„Előfordult, hogy kimaradt otthonról, amitől anyám újabb és újabb féltékenységi rohamokba hajszolta magát. Pedig apám állítása szerint – amit akkor csikartam ki belőle, mikor anyát eltemettük – nem volt anyámnak miért aggódnia. Bár ez – ma már tudom – bonyolultabb kérdés, mint a tények.

Volt azonban egy eset, ami mélyen belém ivódott, és mint jel ott maradt rajtunk.”

A mostani, 84. Ünnepi Könyvhétre jelent meg a Palatinus Kiadó gondozásában Nagy Gabriella regényes novellafüzére, az Üvegház – a könyvből három novellát olvashatsz a cikkben. A kötet bemutatójára június 11-én kedden este hattól kerül sor a Pepita Ofélia bárban, ahol a szerzőt Jánossy Lajos kérdezi, Legát Tibor a vendég és Víg Mihály zenél.

Horváth Dávid fotója (forrás)

Csillagok

Kucorgok a fotelban, és nézek egy filmet, főhős elé betolják tepsiben a lányát, hibátlan test, hasadt pillanat. Eszembe jut az apám, akit nem akartam megnézni, látni a szétpuffadt, felfúvódott apát szénné égetés előtt. Nem elhatározás volt, abban az ijesztően pucér, konkrét pillanatban ezt válaszolta bennem valaki. Az önmentő, a túlélő senki, aki megtagadja a testet, ha nem illik az elviselhető és felfogható organikus rendszerbe többé.
És nem azért, mert az anyám testének látványa a ravatalozón megrázóbb élmény volt, mint a halála. Álltam az életemből kilépve, távol mindentől, néztem, és azt akartam ordítani, hogy ez nem az anyám. Eltorzult test, nem ismerem. Ő az, mégis sikítani szeretnék, hogy összetévesztették, felöltöztettek az anyám kórházba vitt, kopottas – nem volt jobb, nem voltunk gazdagok – ünnepi ruhájába egy idegen testet, és az anyám valahol összeaszva más búcsúzókban kelt riadalmat, hogy nem az, nem oda tartozik. Le akartam feküdni a földre. Megszólalt a lélekharang, elindult a gyülekezet az utolsó útra, és én nem tudtam megmozdulni, valami húzott le a kőre, hogy ott, a palotai temetőben kiterüljek, és ne legyek részese a botránynak, hogy ezt a bennem élő lényt, akinek a testéből lettem, föld alá tegyék, ahonnan már soha többé nem tudja előásni magát, és megsimogatni engem, fogni, tartani, hogy éljek.
Sosem értettem, hogy képes bárki is, akár kényszerűségből, érintés, simogatás, ölelés nélkül életben maradni. Hogy teheti meg, mikor ez a csodálatos és átkozott test egyik pillanatról a másikra válik rothadó sejtgubanccá, szakad el és lebeg szét az éterbe, hogy hagyja csüggni és mozdulatlan a karját, engedi jegesedni a tagjait, csak mert a leszakadás nagyobb fájdalom, mint a sehová nem tartozás.
Apám hajlamos volt a lemondásra. Emlékszem, mikor fertelmes bajok végén megjelent akkori szerelmem, és az egy hét gondolkodási idő helyett, hogy szétzilálja-e az életét értem vagy nem, három nap elteltével úgy döntött, hogy akar, s míg én barátnők biztató körében ültem egy presszóban, rendíthetetlenül hívogatott a szüleimnél, hogy jön, szeret. De nem voltam otthon, és a kérdésére, hogy hívhat-e még, apám lemondóan azt válaszolta, nem érdemes. Nem érdemes hívnia többet. Ezen akkori szerelmem hetekig röhögött, mesélte társaságban, nyilvánosan, utánozva apám elhaló hangját.
