"Nem tudok elszámolni azzal a hiányzó néhány órával, azzal az ’53-as decemberi éjszakával, zokogta. Nem a kabinban, nem a karcerban őrültem meg, hanem most fogok. Nem tudok elszámolni a kisebesedett bőrfelületekkel, a sperma szagával és ízével, a harapásnyomokkal a vállon. Ha azt mondanám, állatok, felmenthetném őket. Abban lenne irgalom."
Csobánka Zsuzsa (Miskolc, 1983), akinek korábban több versét is olvashattad már a Centrifugán, költő, prózaíró, kritikus, magyartanár és drámapedagógus. Jelenleg PhD-hallgató az ELTE PPK-n, témája a kortárs magyar irodalom tanítása. 2010-ben Móricz-ösztöndíjat, 2011-ben a Litera Duna-legendáriumának különdíját vehette át. Bog című versekötete (Szoba Kiadó, 2009), Belém az ujját című regénye ( JAK + PRAE.HU, 2011) és Hideg bűnök című második verseskötete (Kalligram, 2011) után az idei Könyvhétre regénnyel jelentkezett: a Majdnem Auschwitz összeszövődő szálaiból egy család három generációjának trauma- és élettörténete is kibontakozik.
„Jákob Zinger. Edit Zinger. Ízlelgettem a szavakat, mintha most össze kellene állnia valaminek a maga teljességében, miután végigjártam Auschwitzot, Birkenaut, a gettót és mindent, ami fellelhető az eltűnt nagyapámmal kapcsolatban.” – mondja útja végeztével az elbeszélő, a Holokauszt-túlélő apai nagyapja nyomai után útnak induló férfi. Az egymásba fonódó mondatok történettöredékeiből összeálló (család)történetek helyekhez kötődnek, a fejezetek (Budapest, Kairó, Katmandu, Oswiecim, Krakkó, Palagruza, Szabadka) helyszíneihez kapcsolódó történetek végül egyfajta magyarázattá kerekednek, válaszként néhány kezdeti miértre.
Ma az első (Budapest) fejezet egyik történetét olvashatod.
Egy nap élet
Huszonnégy óra az ünnepek alatt kitágul, gumiként nyújtható szálait csak utólag számolja fel az emlékezet. El kell felejteni a sínek kattogásait, talán elfelejthető anyám orra is, amint a peronon integet, még húszéves sincs, és ahogy a nővérét, Évát nézi, lüktetnek az izgalomtól az orrcimpái. Nem, még nem sírom el magam, hiszen Éva csak hazautazik, gondolja anyai nagyanyám. Hangtalanul esni kezd a hó, lassan vége az 1953-as évnek. Ha tudná, ami utána következik, nem a cimpák mozgása lassulna le, hangosabb sem lenne a lélegzetvétel, a vágányok között annyi kiskatona volt, hogy Éva hazáig sem jutott volna, ha menekülni kezd. Talán megmerevedne, mint a macskák, hátracsapva a füleiket. Éva felszállt, előbb a bőröndjeit emelte meg, a kisebbet, amiben a cipők és a kalapok voltak, aztán a nagyobbat, amiben a ruhák. A retikül elég lett volna, ezt utólag belátta. A retikül is sok volt, nevetséges túlzás, mondogatta a sötétben évekkel később a karcer után, miközben az éjjeli lámpafények összekaristolták az arcát a falvak állomáshelyein. Akkor fogadta meg, soha többet nem jön Magyarországra. Ez az a hely, ahonnan el kell menni, bármennyire fájjon is. Robert Bécsben vár, ne aggódjon, mama, a Westbahnhofon már cipeli helyettem a csomagokat, elég lesz a ridikült tartanom. Abban voltak az iratai, a könyv, az anyja most nyomta a kezébe: Olvass magyarul is, fi am. Pedig a fiam szótól korábban idegenkedett, az anyja mindig csak akkor használta, ha valamit számon kért, vagy ha a szeretetet értelmezte át. A zsarolásból is születhet mosoly, erre gondolt Éva, meg arra, hogy talán gyanakodnia kellett volna, amikor a korántsem vallásos anyja kezébe nyomta a Bibliát.
A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt, olvasta, és számolt, ha nem jön közbe semmi, nem szakad le a felsővezeték, és a határon is rendes tempóban engednek át, reggelre otthon leszek. Persze az otthon kétarcú istenség lett, mióta Robertet megismerte, előtte még volt rá esély, hogy hazajön Magyarországra, francia–német szakos tanárként biztos talált volna állást. De Robert egy színházi előadáson rossz helyre ült. Elnézést, uram, ide szól a jegyem, mutatott Éva a székre, Robert pedig megmerevedett, mint azok a veszélyt szaglászó macskák, mert ilyen nőt ő még az életben nem látott.
