Helyzetmeghatározás:
1. Ez nem egy kritika, inkább egotrip. Vagy nevezzük, műfaj-meghatározásként, (erősen) szubjektívnek.
2. Jegyet kaptam a filmre, tehát nem fizettem azért, hogy megnézzem, mint Te fogsz, ha beülsz a moziba.
3. Szeretem nézni Al Pacinot, Christopher Walkent és Alan Larkint.
4. A cikk spoileres, ha a sztori meglepetéséért mész a moziba, ne olvasd tovább.
"It's like the old days, isn't it?
No. It's better."
Kilencvenöt perc, és az első húszban (legalább) untam. Nem kicsit. De ha az első benyomásoknak hiszek, sosem olvastam volna végig a Gépnarancsot, például. Időtlen díszletek, időtlennek, kicsit divatjukmúltnak ható ruhák, mintha legalább húsz évet csúsztunk volna vissza mától. A lakás, ahová Val (Al Pacino) megérkezik, Doc (Christopher Walken), a régi barát kéglije valóban egy lepukkant odúnak hat inkább, mint egy egykor jól menő gengszter otthonának. A film során aztán lassan kiderül, hogy rég nem dolgoznak már – nemcsak együtt, de egyáltalán – a szakmájukban ezek a gengszterek.
Val hosszú időt tölt a börtönben, kijön, a barátja várja – hamar kiderül, nem véletlenül. Barátságuk ugyan valódi, de a bent töltött évek alatt mindvégig egy megbízás gyötörte a kint lévő Doc-ot is: az utolsó közös akció során elhunyt a banda fejének fia, aki azóta is Val-t hibáztatja az esetért. Doc feladata, hogy ha letöltötte a büntetését, s kiszabadul, megölje Val-t.
A filmajánló szerint: „Val (Al Pacino – Angyalok Amerikában, Szemtől szemben, A keresztapa-trilógia) 28 kőkemény évet töltött börtönben, mert nem adta fel bűntársait. Legjobb barátja, Doc (Christopher Walken – Kapj el, ha tudsz!, A szarvasvadász) várja szabadulásakor; s első útjuk a régen látott harmadik cimborához (Hirsch - Alan Arkin – Az Argo-akció, A család kicsi kincse) vezet. Barátságuk épp oly erősnek tűnik, mint a börtönévek előtt, Val teljes erővel veti magát az addig nélkülözött élvezetekbe. Mégis, érzi, hogy valami nincs rendben, s hogy egyik társa vele kapcsolatos megbízást kaphatott. Hiába tölti gyönyörű nőkkel az idejét, hiába fog ismét fegyvert a kezében, s utazik luxusautókban, elkerülhetetlenül szembe kell néznie múltjának egyik főszereplőjével, a volt maffiafőnökkel…”
Mindezzel csak az a baj, hogy elég kevés igaz belőle így. A 28 évről valahol a film közepe felé szerzünk tudomást. Sejthető, hogy nem volt épp rövid, de számszerűsítve hosszú ideig nincsen. Első közös útjuk Doc lakásába vezet, s már ott érezhető, hogy valami nem stimmel. A második a buli jegyében egy régi kávézóba, majd egy diszkrét bordélyba. Csak jóval később jutnak el a harmadik egykori cimbora, (Alan Larkin) öregek otthonában bérelt szobájába, hogy ’kiszabadítsák’ – s ahogy az egykori sofőr a csodás lopott autó volánja mögé ülve kapásból ötösbe tolja a váltót, a film is felpörög. Ekkorra már tudjuk, hogy Val tudja, Doc feladata megölni őt; tudjuk, hogy eszébe’ sincs menekülni; s látjuk, hogy Docnak nem fűlik a foga a feladatához.
Ha a filmet mindenképp előképhez kell kapcsolni, inkább olyan, mint a Bakancslista – összejönnek a régi cimborák, s szeretnék még, a biztosan bekövetkező halál előtt, megtenni, amire eddig nem volt módjuk.
A forgatókönyv messze nem hibátlan. A túl sok deus ex machina nem válik előnyére. Sok a régi utalás, hogy megmutatkozhasson egy-egy villamásban a már nem épp fiatal színészek egykori filmes oeuvre-je, s nem válik kiemelkedő gengszterfilmmé sem – mégis szerethető film Fisher Stevensé.
Számomra Al Pacino inkább az Egy asszony illata főszereplője, mint A keresztapáé – így hozzám a diszkós táncjelenet szólt az első részből. Az összehasonlításban az Egy asszony illata tangó-jelenete nyer, mégis, már a megidézés sikere is mutat valamit, bár még a film unalmasabb félórájában dagonyázunk. Nem akarván lelőni az összes poént, annyi biztos, hogy minden eklektikussága ellenére is élvezhetővé áll össze az egész, ha elég romantikus vagy hozzá, hogy kedveld és értékeld a gengszter-etikát. Rekviem ez pár régi értékért, mint baráti, házastársi hűség, nők iránti tisztelet, vagy épp a család – tudod, hogy jó részük nem, vagy nem úgy működik, de szeretnél regresszálni egy korba, mikor még hitted, hogy igaz lehet.
Sok szállóige-gyanús idézet is helyet kapott a szövegkönyvben, még ha ezek a mindennapi kultúrtörmelék valamiféle következetlen mixéből származtathatók is – hogy egyetlen példát említsek, mikor újra akcióba lép a csapat, Val és Doc egymáshoz intézett szavai (Val: „It’s time to kick ass or chew gum.” Doc: „And I’m all out of gum.”), melyek mintha egykori közös gengszteréletükre utalnának vissza – 28 év!!! – Duke Nukemtől, egy először 1991-ben megjelent videojáték-sorozat fő karakterétől származtathatók, így nem a forgatókönyvíró eredeti ötletei – de jól hangzanak. (Itt egy verzió a Duke Nukem hangját adó Jon St. John-tól a soundcloud-on)
Szép, ahogy Doc visszakérdez, Val milyen módszert választana a saját megölésére, ha már a Doc által választottat fantáziátlannak nevezte, de a legjobb rész mégis a temetési jelenet – melyről akkor itt most ennyit.
A film kritikai visszhangja inkább negatív felé hajló, leggyakrabban vegyes. Sokat vitatkoznak arról, a rendező nem épp arra teremtett-e lehetőséget a filmvásznon, hogy ez a három remek színész az egykori hírnév előtti tisztelgésben önmaga paródiájává váljék. Annak ellenére, hogy az eleje egy elrontott gegfilm és egy hétvége koradélutáni műsorsávba helyezett kórházsorozat egyvelege - amit a szereplők személye miatt néztem el -, a nyitva hagyott, mégis tudottan zárt végkifejlet (memento mori) impresszionista szépsége és a film második felének jóval erőteljesebb sodrása kellemes élménnyé tették ezt a mozit – annyira, hogy jegyért is beültem volna (a szélesvászon szerelmese vagyok).
30 kritika gyűjtőoldala a metacritic-en a filmről
SZÜLETETT GENGSZTEREK - STAND UP GUYS (színes szinkronizált amerikai film, 95 perc, 2012)
Rendezte: Fisher Stevens. Szereplők: Al Pacino, Christopher Walken, Alan Arkin, Julianna Margulies.
Korhatár: 16 év. Forgalmazó: ADS Service Kft.
Magyarországi bemutató: 2013. március 7.
