„Ez lehet a szerelem lényege: a farkadban érzed, de azt hiszed, hogy a szívedben.”
„Vonzó elegye a pikareszk krónikának, donquijotés kalandnak, fejlődésregénynek, road movie-s élménynek” - írja Ignacio Echevarría az El País lapjain Ignacio Martínez de Pisón Mellékutakon című regényéről.
1974-et írunk. Felipe járja az országot az apjával. Egyetlen vagyonuk a Cápa Citroën, életük csupa menekülés, valami miatt folyton költözniük kell, mindig ugyanoda: üdülőtelepek lehangoló, barátságtalan apartmanjaiba holtszezonban. Így aztán a fiú legtöbb idejét a kihalt tengerparton tölti, ahol rajta kívül jóformán senki sincsen. Azonban hamarosan búcsút kell mondaniuk a tengerpartnak, az ország belsejébe költöznek, és gyökeresen megváltozik életük. Ahogy Felipe mondja: „azelőtt, telente, a tengerparton, a kihalt üdülőtelepeken nem tudtuk, hová megyünk, de azt legalább tudtuk, hogy merre.”
Hol megindítóan szép, hol kissé kesernyés tónusú ez a regény, visszafogottan lírai, és persze a humor sem hiányozhat belőle. Pontos kép a Franco-rendszer bukását közvetlenül megelőző időszak spanyol társadalmáról, egy kamasz szemével nézve. A regényből egy spanyol és egy francia filmfeldolgozás is készült.
Ignacio Martínez de Pisón (1960) író, forgatókönyvíró, a kortárs spanyol irodalom egyik meghatározó alakja, Barcelonában él. Fontosabb regényei: María bonita (A bájos kis María, 2001), Enterrar a los muertos (Temessük el a holtakat, 2005) utóbbi John Dos Passos spanyol fordítójáról szól, akit 1936-ban a szovjet titkosszolgálat gyilkoltatott meg; El tiempo de las mujeres (Nők ideje, 2003), El día de manana (A holnapi nap, 2011), utóbbiért megkapta a kritikusok és Barcelona város díját.
Szülővárosa, Zaragoza díszpolgárává avatta, Aragónia tartomány irodalmi életműdíjjal jutalmazta írói tevékenységét 2011-ben. Magyarul a Lettre Internationale és a Nagyvilág közölt tőle novellát.
Ignacio Martínez de Pisón: Mellékutakon (részlet)
Ez volt az életünk, hogy mentünk tovább. Tovább és még tovább, szinte megállás nélkül, és csak az autónk meg az a kevés holmink tartott velünk az úton. Időnként olyan érzésem volt, mintha nem is lenne múltunk, vagy ha volt is, akkor se mellettünk, hanem mögöttünk, mindig a hátunk mögött kullogott. Vagy szerintetek ez hülyeség? Szerintetek mindenki így van ezzel? Nézzetek körül a szobában, nézzétek végig a tárgyakat, amik körülvesznek benneteket, kutassatok át mindent, szekrényt, polcokat. Igaz, hogy minden, ami ott van veletek a jelenben, az a múltatoknak is része? Igaz, hogy elmondhatjátok, ezt a képet itt és itt vettem, ahol ezt és ezt csináltam, vagy ez az ing akkor volt rajtam, amikor ez és ez történt velem? Hát erre gondoltam, amikor azt mondtam, hogy a múltunk mögöttünk maradt, mindig a hátunk mögött. Apámmal mentünk tovább, és semmi más nem jött velünk, csak az autónk meg az a csekély holmi. Nagyon kevés tárgy kísért végig bennünket kezdettől fogva, nem is tudom, volt-e olyan egyáltalán. Beszéltem már a poggyászunkról? Azt hiszem, igen, az elején elmondtam, mit viszünk magunkkal: a hordozható tévét, a bőröndöket a ruhákkal meg néhány apróságot. Minden költözésnél került valami új a poggyászba, de valamit mindig ott is hagytunk a lakásban. Minden költözéskor mintha kitöröltünk volna egy részt a múltunkból. Almacellasban a nagy kapkodásban ottmaradt a tévé, Marisa rémes gipszképei, a nyolcfunkciós svájci bicskám, az összes poszterem a meztelen nőkkel, a benidormi étkészlet, a Patty Hearstös album, és még nem tudom, mi minden egyéb. Almacellasban annyi minden ottmaradt, mintha hirtelen az egész múltunkat kitöröltük volna, és készen állnánk, hogy új életet kezdjünk, teljesen másat, mint a régi volt.
