Tar Sándor a kevés magyar író egyike, aki nőül és férfiul is egyformán jól tudott írni, továbbá népiesen és proletárosan, Kádár-korian és rendszerváltósan, mindig belülről és mindig együttérzőn. Egy eltűnő kultúra láthatatlan veszteseinek ügynöke volt a xx. század második felén a magyar irodalomban. Ma egyik legszebb novelláját olvashatod. 

"A hangját hallottam meg először, te, mint akkor, a piacon mondta, te, Zsófi. Halkan, és csak nekem, ahogyan senki más nem tudta mondani. Mintha belém csapott volna a villám, gyenge lettem, de ő is, csak botlott egy párat felém, én meg bele a karjába. Nem láttam, nem hallottam semmit. Sóhajtoztunk. Hogy jöttél ide? Hát a szekérrel. De nem ugattak a kutyák! Megbarátkoztunk délután, nem bántanak. És tényleg, ott ült a két dög a szekér alatt. Öleltük, csókoltuk egymást, azt gondoltam, soha nem engedem el. Megnőtt, erős lett, most is csak egy fehér ingben volt, meg nadrág, rövidszárú csizma. Olyan szép volt, hogy minden madár a fülemben csiripelt, minden harang, minden csengő, simogattam a szemöldökét, fülét, orrát. Mit csinálsz, kérdezte. Gyönyörködök benned, mondtam. Azt mondta, ne benne gyönyörködjek, nézzek inkább a tükörbe. Nem akarlak elfelejteni, mondtam, most már sohasem..."

Folytasd itt: http://kecskemet.piar.hu/system/files/Tar-Sandor-Egy-regi-hangra-varva.pdf