Benne volt mindig ez, az elengedés réme és kívánsága, hogy feladja, elveszítsen mást, magát, az életet, aztán – szívós jászként – mégsem adta fel. Olyan volt, mint egy elnyűhetetlen apa, akinek a teste erőtől duzzad, nem vásik el soha.
Pedig ivott is, rendszeresen és sokat. Nyolcvan kilósra hízott, pocakos lett, vörös szemekkel állított haza megmagyarázhatatlan időpontokban, büdös volt és félelmetes. Előfordult, hogy kimaradt otthonról, amitől anyám újabb és újabb féltékenységi rohamokba hajszolta magát. Pedig apám állítása szerint – amit akkor csikartam ki belőle, mikor anyát eltemettük – nem volt anyámnak miért aggódnia. Bár ez – ma már tudom – bonyolultabb kérdés, mint a tények.
Volt azonban egy eset, ami mélyen belém ivódott, és mint jel ott maradt rajtunk. Egy évig jártam csak óvodába, mert belázasodtam, ahogy ma is minden érzelmi megterheléstől, képtelen voltam elszakadni a biztonságos karoktól. Lidércként él bennem az az év. És akkor az történt, hogy ott felejtettek. Késő este volt már, az aggódó óvónő egyik fülén a telefonnal társasjátékozni próbált velem, miközben nőtt bennünk a szorongás, hogy ez már örökre így marad. A takarítók elmentek, zárni kellett, álltunk az épület előtt, a nő együtt érzően nézett, azt mondta, semmi baj, majd jönnek, fogjam meg a kezét, hazamegyünk. Hogy én hazamegyek vele, és majd ott értem jönnek. Lefejtettem magamról az ujjait, álltam dacosan, és azt mondtam, nem, itt maradok. Így álltunk hosszú időn keresztül némán, mikor egyszer csak megjelent apám, és elindultunk hazafelé. Hirtelen biztonságban voltam, sötét volt, jó, néztem az eget, mondtam neki, nézd, apa, mennyi csillag, és apa, milyen szép. És akkor azt válaszolta, igen, szép. De nem az apám. Egy idegen férfi állt mellettem, az apám sehol. Míg átjárt a bűvölet, és az a tudat, hogy végre megvagyok, nem veszhetek el, apám elengedte a kezem, és ott hagyott. Egy vadidegen férfi mellé sodródtam, és ő nem figyelt rám, hogy ér-e baj. Hatalmas nyilallást éreztem, megrémültem, szaladtam előre az utcán, nem tudtam, hová, csak el onnan, és akkor láttam, apám hátra sem nézve baktat a távolban. Zokogva szorítottam meg a kezét, hogy apa, ő nevetett, és azt kérdezte, mi bajom.
Nem meséltem el anyámnak a történetet, neki épp elég volt az idegesség, de azóta is bennem van ez a furcsa este, hogy apám egyedül hagyott a csillagos éjben, mint ahogy később egy mérhetetlenül hatalmasabb másikban, mellettem egy idegen férfi áll, akinek félelem nélkül azt kellene mondanom, hogy szép.

