„Siflis pecsétje a biztonság és a béke pecsétje is. Szabadon élni, bárhol is vagyunk és legyünk. Erőszak nélkül, mert a fájdalom nélküli élet maga a paradicsom, és az ember kiűzetett a paradicsomból. A fájdalmat nem spórolhatja meg. Siflis lenyomataiból átdereng a múlt, időtlenné válik, de nem istentelenné. Profanizáltan néz szembe az emberi vággyal, hogy istene legyen, akire felnézhet, akihez menekülhet bánatában, fájdalmában.” (Deák Csillag)

Siflis András: Kép (3) (papír, vegyes technika, 2012)

„Siflis nem idealizál, nem bálványoz, ha figurája ikonként is felfogható. Töredezett emlékképet tár elénk, rajzol meg. Leplez és leleplez. Gipszalakjára angyalként is tekinthetünk, aki ugyan nem váltja meg a világot, de múltbéli hatalma és ereje folytán képes összekötni a régmúltat és a jelent, eget és földet. Az alakok nem lelik a helyüket. Ez egyben szimbólum is, hogy a mártírok állandóan mozgásban vannak, ma mártírok, holnap már nem azok. A mártírok nem találják otthonukat. A hely pedig fontos.” (Kölüs Lajos)

Az Erlin Klub Galéria rendezte meg Siflis András: Mártírok ideje című kiállítását, melyről Deák Csillag és Kölüs Lajos írását olvashatod.

Deák Csillag
Felemelt fejű kariatidák

Fellini egyik híres és hírhedt filmjében (Édes élet, 1960) Jézus-szobrot emel magasba egy helikopter. Jézus karja kitárva, akárcsak a Megváltó Krisztus szobra (1931) esetén (portugálul Cristo Redentor – a „Megváltó szobra”) a brazíliai Rio de Janeiróban. Siflis András női alakot formáló szoboralakja fölfele tartja a kezét, tart valamit kezében. Egy angyal lenne, akinek szobrát most tárták fel Budavárban vagy Hellaszban? Istennőt látunk, Olümposz nélkül, szoborrá meredve? Szenzáció- és pénzhajhász világunktól megcsömörlötten menedéket keresünk ott, ahol megszülettünk, ahol a rend rend volt, a kétely emberi csoda, a bizalom istenbe vetett bizalom. Zeusz és Héra csatájától hangos égi magasság nem tette boldogtalanná a földi embereket, mert tudták, hogy hol a helyük. „Siflis első korszaka: kifelé vágyódás a modernitás világából az antik egyszerű formái, őszinte mozdulatai felé. A második korszakban Siflis szakít e romantikus elvágyódással: az archaikus, a szép, az isteni jelen van, csak észre kell venni, csak meg kell élni. Csak meg kell látni a szépség nyomait egyenest benne a zűrzavarban. Kell? Persze nem kell. De aki látni akarja, annak Siflis segít.” (Vajda Mihály: Siflis új világa [Lettre 27. szám (1997. Tél)]

Siflis András: Kép (papír, vegyes technika, 2012)

A modern ember úgy érzi, hogy valami letűnt, valami eltűnik véglegesen életéből, legyen akár a médiában vagy családi környezetében. Siflis egy pecsétet használ fel, hogy archaikus világát megteremtse. Alakja nem mirtuszágat tart kezében, hogy mit, nem tudni. Rejtély. Jézus karja kitárva, a szeretet jele, az ölelés előtti pillanat szabadsága és önfeledtsége. Atlasz vállán tartja a földet, Siflis női alakja két kezében akár egy tálcát is tarthat, egy üres tálcát. Képzeletünkre vannak bízva a további történések, mi következik és miért. Bostonban bomba robbant a napokban, bárhol robbanhat egy új bomba, sehol sem vagyunk biztonságban. Siflis pecsétje a biztonság és a béke pecsétje is. Szabadon élni, bárhol is vagyunk és legyünk. Erőszak nélkül, mert a fájdalom nélküli élet maga a paradicsom, és az ember kiűzetett a paradicsomból. A fájdalmat nem spórolhatja meg. Siflis lenyomataiból átdereng a múlt, időtlenné válik, de nem istentelenné. Profanizáltan néz szembe az emberi vággyal, hogy istene legyen, akire felnézhet, akihez menekülhet bánatában, fájdalmában.

