„Anna elővette a fényképezőgépe tasakját, kiemelte a napok óta érintetlenül hordott kameráját, lepattintotta a lencsevédőt, a gépet a szeméhez emelte és megcsinálta azt a képet, amelyik végül képes volt visszaadni annak az egy évvel korábbi pillanatnak a dermesztő, mégis nyugodalmas, széttartó fehérségét ott a kórházban, amikor eltűntek a színek, a szagok, a hangok, eltűnt a tér, és vele együtt minden más is visszahullott abba az egyetlen, ismeretlenül ismerős idősíkba, amikor még csak az állatok éltek.” (Bán Zsófia: Amikor még csak az állatok éltek, 212. o.)

Április 16-án hirdették ki az Aegon-díj idei nyertesét - az elismerést Barnás Ferenc regénye, a Másik halál nyerte el (a könyvesblogon olvashatsz egy interjút a szerzővel itt). Ilyen díjazott mellett lemaradni is szép - a tíz díjvárományos között szerepelt Bán Zsófia második könyve, az Amikor még csak az állatok éltek. Bán Zsófia könyvéről Debreceni Boglárka recenzióját olvashatod.

Amikor még csak az állatok éltek nem volt időszámítás. A természet körforgásának menetét nem akarta szabályozni senki, nem számított, hogy mi, mikor, hogyan és miért történt, senki sem készített képeket, melyek alapján emlékezni lehetett/kellett volna a múltra, annak tükrében gondolkozva jelenen és jövőn. Amikor még csak állatok éltek, nem voltak bonyolult viszonyok, kapcsolati hálók, talán szomorúság, a teljesség hiányának érzése, „űr” sem volt, ami nap, mint nap kitölti valamilyen formában az életünket. Amikor még csak állatok éltek, éltek. Miután megjelent az ember, minden megváltozott.
Bán Zsófia a kislányával folytatott beszélgetés egy motívumát használta fel, amikor címet adott könyvének. Egy négyéves gyermek még nem képes strukturálni az időt, a távoli múlt számára definiálhatatlan fogalom. A felnőttek azonban pont az időt, a „természet közeli állapotban” meg nem jelenő tényezőt tartják az egyik legfontosabbnak, megpróbálják időhöz (és térhez) kötni magukat, megkísérlik összekapcsolni a személyes időt a kultúra idejével, felismerni a nem mindig nyilvánvaló és soha sem teljesen nyilvánvalóvá váló kapcsolódási pontokat.
Bán fragmentumoknak, azaz töredékeknek nevezi prózáit. Nem hiába írja Vilmos Eszter Padlás és hangzavar című tanulmányában, hogy „Bán Zsófia könyvét olvasni olyan, mint kutakodni egy régi padláson vagy egy turkálóban (…)”. A helyszínek, a szereplők, a hangulatok, az emlékezés mintázatai a kutakodás során vissza-visszatérnek, hogy az általuk generált új érzések, a hatásukra készített új képek bekerülhessenek fotóalbumunkba, bizonyosságot adva létezésünkről, létünk folyamatosságáról.
Nehéz szeretni azt a fajta szerkesztési elvet, amit Bán használ, hiszen minden ember detektív, a maguk teljességében akarjuk megismerni, feltárni a dolgokat, még ha érezzük is, valahol, mélyen, hogy a lehetetlenre vállalkozunk. A szerző pedig pont erre, a „lehetetlenre” világít rá, hiszen bármi, amit feltérképezünk, „kitúrunk”, a múltnak sosem az egésze, csak része lehet. A régvolt elenyészik vagy átstrukturálja az egyéni és a kollektív emlékezet, de a megismerés határait jelzi az a tény is, hogy egy adott eseményről, pillanatról mindenki más tudással rendelkezik, hiszen szelektálunk, különféleképpen értelmezünk, nem ugyanazokat a faktorokat tartjuk fontosnak. Az összefüggések tehát sok esetben homályosak, számtalan kombinációs lehetőséget hagyva a kirajzolt, jól felfestett idővonalon, így aztán annak a 20. századi közép-európai családnak a története is csak hiányosan rajzolódik ki előttünk, melynek tragédiáit nyomon követhetjük az író önéletrajzi elemeket felhasználó munkájában.

A könyv fülszövege egyfajta kritikai hozzáállásra buzdít, állandó értelmezési kényszerünkkel szemben. „Mit mondanak a képek, és mit mondhatunk a képek helyett? Hány képünk van saját magunkról és saját kultúránkról?” A fotográfia rövid története c. írásában Bán, éppen ezért, miután folyamatosan fényképről mesél, fotótörténeti jártasságát bizonyítva, a következő mondatokkal zárja elbeszélését: „… a kép fölénye velünk szemben olyan nyilvánvaló, hogy elővenni is csak azért érdemes, hogy újra és újra szembesüljünk avval, hogy semmit, de tényleg semmit nem tudunk. Csak a kép tud mindent. Negyvenszáz ultimó. Nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.” (43.)
A kötet első „töredéke”, sajátos szarkazmusával, ugyanakkor mély mondanivalójával, ilyen körülmények között a tárgyiasított vágyak, a (tudás) birtoklás(ának) reményében meg nem élt pillanatok illanékonyságáról, elvesztéséről szól, Röntgen és felesége történetét a középpontba állítva, figyelmeztetve bennünket arra, hogy ne akarjuk a megélt pillanatokat meg nem éltekre cserélni, az érzéseket képekké sűríteni, mert nem lehet. Röntgen Störr kapitányhoz hasonló figuraként jelenik meg a Frau Röntgen keze c. műben, olyan férfiként, akit kényszeresen foglalkoztat a felesége, ám akit a vágy hatalmának elismerése arra késztet, hogy szenvedélye tárgyát száműzze valós életéből egy „egzakt” térbe, kutatási témává téve a megfoghatatlant, hogy megfejtse a vágy minőségét, kisugárzásának természetét. Az X-sugár „iksze” tehát az ismeretlent, Anna Berthát jelöli, a röntgenkép pedig az ismeretlen sugárzás leképzését, ami valójában csak egy, a halál képét előre vetítő csontváz. Ezért kiált fel a férje „megtérésében” reménykedő Anna Bertha, miután megpillantja a röntgenképet, hogy: „láttam a halálomat”. Hand mit Ringen. Kéz gyűrűvel. Az eljegyzési gyűrű pedig a képen nem más, mint a halállal való előre vetített menyegző szimbóluma. Vigyázni kell tehát a fénylenyomatokkal. Mert „legtovább a hús emlékezik. (…) A hús azonban hallgat, és győz.” (Hús, 90.) Ha azonban eltűnik a horizont, csak a fehérség marad, amit már érdemes megörökíteni. Nem véletlen, hogy a kötet a történetben újra és újra felbukkanó lányalak, az Antarktiszon kutató, white-out jelenség szemtanúja, Anna gondolatainak leírásával végződik, aki édesanyja haláláról nem készített „fotót”.
„Anna elővette a fényképezőgépe tasakját, kiemelte a napok óta érintetlenül hordott kameráját, lepattintotta a lencsevédőt, a gépet a szeméhez emelte és megcsinálta azt a képet, amelyik végül képes volt visszaadni annak az egy évvel korábbi pillanatnak a dermesztő, mégis nyugodalmas, széttartó fehérségét ott a kórházban, amikor eltűntek a színek, a szagok, a hangok, eltűnt a tér, és vele együtt minden más is visszahullott abba az egyetlen, ismeretlenül ismerős idősíkba, amikor még csak az állatok éltek.” (212.)

Debreceni Boglárka