Én mindenhonnan szerettem volna megtartani valamit. Nem is tudom. Talán ilyen ez az egész élet, szép lassan megtelik emlékekkel, mint a bőrönd egy hosszúra nyúlt utazás során. Azt mondtam, Almacellasban sok mindent otthagytunk, de azt nem, hogy sok mindent el is hoztam onnan. Elhoztam a puzzle-t a Notre Dame-mal, és még valamit, amit eddig nem említettem. A Don Quijotét, ami valószínűleg a nyugdíjas vasutasé lehetett. Ez volt a lakásban fellelhető kevés könyv egyike, harmincban adták ki, magyarázó jegyzetekkel és rajzokkal, eddig még nem mondtam ugyan, de néhányszor belelapoztam, elolvastam belőle pár oldalt. Az az igazság, a mi történetünk nem olyan volt, mint Patty Hearst meg a szimbiozistáké, nem is lehetett olyan, hanem inkább mint azé a két emberé, akik egy szamárral meg egy rozzant gebével járták Spanyolországot. Mi is az országot jártuk, apám is annak hitte magát, aki nem ő volt, és ő is próbált elkápráztatni egy nőt... Történetünk sorozatos tévedések, melléfogások története, olyan régi, mint Don Quijote és Sancho Panza története. De azt az egyet világosan láttuk, hogy mi is egyedül vagyunk, mint az a két ember. Egyedül kezdtük az utunkat, és valószínűleg így is fejezzük be.
Paquita másnap hagyott el bennünket. Kivittük az állomásra Zaragozában, és soha többé nem hallottunk felőle. Apám kifizette neki a visszautat. Hát nem azt mondta, hogy utazni szeretne, világot látni? Akkor tessék, röpke két nap alatt ez immár a második.
– A legokosabb, amit tehetsz. Ellened semmi terhelő bizonyíték.
Mindössze ennyit mondott neki apám, miközben feladta neki a táskáját, az üres ketrecet, meg a két Lobszang Rampa-könyvet. És ez igaz is volt. Ellene semmi bizonyíték nem volt. Mi ketten követtük el azt az esztelen rablást, apám meg én.
(...)
Tizenöt éves voltam, és még mindig szűz. Tizenöt éves voltam, és még nem jártam lánnyal. Tizenöt év, rengeteg erotikus álom, de azt nem tudtam, mit jelent lánnyal lenni, felöltözve vagy sem, összeölelkezve vagy sem, csókolózni, egymás fülébe sugdosni. Abból az időszakból arra emlékszem, hogy éjszakánként elég gyakran volt magömlésem. Tudjátok, milyen érzés, mikor az a ragacsos, hideg trutymó foltot hagy a pizsamánk elején, és a hasunkat csiklandozza. Én azt képzeltem, a szerelem valami vidám és mulatságos dolog, mint a játék a gyerekeknek, csak éppen felnőttek játsszák. Azért képzeltem ilyennek, mert mindössze annyit tudtam róla, amennyi éjszakánként néha áthallatszott a válaszfal túloldaláról, Paquita, Estrella meg a többi nő fojtott kuncogása, ideges szaladgálás a hálószoba meg a fürdőszoba között, meg a végén az a gyerekesen elvékonyodó hang. Igen, biztos, hogy jó a szerelem, de én akkor is féltem tőle, és azon gondolkodtam, vajon milyennek kellene lennie az én barátnőmnek, hogy ne riasszanak el tőle ezek a kuncogások, ezek a ki-be szaladgálások, meg ezek az elvékonyodó hangok. Fantáziáimban nem azokat a lányokat láttam magam előtt, akiket ismertem, valódi hús-vér lányokat, hanem akiket valahol újságban, reklámban láthattam, és akikkel sose találkozhattam: néger vagy nagyon sötét bőrű, félmeztelen lányokat, amint táncolnak előttem, legtöbbször talán nem is sejtik, hogy ott vagyok, aztán még láttam fehér balettszoknyás lányokat is, mint amikor a tengerparton fekve álmodoztam. Hát, egyszer pedig Estrellával álmodtam. Azt álmodtam, hogy egyik kezével elkapja a fejemet, és hatalmas mellei közé húzza, a másikkal meg átölel, és úgy tart, mint egy csecsemőt. Kellemes, vidám álom volt, de később, mikor felébredtem, undorítónak éreztem, és magamtól is undorodtam, hogy éjszaka magömlésem volt, miközben Estrellára gondoltam.
De nem is Estrelláról akartam most beszélni, hanem Mirandáról, az én kedves Mirandámról, aki sokáig volt álmaim királynője. Már elmondtam, nagyjából hogy néztek ki a lányok, akikről álmodoztam, most meg azon gondolkodom, tényleg olyanok voltak-e, vagy inkább Miranda kábított el annyira, hogy még az emlékeimet is megváltoztatta, sőt még azt is elérte, hogy akit őelőtte szépnek láttam, az mind rá hasonlítson. Talán éppen traktoron ülő szőke vagy vörös hajú lányokról álmodoztam, aztán megjelent az életemben Miranda, és a végén azt hittem, hogy tényleg mindig őróla álmodoztam, Mirandáról, vagy olyan lányról, mint ő, aki csak nekem táncol.
Mert majd meglátjátok, Miranda fehér tornadresszben jelent meg előttem, miközben én hátul a féltető alatt flippereztem.