Siflis András: Kép (papír, vegyes technika, 2012) - részlet

Siflis pecsétjével ráirányítja figyelmünket a fali domborművekre, reliefekre, stukkókra. Alig ismert világ, nem emeljük fel fejünket, hogy a magasba nézzünk. A házfalakon a befejezettség pillanatát látjuk, míg Siflis művein ott a befejezetlenség, az elhalványodás, az eltűnés, a kiszürkülés, a megszűnés, az áttűnés, a lassú megszűnés, és átváltozás (transzformáció). Köt valahova, egy gondolathoz, egy érzéshez, összeköt a múlttal, de nem a közelmúlttal, hanem a forrással, az eredettel, az önmagával azonos léttel, a mitológiával, az istenek és a mártírok világával. A pecsét így lesz metaforává, emberi kapcsolattá és vággyá, hogy az élet múlt nélkül lehetetlen. Egzisztenciális kérdéssé válik, hogy a pecsét pecsételhet-e, olyan formában, ahogy a Szigorúan ellenőrzött vonatok című filmben, akár egy meztelen fenékre, szabadon.

A függőség szimbolikája ott van a pecsétben is, a formájában, a lebegésben, a föld felettiségében. Siflis a választás kérdését veti fel, azt kérdezi tőlünk, hogy mi merre tartunk és hogyan, kivel? Pecsétje eredeti, nem secondhand világból való, a mitológia, a görög-római világ mindennapunk része, ha tudunk, ha nem tudunk róla. A folytonosság igényét formálja meg Siflis a pecséttel. Mintha mi lennénk az örökösök, csak nem tudunk róla, hogy mit örököltünk. Kíváncsiak vagyunk rá, és Siflis az örökséget újabb és újabb képeibe rejti, akár egy rejtvénykészítő, feladványát nem könnyű megfejteni.

Siflis András: Kép (2) (papír, vegyes technika, 2012)

Képei burjánzanak, akár egy rózsabokor, zöld televény, borostyán. Elrejtik előlünk a pecsétet, néha meg nem. A sejtetés és a megmutatás kettőse fut végig az alkotásokon. Akár az életben. Úgy tűnik, hogy Siflis újrarajzol, rárajzol, mintha eltévesztene valamit. De éppen ezzel a tudatos eltévesztéssel, ami képein véletlen hatásként jelennek meg, kerül közelebb az emberhez, a látogatóhoz.

A pecséttel „... Maga a művész hitelesíti a képeit, mintha aláírná életének egy szakaszát, azt ezzel együtt mintegy lezártnak és érvényesnek deklarálná...” (Dr. Susanne Schulte: Where do you come from?) De a Mártírok ideje nem ért véget.

Kölüs Lajos
A tisztaság atomjai

Az Erlin Galériában Siflis András képeit nézem, feltartott kezű (női?) alakot látok, és a kéz tart valamit. Minden képen felbukkan az alak, hol sokaságban, sorokban, hol egyedül, elrejtve. Tarkán és színesen, sejtetve, hogy ott van, sötétbe temetve, hogy nincs ott. A kiállítás címe: Mártírok ideje. Hiába is keresném Tolnai Ottó zöld napját (Tolnai Ottó: Notesz (Kései búcsú a Papp fivérektől; Képaláírás; Siflis András), Híd, LIII. évf. 1989. 9. sz. 997–1124.), azt most nem fogom találni. Holott a zöld napot a költő Siflis korábbi műveiben fedezte fel.

Siflis András: Kép (2) (papír, vegyes technika, 2012) - részlet

A mártír görög eredetű szó, tanúbizonyságot jelent, személy esetén azt a személyt, aki a hitéről tanúbizonyságot tesz, általában az életének a feláldozásával. Siflis nem kegyeleti aktust ábrázol, hív életre. Az antikvitásból tör be mindennapjainkba. Nem utal közvetlenül 56-ra, a világháborúk halottaira, az aradi vértanúkra. Szakrálisan mégis jelen vannak, a motívumokban, az elrejtettségben, a kifakult színekben, a felragyogó meggy- és málnapirosban, a sárga kereszttel védett feketében, halfejben. A foltosodó papíron a négy égtájat szimbolizáló módon elrendezett alakokban. A szálasan széthajló fekete ágakban, és ködökben, közöttük a világos égbolt kiszakadt fehérjében.