A téboly nem a sötétség, nem is az ismeretlen fények éjszaka. A téboly esendő és ismerős, egy fel nem ébredő Éva mellett alvó emberi test. Szuszog. Szólongatja, de hiába. Ott van, de hiába, nem ébred fel, megint arra fi gyelmeztet, csak Éva van. Csak én vagyok, gondolja valahai nagynéném a karcerban, a többi kivetülés.
A vonatút nem volt hosszú. Reggelre Bécsben leszek, nyugtatta anyai nagyanyámat újra, aztán most reggel van, sötétség, mely szóra újra kell tanulni a betűket. Minden sokkal lomhább, pedig ugyanaz a vagon. Minden sokkal ködösebb, pedig ugyanazok a fények, csak éppen visszafele tart, ugyanis eltérítették a vonatot. Pedig akkorra már a Westbahnhof zajait kellett volna hallania.
Zihálva ébred, de ez nem a vonatút és nem a Westbahnhof, egyszerűen csak sötét van. Lidérces penészszagú hűvös, kábán húzza össze magán a kabátját. Miután leszállították a vonatról, összemosódtak az emlékek. Nem emlékezett, mennyi idő telt el, hányan voltak, akik puskatussal böködték, hogy szedje gyorsabban a lábát. Álmában egy sorra ébredt, valaki arra fi gyelmeztette, szorítsa össze a mellén a blúzt. Ki ne ömöljön a szívem, gondolta hozzá, azt is, ezt fel kellene írni, ki ne öntsön ebbe a félhomályba, ködbe, amibe bele akarok fulladni, eggyé válva a köddel, és szétfolyó önmagammal. Most rájön, az álom álomban volt, tudta, ha nem ébred fel, megfullad. Nahát, döbbent meg Éva, ez a padló, ez az agyag már nem a vonatfülke padlója, ismeretlenek a beszűrődő zajok, se vonatfütty nincs, se varjúkárogás. Sehol egy, az orra alatt motyogó vasutas. Felszállt, erre még tisztán emlékezett, és intett az anyjának, aki lassan gyökeret eresztett a peronon, úgy nézte a havazást. Mintha attól kimerevedhetne az utolsó pillanat.
Muszáj volt elküldeni. Menjetek, mama, meghűltök itt kinn. Gyűlölte ezt a néma tátogást, a kalimpáló kezeket, a kényszeres mosolyokat. Ingerült lett. Mama, menj, mama, menj már. Az üveget épp akkor kocogtatta meg egy fekete ruhás férfi , hogy: Kisasszony, szabad-e. Persze, mondta, és halványan felé mosolygott, az meg belépett. Éva még látta Edit biztató mosolyát: Ne aggódj, mindjárt indulunk, hagyd csak a mamát, hadd búcsúzkodjon, ameddig jól esik, tudod, milyen.
A por egyre magasabban száll, a nedves levegő formálhatóvá teszi, de nem a sötétség a téboly, nem is a fények éjszaka. Ha egyáltalán éjszaka van. Mert az a kevéske zaj, ami beszűrődik, inkább reggeli, Éva felkönyököl, belenyilallik a hasába és a hátába. A fájdalom jó nyomolvasó, hirtelen eszébe jut a vonatúti hajnal, a nyikorgó sínekre ébredt, azt hitte, már a határon vannak, jön az útlevél-ellenőrzés. Addigra már a szomszédról elég sokat tudott, sosem szokott vonaton ismerkedni, de kimerült volt ahhoz, hogy tiltakozzon, és a sok történetért cserébe mesélt ő is.
Éva nem volt bizalmatlan, mert a férfi sem bizalmaskodott. Kiderült, a férfi is beszéli azokat a nyelveket, amelyeket ő. Angol, francia, német. Szép, szép, biggyesztette le alsó ajkát és emelte meg a felsőt a bajsza alatt a férfi . Tudja, tanítok Bécsben, de a férfi t ez mintha nem érdekelte volna, hümmögni kezdett. Ettől az egész arca aránytalanná változott, ugyanaz a torz vigyor, mint a mozgásában, jobbra-balra himbálódzó végtagok, a gerinc képtelen volt tartást kölcsönözni neki, és mégis, erő sugárzott belőle. Érthetetlen. Ha a Bibliában olvasnám, ott pára szállna fel a földről, mindenütt átitatná a termőföld felszínét. Ha ott tartanék, tudnám, az a sor, hogy megformálta az Úristen az embert a föld porából, és élet leheletét lehelte orrába, és hogy így lett az ember élőlénnyé, mindez csupán torzítás, maró gúny, mint most a férfi arcán tüntető vigyor, mert az Úristen sokszor mindehhez kevés, félrenéz, ha elfeledkezett valamiről. Előretekint, ha siet valahová. Hogy közben ő, Móricz Éva egy vonatfülkéből hogy’ került ebbe a kietlen penészszagú aprócska térbe, arról nem gondolkodik ott fenn, bármi legyen is a Bibliában. Később sem fog, amikor már tisztul a kép, az Andrássy 60. karcere ismeretlenül is felismerhető. A félelem arcos jószág, amiről családi ebédek után, miközben kavargatják a feketét, fojtott hangon suttogják az asztalnál, meg ne hallja valaki, hogy akit a Hűség Házába visznek, haza nem tér, és ott embertelen dolgokat művelnek vele. Éva ezt nem akarta elhinni. Megmosolyogta a szomszéd gyerekeket is, akik az udvaron csengőfrászosat játszottak: Most jön a fekete autó, és téged elvisznek. Várj, Zizi, csengetned kell, kopogni nem ér.
