kortárs osztrák képzőművész grafikái és papírnyomatai először láthatók a kiállításon és Magyarországon. A tárlat címe: GRAPHIX. Egyéni és szabad világ tárul elém, egyszerre van jelen a formabontás és a formahűség.

Gunter Damisch (1958, Steyr) a „Neue Wilde” nemzetközi művészeti mozgalom képviselője, vásznai merített papírok, grafikáin csillog a festék, végletekig egyszerűsített formái feketék és pirosak, de egyszínűek. Természeti jelenségek és mozgások, helyzetek, elrendeződések lenyomatait tárja elénk. Mikroszkopikusak az ábrázolt formák, lehetnének sejtek, amőbák, egysejtűek, egy anyag metszetei, pillanatfelvétel az átalakulásról és átváltozásról.

Gunter Damisch: Cím nélkül VI.

A szétszórtság ellenére valamiféle harmónia hatja át a vásznakat. A nyugalom és biztonság érzetét a kerekded, ovális, körszerű vagy hosszúkás absztrakt formákkal kelti életre a művész. Néha szürke, elmaszatolt, gömbösödő foltok, mint valami bélyegek, „pecsétek” kitűnnek az alkotásból. Zavarják és megbontják az összhatást, a képi rendet, amely így látszólagossá válik.

Gunter Damisch

A piros alapon fehér foltokkal épült grafikái üdítően virítanak ki a sötétebb művek közül. A színváltás más asszociációs teret, láthatóságot hoz létre, kiemel, a szemet izgatja fel, és viszi el a gondolatot a bikaviadalokhoz, a véredényekhez, a kutatáshoz. A piros a vér, a tűz színe, azaz az élet (háború, veszély, erő, szerelem, vágy, szenvedély) színe is. Damisch föld felé nyúló leveleiben ott a mozgás, tartanak valamerre, akár az ondósejtek.

Hubert Scheibl (1952, Gmunden) három grafikájával (Claviceps purpurea - Anyarozs) van jelen a kiállításon. Ártatlanul és tudatlanul nézem Scheibl grafikáit. Úgy gondolom, valami ősrobbanás alakzatait látom, eltérő fázisokban. Csak az segít, hogy utánaolvasok. Mit tud az anyarozs magja? Albert Hoffmann svájci kémikus egy kicsit megbabrálta az anyag molekuláit, létrehozott egy liszergsav-dimetilészter, röviden LSD nevű új anyagot, majd egy véletlen során felfedezte, hogy a szer igencsak érdekesen hat, ha bekerül az emberi szervezetbe. Az LSD hatása alatt a "mindennapi" én-tudat helyett "magasabb" és "mélyebb" szemléletmódok lépnek érvénybe. A hatás alatt álló egyed tér- és időérzéke erősen módosul, mondhatni kitárul, s az így szerzett víziók az illetőt önnön létének újraértékelésére késztethetik. (Kovács Kászon: Anyarozs) Scheibl elhinti a magvakat, amelyek többnyire nyitottak, egészen vagy félig-harmadáig, néha összegörbülnek. Nem billen ki a tér, dinamikus egyensúly jön létre. Poétikusan jelzik, a világ összetettebb annál, mint ahogy gondolkodunk róla. A többértelműség természetes vonása a három alkotásnak. Lehetne egy atomi világ, de egy távoli naprendszerről készült rajz is. Nincs középpont, és mégis úgy érezzük, hogy a rend az uralkodó. Vészjelek nélkül.

Hans Staudacher 2012 októberében Bécsben
forrás

Hans Staudacher (1923, Kämten), akit Ausztria háború utáni művészetének egyik legjelentősebb megújítójaként tartanak számon, nyolc grafikát állított ki. Expresszivitással és tasizmussal jellemezhető festészetének előképeire az ötvenes évek Párizsában talált rá – írja a Salétrom by Loffice és a Gaudens Pedit Galéria kiállítás beharangozója. Redukált színhasználat és a képtéren keresztülhúzódó törékeny vonalháló jellemzi az alkotásokat. A merített papíron megjelenő formák és alakzatok eltérő időben készültek, de olyannak hatnak, mintha egy sorozatba tartoznának. A Grauer Alltag, 1989 (Szürke mindennapok) keresztformát jelenít, halvány rózsaszínnel, ezzel is jelezve, hogy az élet bár szürke, de időnként más arcát is megmutatja. A Zaun, 2002 (Kerítés) sárga kerettel jelöli ki a grafika belső határát. A kerítés, melyet fekete színnel ábrázol, itt az elzárkózás jele. Mögötte színes és csillogó világ látszik, de ennél többet nem tudunk róla. Lehet, hogy vágyunk ott lenni, de a művész az éles és elég egyértelmű fekete színnel jelzi, kételyei vannak, hogy a kerítés mögötti világhoz jobb-e tartozni.

Egy másik  kerítés, 1980-ból
forrás

A Cím nélkül-i grafikák közül az 1987-ben készült alkotást emelem ki. A fekete, téglapiros és kék színeken több irányba fut át a fehér szín, fonalként behálózva a többi formát. Világít a fehér, itt is a kereszt motívumot foglalja keretbe, és nem a fekete, a gyász színe uralkodik, hanem a fehér, amely utalhat a tisztaságra, az ártatlanságra, az egyszerűségre, és a szüzességre.

Kölüs Lajos

Terek és látomások

A művészet érzelmi kommunikáció, amely örömet kell, hogy adjon (Gaudens Pedit), olvasom a beharangozó anyagban. Miért ne? – értek egyet a kijelentéssel, és átadom magam az önfeledt szemlélődésnek.