Semmi sincs a helyén, gravitáció ellenesen függenek, lebegnek az alakok, nem egymáson, hanem egymás mellett és egymás fölött. Mindegyik áll. Egyetlen fekvő alak sincs. Szombathy Bálint szerint Siflis „időmérése nem a mi világunk, hanem egy másmilyen világ ritmusára lüktet. Siflis órája nem a mi időnket méri, hanem saját belső idejét, amely jelentősen elhajlik a kollektív úton megélhető időtől.” (Fekete J. József: „Teremtve vezekelni”) Siflis talált tárgya más, mint Tandori esetében. Siflis burkolja, bugyolálja, szemléli, nem megtisztítja, hanem ezer oldaláról megvilágítja a felemelt kezű alakot. Egyszerre antik és modern, a forma bizonyossága és az élet bizonytalansága jelenik meg képein. Olykor felötlik bennem, lehet, hogy stilizált akasztófát látok messziről, kampóval?

Siflis András: Kép (4) (papír, vegyes technika, 2012)

A képek belső feszültségekkel terhesek, a benne lévő alakok szétfeszítik a teret, megbontják az egyensúlyt, és különös ritmust, kontrasztot adnak az alkotásoknak. Hol sűrűsödnek a vonalak, csoportosulnak az alakok, hol meg ritkulnak, hullámzanak, ismétlődnek, hangsúlyosan és hangtalanul. Káoszt látunk, és rendként jelenik meg tudatunkban. Felfigyelünk a folytathatóságra, a belső indíttatásokra, azokra az automatizmusokra, amelyek megképezik a látványt, az ismétlődést, a mikrovilágot, az esetlen életet. Felfedezzük a textúrát, a gipsztest anatómiáját, a mártírok vérét és a szívverés csendjét.

Siflis nem idealizál, nem bálványoz, ha figurája ikonként is felfogható. Töredezett emlékképet tár elénk, rajzol meg. Leplez és leleplez. Gipszalakjára angyalként is tekinthetünk, aki ugyan nem váltja meg a világot, de múltbéli hatalma és ereje folytán képes összekötni a régmúltat és a jelent, eget és földet. Az alakok nem lelik a helyüket. Ez egyben szimbólum is, hogy a mártírok állandóan mozgásban vannak, ma mártírok, holnap már nem azok. A mártírok nem találják otthonukat. A hely pedig fontos. Az élhető hely, ahol nincs hazugság. „A világ a hazugság helye. A hazugság itt nem a morális rossz, hanem a morális rossz bázisa. Nem a bűn, hanem az a valami, amiből a bűn keletkezik. Egyelőre csak a normális ember megromlása. Minél édesebbnek látszik, annál visszataszítóbb. Mint a chinoiserie, minél barátságosabb, annál aljasabb. A világban minden más, mint ami, és más, mint aki.” (Hamvas Béla: Direkt morál és rossz lelkiismeret (a Patmosz c. esszékötetből)

Siflis András: Kép (4) (papír, vegyes technika, 2012) - részlet

Látjuk a torzót, az elmosódott alakot, és a teljességre vágyunk. Keressük a jövőt, ahol, vagy amelyben a teljesség megélhető, a mindennapokba ágyazódik. „A létben minden szenny feloldódik, az élet a szennyet nem tudja feloldani. A homály és a súly itt marad, itt marad, amibe az ember beleütközik, ami az emberre nehezedik, ami látását elhomályosítja. Nincs sebezhetőbb, mint ez az illanó és megfoghatatlan és könnyű valami, ami az élet, és nem a drasztikus inzultus az, amit olyan nehezen visel el, hanem az elaljasodás huzamos tortúrája.” (Uo.) Ezt a sebezhetőséget, ezt a véletlen életet látjuk és fedezzük fel a képeken, az antikvitáshoz kötve és közben a mára utalva.

Siflis esetlegessége mögött állítás van, hogy a létezésünk mártírokkal vagy mártírok nélkül is valóság. Gaston de Pawlowski 1908-ban megjelent művében a filozófus a négy dimenziós világ modelljéről értekezik. „A negyedik dimenzió létezése nélkül a művészet őrültség lenne!” (L. Menyhért László: Marcel Duchamp és a fény: az "Adva van" mint Camera Obscura) Siflis képeit nézve ezen nem is csodálkozunk. A tisztaság atomjait látjuk, hogy robbanás előtt vagy robbanás után, a látogatónak magának kell eldöntenie. (Tolnai Ottó: A meztelen bohóc (Képzőművészeti esszék, PIM, 2011))

Siflis András: Kép (5) (papír, vegyes technika, 2012)

Siflis András: Mártírok ideje
2013.04.17 - 2013.05.07
Kiállítás - Erlin Klub Galéria
1092 Budapest IX. kerület, Ráday utca 49.