Mire a kimerültségtől elaludt, újabb álomba zuhant, ahol szíve szerint csak vízszintes formát ölthetett az Isten, mert minden, ami függőleges volt, élettel lett volna tele, de az Isten most úgy döntött, Éva, ha nem ébredsz fel, bele fogsz fulladni ebbe az álomba, megfojt a salak. A halál pedig vízszintes. Éva teste kétszer rándult meg, másodjára felsikoltott, de nem ébredt fel rá, hosszan nyöszörgött, mire a férje ébresztgetni kezdte: Csak álom volt, rosszat álmodtál, nyugodj meg. Évtizedek teltek el kialvatlanságban a Hűség Házában töltött hónapok utáni rémálmok miatt.
Látta, ahogy benyitnak, nem is értette, miért ilyen vehemenciával. Rendes magyar vonat Bécs felé, át a szántóföldeken, a városokat épp csak érintve, meg ne zavarja a csöndet. Ketten voltak, de mire Éva az okmányért nyúlt, hárman lettek, felállt a fülkés férfi , a torz mosoly újra megjelent az arcán. Frau Móricz, maga fasiszta kurva, nem méltó arra, hogy magyarnak mondja magát, sziszegte. Álljon fel. Éva hirtelen az álomba került, legalábbis azt gondolta, annak kell lennie, ott szokott ilyen lenni, hogy nem bír megszólalni, az ajkai közé gumihártya feszül, nyúlós, iszamós ragacs, hiába tátog, csak nyúlik, de nem lesz tőle arca, és ugyanúgy a szája is néma marad.
A félelemnek semmihez sem hasonlítható a szaga. Az autóban, ami a sínek mellett állt, nem volt más, ahogy belökdösték, tele lett vele az orra, a szája, a tüdeje. Csak a retikült hagyták meg, de előtte kiszórtak belőle mindent, iratok, könyv, púder, rúzs, zsebkendő, két selyemcukor. Most szanaszét hevert minden a földön, a rúzst alig, ha kétszer használta, a púder tükrös része darabokban vicsorgott felé, szétszabdalva az arcát.
Az emberen puffanó fém és a botok hangját nem tudta elfelejteni. Üregessé válhattak a testek, olyan tompán ütődött hozzájuk minden egyes csapás. Éva álmában újra és újra hallotta kongani az üregeket, de arra egyszerűen nem bírt emlékezni, ahogy a rugdosások után letépték róla a ruhát, a harisnyát a szájába tömködték, a fejére pedig zsákot húztak. Mintha kettévált volna, és az a másik rész benne úgy döntött, márpedig erre nem fogsz emlékezni. Márpedig ez meg sem történt.
Csak álmodtad, simogatta a hátát a férje, Éva pedig a sebes mellét takarta: Csak hozzám ne érj. Nem tudok elszámolni azzal a hiányzó néhány órával, azzal az ’53-as decemberi éjszakával, zokogta. Nem a kabinban, nem a karcerban őrültem meg, hanem most fogok. Nem tudok elszámolni a kisebesedett bőrfelületekkel, a sperma szagával és ízével, a harapásnyomokkal a vállon. Ha azt mondanám, állatok, felmenthetném őket. Abban lenne irgalom. Akkor meg tudnék bocsátani. De a téboly attól még téboly marad, értsd meg, értsd meg, ezek nem állatok voltak, hanem hús-vér emberek. És minden éjszaka rettegek lefeküdni, mert hiába ébresztesz fel, nem tudom szétszakítani azt a gumiabroncsot, ami a szám. Éva akkor értette meg, ő többet nem tud hazamenni, mert nincs hova. Nem tud magyarul megszólalni, mert az a nyelv csak fájdalmat jelent, minden egyes szó felsebzi a szívét, mert a kimondhatatlannal próbálkozik újra és újra, mintha az Istent szólongatná, holott felette tökéletesen üres az ég.