Test

Ülünk a fogorvosnál, és őt nézem. Ovisok vagyunk, az álmodozó szemű fiúval és a többiekkel rettegve várjuk, hogy behívjanak. Azt hiszem, szerelmes vagyok, nem tudom, az érzést akkor már valaki megnevezte-e, ma is csak erre a fogorvosi jelenetre emlékszem, meg amikor a homokozó mellett földet eszünk. A füvet is megkóstoltuk, a föld jobb. Az orvos, arra hivatkozva, hogy látja már a vasfogaim, kikapja felül az egész első fogsorom. Iszonyúan vérzek, szeretnék a fiúhoz bújni. De nem merek. A fogaim két évig nem nőnek ki, sosem leszek szép, sosem.
Mindig van valami baj velem. Olyan a testem, mint a hold, felfoghatatlan ritmusban fogy és telik. Mire megtanulom, megváltozott. Megtölt vagy kicsorog belőlem az élet, elbújok benne, vagy csontig kinyitom. Valami iskolai ünnepségen rózsaszín kötött ruhácskában állok, anyám egyik mesterműve, kilátszik belőle mindenem, akárhogy húzogatom. Mellettem lányok, mind szép karcsú. Hallom a fiúk nevetését, odagyűltek a hátunk mögé, és kuncogok én is, szépnek érzem magam. Aztán hallom a mondatot. Valaki nevet, vastag a lábam. Elsüllyedek, levágom, nem megyek soha többé emberek közé. Pedig a család folyton össze akar hozni a szomszéd fiúval, közös programokat szerveznek, tyúkot fogdosunk az utcán, de olyan hülye neve van, annyira kínos. Egy osztálytársam folyton hazakísér, nem tudom lerázni, megáll a kapu előtt, azt mondja, szomjas, be akar jönni. Nem szeretem, nem engedem be. Menjen haza, itt nincs semmiféle víz. Nem tágít, hosszú percekig állunk a kerítés mellett, nem értem, mit akar tőlem.
Szentmihályi nagyapámat és nagyanyámat csodaszépnek láttam mindig. Hamar elvesztették egymást, nagyanyámat csak fényképről ismerem, lehet, ez a titka. Álmomban nemrég ott álltak a ház főzőkonyhája előtt a hátsó lépcsőn, egymáshoz illett a testük, két fénylő árny, sosem lesznek külön. Anyámékat nem láttam szépnek, így vagyunk nyilván a közeli generációkkal. Volt idő, amikor nem tudtam mit kezdeni a testükkel, taszított az a sok hús, ami mögött éltek. Csak jóval később érzékeltem anyám puha, hibátlan bőrének, telt nőiségének, karcsú csuklójának, apám örökre kifordult karjainak, erős és inas vádlijainak, magas homlokának szépségét, de legfőképp a szemük meghatározhatatlanul különös fényét és egész színskálát bejáró változékonyságát, a hangjuk sok oktávját, a nevetésük ragyogását szerettem.
Anyámat jó volt ölelni, régtől fogva azt éreztem, utoljára teszem, vele tanultam meg, hogy egyetlen érintés minden lehet. Apámat féltem, idegen volt a szaga. Férfi volt, aki különbözik tőlem. Meglestem kislány koromban, korábban ébredtem kisházunkban, és apám kitárva aludt. Nem tudtam elfordítani a fejem, levenni róla a tekintetem, néztem háttal, tükörből, még sosem láttam férfit, ott. Anyám észrevette persze, és megrótt. De ő volt az, aki kezemre csapott, amikor a hokedlire helyezett műanyag kádban örömmel megérintettem magam. Anyám volt az ellentmondásokkal teli tiltás, apám az idegen és vonzó világ. Talán csak kivételes pillanatokban tudtam úgy ölelni, hogy átadtam magam a lényének. Anyám halála után és mielőtt meghalt. Amikor már zsigereimbe férkőzött a tudás, hogy ez itt a most, és a „soha többé”.
Ha szerelmes voltam, sosem jött szóba a test. Hiába, az érzelmeinket nehezen adjuk át a test állatának. Eszembe jut egy eset, amikor apámmal sétáltunk haza a kis utcán, és a túloldalról cigány fiú lesett, követett végig a tekintetével. Kis piros babos ruhában baktattam apám mellett, amikor az a fiú hangosan azt kiáltotta, de szép lány. Olyan átéléssel és igazul, hogy nem lehetett elmenekülni. Elpirultam, fejem búbjától a talpamig végigfutott rajtam az áram. Ott valami történt bennem, titkolhatatlanul. Alig vártam, hogy apám kinyissa a kaput, és rohanjak be a házba. Még anyámnak is elfelejtettem köszönni, futottam a szobába, lüktetett mindenem, a szívem szaladt, az ismeretlen érzés szégyenétől lángoló fejemet a párnába fúrtam, nem akartam tudni, hogy mi történt, hogy most, életemben először érzem azt az egész testem és lelkem átható érzést, a szerelmet.
Ennyi volt csak pedig, semmi több, eszembe sem jutott, ki vagyok, milyen a testem, és nem tudtam volna felidézni a fiút sem, nem volt anyaga, színes fénylő foltként lobogott a szememben. Ott valaki tökéletesnek talált, pedig ugyanaz a kislány voltam, aki fodros kisruhában hazáig szaladt a megaláztatástól. Akaratlan talált rajtam egy húrt, ami csak szép szavakra rezdül, egy tekintetre, ami nekem a legforróbb valóság volt.
Nem tudom, hogy volt ez nagyanyámmal, anyámmal, sosem mesélték el nekem, milyen az, a magunkról alkotott kép és a tükröződés hogyan függ össze, és hogyan múlik el az összes viszonyítási pont egy teljes érzésben, nem tudtam én semmit, mint ahogy ma sem. Magamra nézek, rendben vagyok, de fogalmam sincs, hogy jövök én ahhoz, hogy bárki szeressen.