Gunter Damisch: Cím nélkül, IV.

Gunter Damisch keskeny és hosszú, fekete és fehér foltokból, vonalakból, formákból álló vásznai vonzzák a tekintetem. A természetben érzem magam, hegyes vidék, a patak medre kiszáradt, vagy csak éppen csörgedez benne egy kis erecske, tele kavicsokkal, nedves és száraz kövekkel. Felismerhetőek a lecsiszolt felületek, a szétszórtságban is rend van, amit a sodrás alakíthatott ki valamikor, mondjuk az áradáskor, ősszel vagy tavasszal. Mozdulatlanság mindenütt, a várakozás pillanatai. Nem tudni, hogy mikor változik meg az elénk tárt rend. Alig látni az eget, a fák lombjai eltakarják. Átszűrődik a fény közöttük. Az idő lassú iramodás, kimért lépteket jelent. A szín- és formaváltozások billentik ki a látás horizontját. Nem mindegy, hova lépünk és mikor. A csend kihallható. Terepszín, belesimít a környezetébe. Damisch a táj szerelmese, absztrakt formáiban megtalálja a fényt, a matériát. Egyszerűsít, de ezzel a táj belső rendjét, a véletlent tárja elénk. A szükségszerűséget, hogy mégsem véletlen, ami és ahogy történt. Álcázva vagyunk, háló vesz körül bennünket. Belesimul a környezetébe. Akár egy hópárduc (Uncia uncia), amely fekete-fehér bundát hord, megfelelően álcázva az állatot a havas terepen. A szövetre, horgolt mintákra hasonlító formák végén levelek (levélhez hasonló formák) lógnak, a föld felé nőnek, fordított világ. Lakner kiállításán látott elképzelt növény (Eurofarm, 2000) jut az eszembe. Nem kell számára fény. Nem igényel ápolást. Ideális szobanövény.

Hubert Scheibl: Claviceps purpurea

Hubert Scheibl három grafikát hozott, már címével is felkelti figyelmemet. (Claviceps purpurea - Anyarozs). Magok, kipattant termések, szétszóródnak a világba, éppen tartanak valamerre, nem tudni, hova. Nem halljuk, csak látjuk a szelet, amely szárnyra vette őket. Látjuk a magok közötti távolságot, a káoszt és a gravitációt, amely összeköti őket. Egyes békák, ha elfogy a víz, kiszáradnak, a porba bújnak, és várnak. Halottak, de idővel, ha jön az eső, életre kelnek. A magok sorsa is ez, ha megfelelő talajra hullnak, és betapossák a paták a földbe. Szabad világ, túlélni, bármi is történik. Nincs igazság a jelenségek világában. Egyedül a törvény adhat eligazítást, de a törvény nem tudhatja, mi az igazság (Su-la-ce: Reggeli beszélgetések Lin-csi apát kolostorában, 27. történet). Scheibl sem az igazságra törekszik, hanem a megértésre, a káosz és a rend egymáshoz való viszonyát értelmezi, és ez a viszony lehet a külvilágban vagy a tudatunkban, mindegy, a mozgás megállíthatatlan, miként az emberi képzelet is.

Hans Staudacher kiállított művei a szavakra reflektálnak, szó és kép önazonosságát keresik és mutatják. A művész beleír a képekbe, helyesebben beleszól, szándékosan, nyomatékkal, jelezve, tudja, miről van szó, és hogy játszik, kijátssza a kártyáit, megmutatja, mit tud, és mit akar tudni. Terel bennünket, tréfásan, ironikusan, sőt némi öngúnyt is észrevenni a grafikákban. A beírás tudatos művelet, az elidegenítést és a biztos felismerést szolgálja.

Hans Staudacher: Frohe Ostern (forrás)

A Frohe Ostern (Kellemes Húsvéti Ünnepeket) 1978-ból való, és a húsvéti tojásokat állítja sajátságos rendbe, a feketével és a halvány rózsaszínnel megidézve a jeles ünnepek hangulatát. A 123 című kép (1990) egy fehér vonallal megrajzolt szívet és négyzetet tartalmaz, fölfele tartó fekete nyilakkal, sárga színkerettel. A számok nincsenek elválasztva egymástól, így egyszerre össze is olvashatók, meg sorozatként is értelmezhetők. Az időt szimbolizálják, számolunk valameddig és valami véget fog érni. Vagy most kezdődik, bár a startnál, a repülésnél visszafelé számolnak. Itt előre haladunk, és fölfele. A mozgás dinamikus, kivéve a szívet és a négyzetet.

Hans Staudacher: xxx (forrás)

Az xxx (1990) című alkotás piros és sárga színeivel tűnik ki, és az elmaradhatatlan szívformákkal, amelyek közül egy „fejjel lefele lóg”, azaz másként dobog, nincs a helyén, valamin kívül áll. Bár a képet tüzetesebben szemügyre véve látni, hogy ezek a szívek egy sötétebb forma, tömeg mentén vannak elhelyezve, mintha bolygók lennének és egy központi test körül keringenének. De nyitottabb szemmel vizsgálva a látványt, azt is állíthatjuk, hogy egy embernek több szíve van, több szívet tud magához vonzani vagy másoknak mutatni. Szerelmes szívet. Fordított szívet. Fixpont és dobog. Térben és időben, látomással és indulattal, ahogy Füst Milán mindig is szerette volna.

Graphix kiállítás 2012
Gunter Damisch – Hubert Scheibl – Hans Staudacher
2012.11.07 - 2012.11.30
Salétrom by LOFFICE
1084 Budapest, Salétrom utca 4.