Olyan volt az egész, mint egy álom, de ezzel tényleg azt is akarom mondani, hogy olyan volt, mint egy álom, meg kellett dörzsölnöm a szememet, és megkérdeztem magamtól, hogy most ébren vagyok-e vagy álmodom. Nem ugyanezt tettétek volna ti is, ha flipperezés közben hirtelen ott terem előttetek egy fekete bőrű lány balett-táncos ruhában, odaáll mellétek, és egy kézmozdulattal megkérdezi, beállhat-e mellétek flipperezni? Hát erről van szó.
Miranda néger volt, világosbarna bőrű, hatalmas szemekkel, hófehér fogakkal, és azért így jelent meg akkor, mert kedden meg csütörtökön balettórája volt a szomszédban, apja pedig közben kihasználta az időt, és lebonyolított nálunk egy-két beszélgetést. Emlékszem az autójukra, egy texasi rendszámú, sötétpiros Chevrolet volt. Még az öreg Chevrolet motorjának a hangjára is emlékszem, pár héten belül már felismertem, meg tudtam különböztetni a többitől, ami még járt hozzánk, a Chryslerektől, a Fordoktól, a Datsunoktól, amik mindennap ott parkoltak apám Cápája mellett, miközben tulajdonosuk az Egyesült Államokba telefonált. Meghallottam ezt a motorzajt, és el se hiszitek, mi történt velem. Meghallottam, és emelkedni kezdett a farkam. Tudom, most azt gondoljátok, én egy vaddisznó vagyok, nincsenek érzelmeim, de ez nem igaz. Én szerelmes voltam. Az első pillanatban beleszerettem Mirandába, megjelent mellettem, mondom, abban a fehér balettszoknyában, azzal a mozdulattal, hogy hadd álljon mellém oda a géphez. Olyan szerelmekhez vagyunk szokva, amilyeneket a filmekben látunk, és a filmekben azt mondják, amikor szerelmes leszel, elakad a lélegzeted, nagyot dobban a szíved, meg tudom is én, még mi mindent, pedig valójában csak annyi történik, hogy amikor szerelmes leszel, keményedni kezd a farkad, érzed, megindul fölfelé az alsónadrágodban, hozzádörzsölődik a nadrágod varrásához, bármelyik pillanatban elsülhet, és csupa trutymó lesz tőle minden. Azt mondom, szerelmes lettem, igaz, de csak azért, mert ez történt velem, és úgy is éreztem, legjobb, ha úgy írom le, ahogy a filmekben szokás, hogy nagyot dobban a szívem, elakad a lélegzetem és a többi. Ez lehet a szerelem lényege: a farkadban érzed, de azt hiszed, hogy a szívedben.
(...)
A nyolcadik dolog, amit megtudtam Mirandáról, az volt, hogy az apja szolgált Vietnámban. Én megvettem neki azt a lehetetlen citrusprést, utána pedig egyik nap ő is megjelent az apja Zippo öngyújtójával. Egyik oldalára nyomtatott nagybetűkkel az volt rávésve, hogy DON'T TELL ME ABOUT VIETNAM BECAUSE I'VE ALREDY BEEN THERE, a másikon pedig a két, sarlószerűségből álló fura címer alatt Vietnám térképe, rajta városnevek, szintén nyomtatott nagybetűkkel: HANOI, HUE, DA NANG, HAIPONG, VINH, QUY NHON, NHA TRANG, SAIGON, CAM RANH. Nem sokat tudtam angolul, földrajzból se voltam valami fényes, de ahhoz eleget, hogy rájöjjek, az apja volt Vietnámban.
Abbahagytuk a flipperezést, utána adta nekem az öngyújtót. Ez tényleg értékes ajándék volt, nem mint az a négydolláros citrusprés. Az apjától kapta ajándékba, vagy még jobb, ellopta az apjától, hogy nekem adhassa, én meg azt mondtam neki, hogy no! Erre ő meg hogy yes, én megint hogy no, ő persze megint, hogy yes, és én végül azt mondtam erre neki, hogy thank you. Azt mondtam, hogy thank you, és adtam neki egy puszit. Az arcára. Aztán Miranda elment az apjával, én meg az élő sövény mögül lestem a lyukon keresztül a balettórájukat. Minden kedden és csütörtökön ezt csináltam, de most be se jelentettem neki. Mindegy volt. Én nem mondtam semmit, Miranda nem láthatott bentről, de akkor is, annak ellenére, hogy nem tudhatta, hogy nézem, meg hogy nem is láthatott, megint táncolt nekem az ablaknál, egyedül, mikor vége lett az órának. Olyan volt, mint egy titkos szertartás, egy hallgatólagos egyezség, ami összekötött, egymáshoz csalogatott bennünket. De már mondtam, hogy az egyik dolog, amit Mirandáról megtudtam, az volt, hogy szereti, ha nézik, ha mutogathatja magát. Úgyhogy talán inkább mégis erről lehetett szó.