Szeretlek

Anya gyakran mondta egy-egy érzelmi vihar után. De sosem csak úgy egyszerűen, nem hagyott csendet utána. Azért szeret, mert nincs mása neki, és nem volt anyja sem. De azzal sem kecsegtetett soha, hogy szép vagyok. Úgy fogalmazott inkább, hogy neki szép, aminek már gyerekként lehetett tudni a jelentését. Nem voltam másik lény, akihez viszonyulni lehet, sokkal inkább bánt úgy velem, azzal az ellentmondásos, félelemmel teli bizonytalansággal, amivel viseltetett maga iránt. Apa hallgatag volt, nála sokszor csak sejteni lehetett, mit érez, egy kacsintásból, a tréfáiból, ahogy megsimította a karom.
A karácsonyfa mindig az én szobámban volt. Kis korom óta tudom, hogy ez jelent valamit. Nagyapáméknál csak a nagyházban, a hálóként és nappaliként is szolgáló, utcára néző szobában állhatott. A kisházban mindig azt éreztem, bűn nekünk a saját. Titokban kéne beszereznünk, hogy nagyapa ne lássa meg, mert megharagudna. Nem emlékszem, hogy elvittek volna sétálni anyámék, és arra sem, hogy bezárkózott volna valaki a szobámba, hogy előkészítse a meglepetést. Apámmal színes papírokból girlandot ragasztottunk, övé volt a fa méretre szabása, az izzósor, sokáig az üvegdíszek, én drótoztam vagy cérnadarabokat kötöztem a szaloncukorra, és egy-egy díszt is megengedett nekem. Az üvegegeret, a szőrmókmikulást és a kalickás madarat. Anyám közben sütött-főzött, és néha benézett, hogy állunk. Mindig ferdének látta a fát. Újra kellett faragni. Majd amikor apám felhelyezte a csúcsdíszt, és felkapcsolta a színes izzókat, leültünk csodálni. Percekig csak ültünk ebben az ámulatban.
Aztán apám egyszer kitalálta, hogy haladni kell a korral, és azzal lepett meg bennünket, hogy relét szerelt az izzósorra. Ettől úgy kacsintgatott, mint a Corvin kirakata. Menő volt, és idegesítő. De meg lehetett szokni, apámért, mert büszke volt rá. A vacsora után, amitől minden évben gyomorfájásom lett, a magnón beindítottam a Mennyből az angyalt, gyerekkórus-feldolgozásban. Addigra már odacsentük az összes ajándékot. Anya ült mindig a legtávolabb. Kuporgott a heverőn csillogó szemmel. Apám közelebb telepedett a fához, mindig az volt az érzésem, hogy túl akar lenni az egészen, pedig ő volt az első, akinek könnyek szöktek a szemébe. Az ajándékokat – néhány jól eltalált darabtól eltekintve – legtöbbször csak konstatáltuk, a kis cetlik és az azzal járó jókívánságok jobban érdekeltek, meg hogy elhangozhatott az a ritkán, szinte csak ünnepekkor kiejtett szó, hogy boldogság. A saját ajándékaikat mint felesleges kiadást fogadták. Persze apám már másnap ott virított a pulcsiban, amit kapott, anya pedig szép sáljában ment könyvelni a szabadnapok után.
Nem tűrtük a szomorúságot a másik arcán. Megijedtünk tőle. Egyetlen rezdülés elég volt, hogy elkomoruljon az este. Nem örülsz? – nézett rám kétségbeesetten anyám, vagy apámra, aki rohant tévét nézni, pedig csak egyedül akart maradni, nézni a semmibe. Anyámnál később jött el ez a pillanat, amikor már mindenki aludni tért. Ő apámmal ellentétben ránk gondolt akkor, nem a múltjára, ült még hosszan a konyhában, kezében sopianaéval az edényhalmok fölött, és ránk emlékezett.
Sokáig égve hagytam a fán a lámpácskákat, feküdtem a frissen vasalt ágyneműben, naplót írtam, verset olvastam, és noha éjféli misére sosem jártunk, imát is mondtam, zene szólt, és én megfogalmaztam a vágyaim, mintha volna ott a tűlevelek közt, az ablakról visszafénylő színes világban valaki, aki hallja. Olyankor elhittem, hogy minden szavam elér bárhová, és ami az én szívemben van, az ott van távol is, ahol épp nem vagyok.
Az évek során elmaradt a szokásos másnapi rokonlátogatás, majd egyszer csak sehová nem mentünk többé. Nem emlékszem anya utolsó karácsonyára, talán az volt, amikor selyemblúzt kapott tőlem. Galambősz hajához a meleg színek illettek, a sárga, a vörös és a narancs, de én beszereztem neki egy virágmintás fekete-fehéret, amitől sápadt és szürke lett az arca, csak az öröm fénylett benne, hogy én adtam neki.
Sosem jártak külföldön. Nem sokkal a halála előtt a konyhában az asztalt támasztottuk épp apámmal, amikor lemondóan felnevetett, és azt mondta, látod, nem mentünk soha. Még lehet, papus, feleltem ijedten, de tudtam én is, hogy nincs idő.
Már felnőttkoromban tanultam meg kimondani. Először talán nem is értettem, miért volna rá szükség. Megszorítottam az anyám, abban benne volt. Néha ők kérték, hogy mondjam. Figyeltem, ahogy mozog a szám, és ettől boldogok. Aztán elég volt egy elesett pillanat, megláttam anyám szarkalábait, apám fonnyadó karját, és megéreztem a rettentő szomjat bennük, a vágyat valami kimondatlan után.
Karácsonykor majd feldíszítem a lakást, megfőzök, gyertyák égnek, friss fenyőillat van, fahéj, narancs. A vacsora után két kristálypoharat veszek elő, és töltök. Koccintok, megiszom a borainkat. Nézem a fenyőt. Hallom a tüdőmből ki-be áramló levegőt, és ahogy egyszer csak elindul nagyon mélyről, amire várok. A szó, ami azt jelenti, élj.